Tavaly találtam egy képet az Instagramon Juno Temple-ről, amit nem tudtam hova tenni. Egy medencében ült, háttal a kamerának, szép, érdekes beállítás volt, de semmi sem utalt arra, hogy hol vagy minek kapcsán készült. Mostanra világos lett: a fotó a The Call forgatásán készült, amit utólag, röviden úgy tudnék összefoglalni, hogy 12 percnyi Juno Temple, kis csavarral a végén.

Rövidfilmünk helyszíne egy nagy luxusvilla, ahol Kate (J.T.) látszólag céltalanul tesz-vesz. Úgy tűnik, megpróbál figyelmen kívül hagyni valamit, ez pedig a címadó hívás (the call = a hívás), amely legjobb barátnőjétől, Ellától (szintén J.T., csak a hangja) érkezik. Aztán végül a hősnő visszahívja a másik szereplőt, ekkor indul a sztori, melyből kiderül, miért lézeng Kate egyedül a villában és miért nem akart beszélni Ellával…

Nagy vonalakban annyi történik, hogy a főszereplő öt percen át kerüli a beszélgetést, aztán mikor végre elindul a hívás, nekem szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, mi lesz a megoldás. Van azonban két dolog, ami végig fenntartotta a figyelmemet: 1. A kis fémtárgy, amit Kate ide-oda rakosgat – mi az? 2. Mi a kapcsolat a két nő között? Az utóbbit megválaszoltam nektek, csakhogy elsőre ez korántsem egyértelmű.

Talán lehetne hibának nevezni, hogy az egyszemélyes stáb Aisha Schliessler (ő az író, a rendező, az egyik producer és még a jelmeztervező is) ugyanazt a színésznőt kérte fel két olyan figura eljátszására, akik nem rokonok, mert Juno végig önmagával beszélget. A hangja annyira egyedi, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni tőle, tehát Ellát ugyanolyannak láttam magam előtt, mint Kate-et. Ikrek? Aztán a szövegből kiderült: nem, csak barátnők… Ezt a „problémát” azonban Temple kisasszony tökéletesen megoldja, mert annak ellenére, hogy a második nőt sosem mutatják meg, teljesen önálló karakterré formálta mind őt, mind a tényleges főhőst. Két különböző, elkülöníthető személyiség elevenedik meg előttünk – erre vonatkozó konkrét adat nincs, de valószínűleg először Ella szövegét vették fel és ezt játszották be „Kate”-nek, tehát Juno önmagára reagál.

A látványvilág sötét, mély színekkel operál, az éjszaka és a helyszín megnyugtató, ám a fő figura mégis feszültséggel teli. Kedvenc színésznőm szinte betegesen vékony itt, a fura frizura miatt igen nehéz felismerni – biztosan átesett valamilyen betegségen 2020-ban, más hihető magyarázat aligha létezik a drasztikus külső változásra, ami végbement rajta… A zene csak annyi, amennyit Kate hallgat, viszont abban a részben, mikor ruhástul sétál be a medencébe, ott fantasztikus az az effekt, ami visszaadja, milyen, ha a fülünk a víz alatt van. Itt egy ideig azt hittem, a nő szívdobogását halljuk, valójában viszont egy dalt, ami bent szól a házban. (A muzsikát Mike Milosh szerezte, az operatőr Jeff Tomcho volt.)

A sztori valahogy a látványtól függetlenül zajlik le, mert amit nézünk, annak semmi köze hozzá, viszont a néző fejében megelevenedik mindaz, amiről a két szereplő beszélget. Ez itt mindenképp dicséretet érdemel, hiszen a párbeszéd színesen, kitűnően kelti életre lelki szemeink előtt az elhangzottakat, részben Schliessler szövege, részben Temple előadása miatt. Különös módon azonban sem a telefonhívás, sem a néznivaló nem működik magában, de igazán még együtt sem. A The Call viszont még így is tartogatott számomra egy remek meglepetést, az utolsó néhány képkockát, ahol kiderül, mi az a pici, fémből készült dolog, amit Kate magánál tart. Nagyon figyelni kell a beszélgetésre, ha meg akarjuk érteni, viszont ha megvan, akkor odavág majd.

Érdekességként csak a költségvetésről találtam adatot, a teljes forgatás ezek szerint megközelítőleg 5000 dollárba került – ha így nézzük, máris sokkal impozánsabb minden, hiszen ezt a sztorit, a látványvilágot és az atmoszférát annyiból csinálták meg, amennyit egy nagy filmnél a stáb mondjuk néhány óra alatt felemészt. Juno Temple kitűnően játszik, mind hangként, mind a fizikai valójában megjelenített nőt hús-vér figurává formálja – jó lóra tettek vele!

Összesítésben a The Call jó film, ami rendkívüli módon úgy lesz jó, hogy a három alkotóeleme (a szöveg, a látvány és a színésznő) mind rossznak mondható valamilyen szempontból. Ám a teljes egyveleg, amit megkoronáz az elsőrangú kis rejtély (a titokzatos fémtárgy) végül mégis pozitív lenyomatot hagy a nézőben – bennem legalábbis azt hagyott. Így kell rövidfilmet csinálni: fenntartja a figyelmet, jól néz ki, van eleje, van vége, tovább mutat önmagán és még egy jól konstruált csattanót is tartogat.

Pontozás:

imdb: Még nem kapott elég szavazatot.

Szerintem: 5/5

Aki szeretné megnézni cikkem tárgyát, az itt díjmentesen, regisztráció nélkül megteheti, sőt, akár le is töltheti (csak 13 és fél perces).