Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: maisieswatch@gmail.com

Kategóriák

akció (139) áldokumentum (7) animációs (61) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (321) fantasy (137) háborús (18) hill (20) hírek (78) horror (196) kaland (78) katasztrófa (4) krimi (73) magyar (80) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (4) rövidfilm (12) sci fi (148) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (105) thriller (62) történelmi (34) vígjáték (474) western (9) zene (59)

Friss topikok

2020.04.05. 12:03 Mozsárágyú

Az ötödik pecsét (1976)

az-otodik-pecset-poszter.jpg

Nehéz film, nehéz kérdésekkel, még nehezebb válaszokkal, már ha egyáltalán van bátorságunk válaszolni ezekre.

1944 végén járunk Magyarországon, tehát a nyilas rémuralom sötét időszakában játszódik a sztorink, négy embert látunk egy félhomályos kocsmában. Csak egy lámpa ég, különös fényt árasztva a főszereplőkre. Mind különböző foglalkozással és más habitussal rendelkeznek, de rögtön tudja a néző, hogy korántsem először jöttek össze iszogatni. És egyébként nem is utoljára...

A kocsma tulaja Béla (Bencze Ferenc), ő látja vendégül Király urat (Márkus László), Kovács urat (Horváth Sándor) és Gyuricza urat (Őze Lajos). A beszélgetés már zajlik, sok mindenről szó esik, a párbeszédekből máris következtethetünk főbb jellemvonásaikra. Béla jókedélyű, nagydarab fazon, nem kifejezetten nagy egóval, szíve mélyén jólelkű fickónak tűnik. Király, aki könyvügynök, nála már nagyképűbbnek tűnik, hangosan beszél, másokra ilyen-olyan jelzőket aggat, és úgy látszik, a problémákról szereti mihamarabb elterelni a figyelmet, inkább viccelődik, játszik ilyen esetekben. Kovács „szaki”, az asztalosmester, keveset beszél, határozott elképzeléseinek azonban hangot ad, amikor csak tud. Ő az aki konfliktuskerülőként próbálja nyugtatgatni a hevesebb párbeszédbe elegyedő társait. Gyuricza - órásként dolgozik - még kevesebbet beszél, néha csak egy-egy szót mormol el, de ezzel a másik hármat általában felbőszíti vagy megdöbbenti. Úgy tűnik, mintha élvezné is, hogy ugrathatja a többieket. Látszólag lényegtelen dolgokról szól az eszmecseréjük, például a borjúszegy megfelelő elkészítéséről, a másik szakmájáról, vagy egy divatos cigimárkáról. (A körkörös kameramozgás, a hosszú snittek okán én egyből beszippantódtam a társaságba, úgy éreztem, ott ülök mellettük, szinte éreztem a dohányfüstöt az orromban.) A beszélgetés a maga medrében folyik, egyre komorabb és felbőszültebb hangulatban, az elfogyasztott kisfröccsök meg Béla jóféle pálinkája lassan megteszik hatásukat.

az-otodik-pecset-1.png

Nyílik az ajtó, ekkor ízelítőt kapunk az akkori mindennapokból; Béla leoltja a villanyt és mind megkövülten néznek a belépő felé – óriási kép, ahogy a teljes sötétségben megjelenik egy homályos alak és csak a kinti kékes, télies füst sejlik föl mögötte. Csak egy vendég, így mindenki megnyugszik. Mankóval jár és egészen szürkének, semmilyennek hat, a lénye olyan, mintha már azért is bocsánatot akarna kérni, hogy létezik. Talán csak a tekintetében rejlik valami megmagyarázhatatlan furaság. Hőseink az asztalhoz invitálják, folyik tovább a tömény és a beszélgetés. A vendég megjárta a frontot, onnan a sérülés, sok mindent megélt emberről lehet szó. A fentiekből látszik, hogy ez a négy úr mennyire különbözik egymástól, mennyire másként látják a világot; mégis, ez az ötödik új vendég (Dégi István) képes mind a négyükkel ellentétes megállapításokat tenni. Keszei, a fényképész kijelentései meghökkenést, értetlenkedést, viszolygást, szánalmat váltanak ki a többiekből, vagy csak egyszerűen bolondnak nézik. Nyakatekert mondatai egyre hevesebb párbeszédeket váltanak ki, Gyuriczán kívül már mindenki kényelmetlenül érzi magát. Ő, kihasználva az általános kommunikációs káoszt, belekezd egy furcsa mesébe és feltesz hozzá kapcsolódóan egy kérdést, ami fő bonyoldalmunk lesz.

