Sok film létrehozásáról készülnek felvételek a kulisszák mögött, főleg azóta, hogy mindent kiadnak dvdn. Régen viszont ez még nem volt természetes, és manapság sem jelenti azt, hogy a felvételek felvételeiből össze lehet rakni egy önálló, teljes értékű alkotást. (Pláne nem akkor, ha mindenütt csak nagy kék meg zöld vásznakat látunk…) Most spontán mindössze két ilyen ugrik be, az egyik A Karib-tenger kalózai 2. dupla dvdn lévő kis híján egy órás film, a másik Az álmok birodalma. Legutóbbi cikkem kapcsán viszont megjött a kedvem hozzá, hogy részletesebben megismerkedjek a Fitzcarraldo forgatásával, úgyhogy utazzunk vissza az Amazonas-hoz, hogy meghallgassuk Az álom hangját… 

Ez a picit több mint másfél órás alkotás a Fitzcarraldo kistestvére, mert bár ténylegesen bemutatja, hogyan készült a mozi, a hangulata meglepően hasonló a témáját adó műéhez. Ezúttal viszont a főszereplő nem az operabolond ír, hanem a megszállott német, Werner Herzog. Legtöbbször azt látjuk, amint ő beszél arról, éppen mi a helyzet, vagy amint instruálja a színészeit meg a statisztákat, irányítja a munkát, tárgyal, építettet vagy éppen romboltat. Mellette a legtöbbet a narrátor Candace Laughlin kellemes hangját hallhatjuk. Ahogy az elkészült mozinál, az emberi beszédet itt is természeti képek festik alá. 

„- Mit csinálsz majd, ha végeztél ezzel a filmmel?

  - Asszem nem szabadna több filmet csinálnom. Inkább be kéne vonulnom a zártosztályra.” 

Lássuk, mik derültek ki a játékidő alatt (saját megfigyelések): Sehol sem említették, de 1979-ben, amikor a Fitzcarraldo első verziójának forgatása megindult, Peru és Equador éppen egy kisebb háborúra készült. Ezen felül az őserdő kaotikus harmóniáját a fokozatosan terjeszkedő olajcégek is zavarták; a „barbár” indiánok pedig képtelennek bizonyultak erővel vagy joggal fellépni a természetet kirabolni készülők meg a háborús uszítók ellen. Az őslakosoknak ugyanis nincs papírjuk arról, hogy birtokolják, ami az övék, mert az mindig az övék volt. Eddig… A narráció felvételekor 1982-ben járunk, ekkor elhangzik, hogy „ha ilyen ütemben folyik a pusztítás, 2010-re az Amazonas vízgyűjtő területe teljesen csupasz lesz”. Szerencsére ez még korántsem következett be, de a wikipedián feltüntetett 1978-as és 2018-as adatok összevetése alapján kijelenthető, hogy attól az időtől, amíg Herzog elkezdte a forgatást, a mai napig kb. 400 000 négyzetkilométernyi őserdő tűnt el. Ez több mint négy jelenlegi Magyarországnyi terület…

A fizikai munkára, illetve statisztálásra felvett őslakók különböző törzsekből származtak. Azonban az esőerdő indiánjait összefogni akaró, a megszállókkal szemben valamiféle ellenállásra készülő törzsszövetség a narráció szerint ekkoriban jött létre. Adtak egy fura, homályos okot arra, miért nem tetszik nekik a készülő Fitzcarraldo (szerintük az európaiak majd azt hiszik, akkoriban halomra gyilkolták itt őket, ami nem igaz), viszont hamar kiderül, hogy a fő motivációjuk tulajdonképpen mégsem ez. Werner bácsi kezdetben kétszer annyit fizetett, mint amennyi az indiánok normál bére volt bármilyen hasonló munkakörben; akadt olyan törzsfő, akinek ez tetszett. A szövetség emiatt ment nekik. Pletykákat terjesztettek a stábról, gyilkosoknak, erőszaktevőknek állították be őket és a főszereplő elmondja, ez biztosan azért történt, mert ők voltak az egyetlen olyan célpont, amivel szemben az összefogott őslakosok valószínűleg úgy érezhették, hogy eséllyel léphetnek fel… Elhíresült tény: a filmesek táborát felégették. Nos, ez már csak azután történt meg, miután mindenki régen elhagyta a helyet, tehát nem úgy kell elképzelni, hogy a fegyveres harcosok éjjel körbeállták a kunyhókat, felcsaptak a lángok és mindenki menekült. Herzog maga küldte el a legtöbb stábtagot, mert érezte, hogy veszélyben vannak; aki hátramaradt, azt végül a vendéglátók szólították fel a távozásra. A felperzselés igazából (nekem legalábbis így tűnt ki) a pletykák elhallgattatására/az emlékek eltörlésére történt. 