Ha újjászülethetnél és csak öt perced van válaszolni, kinek a bőrébe bújva szeretnél reinkarnálódni, kit választanál? A szerencsétlen Gyugyu nevű rabszolgáéba, kinek életét válogatott szörnyűségekkel teszi tönkre egy könyörtelen despota, és létének semmi pozitív fordulata nem várható, de erkölcsileg győztesnek érzi magát, hisz ezeket a borzalmakat nem ő cselekedte? Avagy a kegyetlen gyilkos, Tomóteusz Kakatiti bőrébe bújva? Ő az a diktátor, aki saját belső meggyőződéséből, az akkori kor erkölcsi normáinak megfelelően a szörnyű tetteket elkövette. Neki nem számít semmi, és senki, lelkiismeretfurdalása nincs. Melyiket választanád?

az-otodik-pecset-2.png

Valójában Kovács úrnak szegezi ezt a kérdést az órás (természetesen nem tegező viszonyban, ahogy én tettem), de mindenki reagál a szokatlan feltevésre. Amíg Király legyint és aljas játéknak gondolja a dolgot, Béla józan paraszti eszével közelíti a témát, de ő is inkább menne már haza. Kovács úr viszont megrémül a felelősség súlyától, attól, hogy ez milyen nehéz kérdés, amit kötelessége megválaszolni. Míg ő magában őrlődik, Keszei a maga eszelős fanatikusságával próbálja meggyőzni a többieket, de főként Gyuriczát arról, hogy nem lehet, hogy nem Gyugyuk vagyunk, hát más megoldás nem létezik! Még mielőtt Keszei kifakad, belépnek az ajtón azok, akiket már az előbbi ajtónyitáskor „vártak”; két nyilas, egy bárgyú, pocakos (Vándor József) és egy magas, elegáns (Bánffy György). Az eddigi feszültség sokszorosára nő, csak Béla mozdul meg, hogy a pulthoz sétáljon tettetett nyugalommal. A bumfordi kap egy pálinkát, pislogni se pislog senki egy percig, a tiszt fizet, aztán távoznak. A feszültség most már kijön mindenkiből, elég mérgesek és földúltak, kivéve Gyuriczát. Ő tette fel a kérdést, lehet, hogy tudja a választ is? Csak a plafont nézi és mintegy lezárásként kijelenti, hogy Keszei hazudik. Ez utóbbi kikéri magának, mást nem tud tenni, csak hangoskodni, így fejezi ki rosszallását. De ez már senki nem érdekel, irány haza...

Rendkívül érdekes, amint hazafelé sétálnak a szereplők és látjuk, hazaérve mivel foglalkoznak, kinek milyen családi háttere van. Kitűnik, hogy míg Gyuricza és Kovács a valódi gondolatait és érzelmeit mutatta a kocsmában, Béla és Király ellenkezőleg; nem is olyan víg és laza fazonok ezek ketten. A szereplők saját gondolatait halljuk, és amíg Gyuricza a hazafelé tartó lépéseket számolja, a másik hármat nem hagyja nyugodni a kérdés; melyiket válasszam? A fényképészt otthon - vagy ki tudja hol van - látjuk, amint egy óriási tükör előtt, megszállottként idézi a Bibliát, utalva a filmcímre. Az ember, aki önnön tisztaságáról és feddhetetlenségéről győzködött az imént négy idegent, most a tükör előtt áll és bizonygatja saját magát arról, hogy ő minden gyugyuk leggyugyubbika.

az-otodik-pecset-3.jpg

Másnap a megszokott négytagú társaság újból találkozik. Megvitatják, kit foglalkoztatott a tegnapi kérdés; megint csak Kovács úr az, aki bevallja, hogy ő aludni sem tudott. Király és Béla kolléga hanyagul ejtenék a témát, megpróbálják terelni a szót. Nem tart sokáig a vita, mert újból nyílik az ajtó, a tegnapi nyilasok lépnek be. Bánffy György félelmetes, amint a legnagyobb nyugalommal közli, hogy mindenki álljon fel és induljon kifelé (óriási találmány, amikor a korábbi látogatásánál a kocsmában Petőfit idéz a töksötét és barátságtalan helyiségben, nyilaskereszttel a vállán; „Hol a boldogság mostanában?/Barátságos meleg szobában.”). Az érzelem most mind a négy úrnak ugyanolyan az arcán. Megvan a közös nevező.

Nem lőném le a poént, legyen elég annyi, hogy még mielőtt megvirrad, mindannyiuk sorsa eldől és mindannyian a gyakorlatban válaszolják meg a központi kérdést. Illetve támpontokat adnak nekünk, nézőknek, hogy továbbgondoljuk magunk is a dilemmát. Egyáltalán két személyről van szó vagy két világnézetről? Négyük közül egyvalaki lesz az, aki a döntő pillanatban számot adhat saját maga „gyugyuságáról” avagy „tomóceuszkakatitiságáról”. Vagy nincs is olyan, hogy én csak ez vagyok, vagy csak amaz? A kettő létezhet, létezik egy emberen belül? Ha Gyugyu vagyok elméletben, akkor gyakorlatban vajon jól járok-e ezzel? Fontos-e, hogy életünk utolsó pillanatában tiszta legyen a lelkiismeretünk? Ha bevallom magamnak elméletben, hogy én Tomóceuszt választom, akkor a gyakorlatban is jól járok-e vele? Ha ezt választom, szembe tudok-e nézni önmagammal? Feloldozást kapok-e majd az Isten színe előtt azért, amit tettem?

az-otodik-pecset-latinovits.jpg

Viszonylag ismert monológ hangzik el Latinovits Zoltán, a civil nyilas szájából, töredékei ismerősek lehetnek azoknak is, akik nem látták a filmet. Ebben egy összefoglalót kapunk arról, milyen alapokon nyugszik a diktatúra. Micsoda képzavar ez, nyugvó diktatúra... Szóval nem egyedül a szélsőjobbról van szó, hanem bármilyen olyan hatalmi berendezkedésről, melynek lényege az állampolgárok megsemmisítése. És ezekből bőven látunk példákat a történelemkönyvekben. Az egyént nem elég eltaposni, nem az a fontos, hogy állandó félelemben éljen a rendszerben. A lényeg, hogy elérje a hatalom, hogy az illető önmagától viszolyogjon, hogy az önbecsülése 0 legyen. Ez a valódi megsemmisülés. Egy önbecsülés nélküli ember, az gyakorlatilag nincs, tehát nincs vele probléma... Latinovits napszemüveges figurája rendkívül intelligens karakter, ez pláne akkor látszik egyértelműen, amikor a „nyilastanonccal” (Nagy Gábor) cseveg kedélyesen. Láthatóan rosszul van a nyikhajtól, hogy ez az ő „utódja”. Ki kell hát művelnie, tanulja meg, hogy csak úgy szétverni egy ember pofáját, semmire sem való. Csacsiság. Kell, hogy emögött „tartalom” legyen, tanulja meg az illető, hogy neki ezt tűrnie kell, és a másiknak joga van vele ezt tenni. Mindezt egyébként számomra már egy kicsit túl jól adja elő L. Zoltán, egy icipicit „sok” nekem a figurája. Egy kicsit gépies, fura mozgást is kitalált hozzá, de a filozofálgató alakjához nem annyira illik a külseje meg a fizikai megnyilvánulásai. Vélhetően ekkor már elég beteg volt, és lehet, hogy tudattalanul is ezt érzem az alakításán, de ez van. Ettől még nagyon emlékezetes az ábrázolása.

az-otodik-pecset-horvath.jpg

Akkor már megemlíteném a többieket is, főszereplőinket, egytől-egyig lenyűgözőek. Horváth Sándor figurája nagyon érdekes, mert első ránézésre szürkének meg olyan „kisembernek”, nem sok vizet zavarónak látszik. Mégis mindig rendkívül kifejező a tekintete, szinte látni, amint háborognak benne a gondolatok, az érzések. Végig meggyőző ebben a sziklaszilárd jellemű figurában, aki ugyanakkor hatalmas lelkiismerete miatt folyton megkérdőjelez mindent, pedig számára a dolgok vagy feketék, vagy fehérek.

az-otodik-pecset-bencze.jpg

Bencze Ferenc Bélája igazi kereskedő alkat, mindig a pénzcsinálás szempontjából nézi az eseményeket, a jég hátán is megélő típus. Viszont még ennél is keményebbnek mutatja magát, de a tekintetén meg az látszik, hogy „mi van?” Nem egy filozofikus fazon ez a Béla kolléga. Kicsit együgyű, de a józan paraszti észből nincs hiánya, és valójában egy nagy, kedves „mackó”. Ez egy hálás szerep, talán ő áll a legközelebb az „átlagember” személyiségéhez; életrevaló, a saját érdekeit szem előtt tartó, de másnak ártani nem akaró fajta. Szimpatikusra formálta ezt az alakot a színész.