Kis technikai érdekességek a Burden of Dreams kapcsán: A hangulatos kísérőzene a Fitzcarraldohoz hasonlóan főleg a dél-amerikai kontinens muzsikájából és operából áll össze, de itt több valódi Amazonas-menti „slágert” hallhatunk. A munkások, statiszták arcait, testrészeiket láthatjuk, Herzog hangjával. Szinte alig mutatják a színészeket, mindenki csak pár mondatnyi szereplési lehetőséget kapott (Claudia Cardinale még ennyit se). A Burden… munkálatait vezető Les Blanknek még időben, a megsemmisítés előtt sikerült szereznie pár tekercsnyi anyagot, amin látható az eredeti Fitzcarraldo, Jason Robards és az akkor még a történetben szereplő segédje, a bukott színész Wilbur, akit Mick Jagger játszott. Anno megjegyeztem Klaus Kinskiről, hogy szerintem ijesztő figura volt és valahogy hihetetlen, hogy a gyerekek kedvelik, de Robards sem túl megnyerő szakáll és bajusz nélkül (hát igen, én csak a Volt egyszer egy Vadnyugatban láttam őt), viszont fagyit/jégkását csinál a srácoknak a jégből. Ez azért jobb ok a szeretetre, mint hogy zenét játszik nekik. Három jelenete van Mick Jaggerrel: A templomtoronyban, mikor verik a harangot; a szponzorok összeszedését célzó bálban, csak hogy ott vannak az elején és még egy, amikor beszélgetnek. A legendás Gördülő Követ nézve az utolsó szekvenciában egyből beugrott a fia játéka a Bakelitből… 

„Ha abbahagyom ezt az egészet, akkor álmok nélküli ember leszek.” 

Az álom hangját az avatja önálló alkotássá, hogy inkább Herzog történetét meséli el, mint a Fitzcarraldoét. A tényleges forgatásból, amikor a színészek szöveget mondanak, talán ha 25-40 percnyit láthatunk, a többi az mind a környezet, az emberek, az állatok, a természet bemutatása. Félelmetes az a technika, ahogy a peruiak a homlokukra erősített köteget használják hatalmas súlyok mozgatásához. Jelenlegi munkakörömből eredően valamennyire át tudom érezni a helyzetüket… Kövezett utak sehol nincsenek, de Coca-Cola meg Mickey egér van. Korábban azt állítottam, hogy három hajó volt, most látszik, hogy ez igaz: Az, amelyiket a történet szerint felújítanak, egy 1902-es gőzös, aminek a fedélzetén anno még egy háborút lezáró békeszerződést is aláírtak. Kolumbiából hozták vízen a forgatás első helyszínére, Iquitos-ba, közben toldozni-foldozni kellett, hogy egyáltalán ne süllyedjen el. A másik, amit a folyami utazási részekhez használtak, 1906-os, szintén roncsból építették fel tökéletes állapotúra. Az Amazonas vízszintjének alakulása miatt azonban az egyik járgány megfeneklett, a másik meg ugye a hegyen próbált átkelni, ezért tényleg lett egy harmadik, ami egy nagy uszály és több kis csónak összeépítéséből lett. Ezt csak arra használták, hogy olyan illúziót keltsen, mintha Kinski a másik kettő valamelyikének a tetején lenne, vagyis mégsem nevezhető igazi makettnek. Mondanom sem kell, hogy az az információ, miszerint ez ment volna le a „halálfolyamon”, hamis. 

A mozi: illúziókeltés, ennek megfelelően le lehetett volna forgatni a cselekmény nagy részét Iquitos-ban, de Herzog szerint az eldugott, vad táj olyat hozott ki a stábból meg a színészekből, amit máshol nem lett volna lehetséges elérni. Több ezer mérföldre tartózkodtak a „nyugati” civilizációtól; nappal forróság egrecíroztatta őket, éjjel olyan hideg jött, hogy takaró kellett. A ruhák ezen a vidéken sosem száradnak meg teljesen. Az időjárás egyébként szokatlan módon a messzi vidékről érkezett „hódítók” ellen fordult. A különböző tolódások miatt az 1979-ben megindult munkálatok végül 1981-ben folytatódtak, addigra azonban az eredetitől különböző, új helyszínen szárazság csapott le a hatalmas folyóra. A víz jelentős mértékben leapadt, ezért a gőzöst nagyon óvatosan kellett irányítani, mivel hirtelen túl sekéllyé vált számára a meder. Ugyanakkor arra készült, hogy át lehessen vinni a hegyen, ezért nem volt elég nyomatéka a sodrással szembeni hatékony haladáshoz. A part a megszokottnál jóval mélyebbre került, ezért a helyi, ellenséges indián törzs tagjai mindenütt megjelentek, hogy a váratlanul könnyen elérhetővé váló teknőstojásokat összeszedjék. Ennek eredménye volt az ominózus rajtaütés, amikor a stáb három tagját nyíllal lőtték meg. Az áldozatok azonban maguk is őslakosok voltak, itt bemutatják őket, és a fegyvereket, amikkel lőttek rájuk. Hát, nem irigylem azt, akibe egy ilyen belemegy, ezekhez képest a mi középkori nyilaink kismiskák… Ha már nyilak, láthatunk egy kimaradt jelenetet a nyílelkapós játékról. Ha már focizni se lehet, ez marad… 

A valódi természeti népek szerepeltetése fontos volt Herzog számára, de a jelenlétük dacára mégsem tekinthető dokumentum-jellegűnek a Fitzcarraldo, mert az indiánok színészkednek benne. Hozzájuk kapcsolódik az egyik legtöbb időt felemésztő jelenet, amikor jönnek a kenuikon a hajó felé - ezt napokig tartott felvenni. A direktornak mindig több és több ember kellett, ezeket mind instruálni akarta, mindnek figyelnie kellett, hogy ne hülyéskedjen, és mindig a nappal meg az este határát jelző „mágikus órában” forgattak, az operatőr Thomas Mauch nagy bosszúságára. Egy külön érdekes rész az, amikor a nyilas támadás után a statisztákból álló csapat egy teljes hétre elmegy, bosszút állni. Azt olvastam, hogy Herzog visszatartotta őket, de láthatjuk: ez hazugság, mert tényleg felúsztak a folyón, de állítólag semmi sem történt, mindössze ráijesztettek a gyűjtögetőkre egy kis erődemonstrációval. Az indiánok és az európaiak jól elkülönítetten laktak, Az álom hangjában feltett kérdésre a főhős azt válaszolja, azért, hogy a kultúrák ne keveredjenek, az ősi életmód maradjon érintetlen, amennyire lehet; mindenki azt ehesse, ami neki tetszik; úgy szórakozhasson, miként azt megszokta; stb, stb. Ugyanakkor a vágás érzékelteti, talán nem csak erről volt szó, mert amikor elhangzik, hogy „ennek megvan a jó oka”, akkor azt látjuk, amint Klaus Kinski talpig katonai ruhában kimasírozik a saját barakkjából… Az életkörülményekkel kapcsolatos problémák abból fakadtak, hogy 3 hónap helyett 6 hónapig használták az ideiglenes épületeket.

„Ezt a földet Isten haragjában teremtette.”

Mikor a szárazság véget ért, akkor meg annyi eső jött, amennyire senki se számított. Az elsőnek kinézett „hegyen” például gyakorlatilag nem maradt szilárd talaj, csak nagyon mély sár, úgyhogy megint tovább kellett állni. Az emelkedőt, amin a 300 tonnás gőzöst fel akarták vontatni, a felkért szakember tanácsa ellenére 10 fokkal meredekebbre, 40 fokosra építették, mert Herzog nagyobb erőfeszítést akart. Láthatjuk, ahogy a fickó felmond, mert szerinte az emberéleteket követelő katasztrófa elkerülhetetlen. Megismerhetjük a hatalmas, sárga bulldózert, ami igazából felhúzta a hajót az emelkedőn. Ezt használtan vették, az alkatrészeit folyton pótolni kellett, ezeket Miamiból rendeltek meg, és repülőgéppel hoztak – pont úgy, mint a rengeteg üzemanyagot. A monstrum gyakran lerobbant, illetve ha ment is, nem mindig ért el tényleges eredményt. És amíg ez a gép állt, a hajó is állt, hiába vontak be 60 indiánt, hogy kézi erővel segítsék a kötelek húzását; a holtidőben mindenki unatkozott. Kinksi azt mondta, semmit se lehet csinálni, de legalább a táj nagyon szép. A nemzetközi összefogásban készülő Fitzcarraldoban mindenki alapvetően angolul beszél, a Burden of Dreams-ben hallhatunk még portugált, németet és az indiánok saját nyelvét. Kinski erotikát látott a dzsungelben, Herzog obszcenitást. 