az-otodik-pecset-markus.jpg

Márkus László kapta talán a színészi szempontból legszínesebb figurát, mert Király úrból kettő van; az egyik, aki a kocsmában ül, örök igazságokat mond ki, semmiféle erkölcsi elhajlást nem tűr és nem is akar ilyesmiről tudomást venni; a másik meg az, amelyik a kérdés megválaszolása elől a pezsgőhöz meg a szeretőjéhez menekül és teljesen kiütve magát a hajnali Budapesten üvöltözik. A nyilasok ténykedései után egy kétségbeesett kisgyerekké lesz, úgyhogy ez már inkább három Király. Illetve egy negyedik is lesz, de akkor ez szpojler lenne... Biztos szerette ezt a szerepet.

az-otodik-pecset-oze.jpg

Őze Lajos meg hát nemigen tudott hibázni, úgy látszik. Nehezen tudok róla érdemben nyilatkozni, elviszi a hátán a filmet. Gyuricza úr minden történés mozgatórugója, talán sejthető, hogy az ő „ártatlan” kérdésén múlnak emberéletek a filmben. És nem csak a másik három ivócimborájáé. A magánéletébe belepillantva látjuk, hogy csak neki van célja az életében; a másik három inkább sodródik és hát pláne háború idején, próbál egyszerűen megmaradni, élni a csendes, megszokott életét. A fenti három meggyőződése, hogy Gyuricza bolond, apatikus, nyers, gonosz, sőt egy rohadék is talán! Ez csak a felszín, mert valójában egyedül neveli a saját gyerekeit és rejteget még nagyon sokat, zsidó gyerekeket, akik szülők nélkül maradtak. A jövőnek dolgozik. Ez az egyetlen célja, nem foglalkozik saját magával, neki lényegtelen a feltett kérdés, éppen ezért számolja hazafelé a lépteit. Ő az erkölcsi szennyen felül áll egymagában, de ez persze nem azt jelenti, hogy amolyan bibliai szent alak. Egész egyszerűen a háború olyan mértékben tép szét és döngöl földbe szilárdnak hitt meggyőződéseket, és tesz zárójelbe minden, addig fontosnak tűnő részletet, hogy az emberek egy kicsi százaléka robotüzemmódba kapcsol és azt teszi, ami számára helyes, „nem adhat mást, csak mi lényege”. És mivel a háború destruktív hatását említettem, ebből következik, hogy Őze alakjának meggyőződése valami olyan lehet, ami nem megmásítható, nem szabdalható szét, hiszen „megvan” neki most is. Vajon ha van ilyene az embernek, az vele születik? Vagy csak rájön egyik nap, hogy igen, nekem ezt kell tennem? A valódi Gyuricza tehát egészen mélyen bújik meg, és a hozzá vezető „úton” a fenti jelzők mindegyikét meg ezt az erkölcsi tisztaságot is mind beépítette ez a remek színész az órásmesterbe.

az-otodik-pecset-4.jpg

Egy csepp adalék, miután elolvastam Sánta Ferenc művét, ami Az ötödik pecsét alapját szolgáltatta: ez a film majdnem tökéletes másolat. A legtöbb párbeszéd egy az egyben így hangzik el a könyvben is, ahogy olvastam, a színészek hangján hallottam a mondatokat a fejemben. Viszont egy kicsit másképp látható négyük kapcsolata a regényben, ott egyértelmű, hogy barátok. A mozgó képeken ez inkább csak a végén tűnik föl. És ami a filmben csak amolyan sejtetés, az a könyvben feketén fehéren ott van. De hát ezt hívják művészetnek, amikor nem az ember képébe vágják a mondanivalót, hanem ahhoz sejtelmesen libbenő függönyökön át jutunk el, kicsit tovább kell gondolni, mit is láttunk. Ebben pedig zseniális Fábri Zoltán, a rendező. Aki egyébként díszlettervező is volt, Illés György operatőrrel közösen valósították meg ezt a fura képi világot, amit talán Munkácsy festményeinek színkészletéből lehetne összeállítani, máshogy nehezen tudnám megfogalmazni.

Nagyon érdekes volt számomra a könyv esetében, hogy a végén már szinte örültem, mikor letehettem, pedig nehéz letenni, mert annyira olvasmányos. Ez a nyakatekert mondat azt jelenti, hogy marhára átéreztem, mert a nem is oly régi történelmet írta meg a szerző. Lövik a fővárost, jönnek a szovjet tankok, hol volt még akkor a háború vége? És mégis közel volt már. Szóval ez nagyon érdekes, hogy a konkrétan szétrobbantott Józsefváros (a film készítésekor éppen nagyobb felújítás alatt esett át) nekem nem volt annyira vészjósló, mint a könyv vége.

Lényeg, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet (a könyvet is). Egyszer mindenkinek látnia kell.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma történelmi


A bejegyzés trackback címe:

https://transfesser.blog.hu/api/trackback/id/tr215593118

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.