„Még ha sikerül is átvinni a hajót és be tudom fejezni ezt a filmet, utána akárki akárhogy gratulál hozzá, képtelen leszek azt érezni, hogy ez boldoggá tett.” 

A veszélyes szakaszon lefelé zötykölődő hajón ott voltak a színészek is. A „Kinski veszekedős jelenet” igazából egyáltalán nem nagy szám, Mauch azt mondja neki, hogy lemaradt a képről, mert nem arra ment, amerre kellett volna, mire ő azt mondja „nyilván nem vagyok idióta, hogy arra menjek, hát ott jött a szikla”, aztán a következő ütközés jön és még össze is bújik a kollégáival. (Utólagos szerkesztés: Az említett jelenet, amit leírok, az ebben a filmben van, de létezik egy másik, amikor a gyártásvezető Walter Saxerrel ordibál, na ott aztán tényleg szabadjára ereszti a haragját. Ezt a Legkedvesebb ellenségemben láthatjuk, szerintem amúgy Blank operatőre vette fel, csak valamiért az itt tárgyalt műből kihagyták.) Egyébként korántsem tűnik vadállatnak, látszik rajta, hogy kamerán kívül valami belső tűz feszíti, de amikor dolgozik, profin csinálja. Az álom hangja egy monológgal, majd a narrátor szövegével ér véget, azt, amikor a hajó felér, szerintem Blank és társai már a kész Fitzcarraldoból vágták ki. Amit még tényleg ők vettek fel, azon az egyik hajó a zúgó végén, a másik a hegy lábánál várakozik sorsa jobbra fordulására. Ja és ha már hajók, a korábbi cikkben odatett fotó a dzsungelben rohadó járműről valószínűleg a modellt ábrázolja. A halálesetekről, betegségekről csak annyi szó esik, hogy történt egy repülőgép-baleset; az indiánokkal szembeni állítólagos túlkapásokból semmit se látunk.

Egyéb érdekességek: A dokumentumfilmes Les Blank rendezte, fényképezte és pénzével támogatta a Burden of Dreams-t. A narrációt Michael Goodwin írta, ő volt emellett a másod-operatőr, a hangrögzítő és az interjúknál a kérdező. (Asszem a kopaszodó hapsi kamerával.) A narrátor Candace Laughlinnek ezen felül csak egyetlen szerepe volt, háttéralakként jelent meg a Rémecskék 2-ben. Blanket és kis csapatát nagyon megviselte ez a forgatás, kiszívta az erejüket és elkeserítette őket. A nyugodt, befelé forduló Les bácsit már a Herzog-Kinski-páros mindennapi pörgésével való lépéstartás is megterhelte, úgy érezte, semmiféle kötődése nincs a körülötte lévőkkel. Az utolsó héten már teljesen kiégetté vált, attól félt, ez a munka maradandó hatással lesz rá, mint valami háborús veteránra az összecsapások. Naplójába lejegyezte: „Belefáradtam ebbe az egészbe, már nem izgat, hogy meg tudják-e mozdítani azt a hülye hajót – vagy hogy befejezik-e a baszott filmet.” A Burden… kamerái sem forogtak minden pillanatban, hiszen a ’80-as évek elején járunk, itt még nem digitális adatrögzítés volt, hanem valódi filmre vették fel a dolgokat. Éppen ezért Blanknek többször meg kellett kérnie vagy rá kellett vezetnie Herzogot, hogy ismételje el jól sikerült beszélgetések részleteit a felvevőgép előtt. Az álom hangja 1983-ban elnyerte a Legjobb Dokumentumfilmnek járó trófeát a Brit Filmdíj-Átadón, a San Franciscoi Filmfesztiválon pedig a Fesztivál Legjobbja kitüntetést. 1999-ben az egyesült államokbeli Akadémiai Filmarchívum beválogatta a gyűjteményébe, így immár 20 éve őrzik a jövő generációinak. A neves Criterion Filmgyűjteményben jelentették meg, ez a 287. számú kiadvány (én is ennek a kópiáját láttam). 

Lényegében a Burden of Dreams van olyan jó, mint maga a Fitzcarraldo, és jelentősen rövidebb nála. Azt hiszem, hogy akkor is élvezhető, ha nem láttad a témájául szolgáló művet. Viszont a Blank által mutatott kép a forgatásról pozitívabb, mint amit az internet fest. De vajon melyik az igazabb? 

Pontozás:

imdb: 7.9/10 (1 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Tőlem legközelebb valószínűleg az Aguirre, Isten Haragját olvashatjátok, és talán Mozsárágyú is befejezi a magyar filmes cikkeit a közeljövőben.