Mit jelent az, hogy emléknap? Ez attól függ, kinek tesszük fel a kérdést. Egy általános iskolásnak nyilván azt, hogy szép ruhába kell öltözni és műsort adni. Egy középiskolásnak valamit, ami hidegen hagyja. Egy felnőttnek rossz esetben azt, hogy munkaszüneti nap. Sokaknak pedig azt, hogy felidézzük rokonok, barátok, ismerősök alakjait, akiket elsodort a történelem vihara. Aki személyesen nem érintett így vagy úgy, az valószínűleg érdektelenséget táplál ezen napok iránt, ám vannak köztük olyanok, amik nemzetköziek vagy amik ténylegesen mindenkit érintenek. Például aki magyarnak vallja magát, annak biztosan fáj, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharca elbukott, vagy hogy Világosnál le kellett tenni a fegyvert, vagy hogy 1956-ban magunkra maradtunk. Ezek viszont korántsem csak a mi tragédiáink, hiszen Trianonig a Magyar Királyság számos nemzetből összeálló, nagy ország volt, és bizony magyarokon kívül mások is harcoltak Kelet-Európa szabadságáért (például Damjanich János szerb volt). Ezért fájhat nekünk a németek kitelepítése, az örmény genocídium és így tovább. Idáig volt a történelem. 

Most jön a politika, mert bár utálok erről írni, ennél a cikknél muszáj. A történelmet ugyanis a hatalmon lévők kihasználhatják, alakjait piedesztálra emelhetik, vagy feledésbe taszíthatják, attól függően, éppen mi szolgálja legtöbbször aljas céljaikat. Rákosi Mátyás idejében szobrot állítottak Szamuely Tibornak; Kádár János idején Szent Istvánt csak I. Istvánnak lehetett nevezni; és biztos vannak még példák, most ennyi jut eszembe. Szóval, akik éppen irányítanak minket, azok mindig megpróbálják megmondani, hogy egy adott, ténylegesen megtörtént vagy éppen zajló folyamatról, esetleg bizonyos személyekről mit gondoljunk (például állítsuk meg Soros papát); sőt, egyes kérdéseknél meghatározzák, miféle módon lehet nyilvánosan nyilatkozni róluk. Manapság is vannak ilyenek, bizony lehetne sorolni őket… 

Ha pedig azt mondom, kommunizmus, az megint mást jelent földrajzi helytől, életkortól, nemzettudattól függően. Más az, ha itt mondom és más, ha mondjuk Svájcban; mást gondol róla az, akinek ez a rendszer biztosította (sőt, néha még mindig biztosítja) a megélhetését és mást az, aki munkaszolgálatos volt. Furcsa egy dolog ez, hiszen nyugodtan lekommunistázhatsz bárkit, attól annak az embernek nem lesz semmi baja; árulhatsz vörös csillaggal jelölt Heineken sört és állíttathatsz szobrot Marx Károlynak; de mondjuk Szálasi Ferencről pozitív színben beszélni már súlyos veszélyt jelent rád. Hiába, a remek nyugatiak, akiknek sosem kellett megtapasztalniuk a szovjetek „barátságát”, jól megtűrik a vörös dolgokat; de közben itt, Kelet-Európában tudjuk, hogy ez a szín vért, szenvedést, halált jelentett egykor. És mi nem félünk beszélni róla, mert beszélni kell róla, mert már annyi év telt el és még mindig vannak tisztázandó kérdések, tények, amiket meg kell ismernie mindenkinek. Tetszik vagy sem, ez is a mi örökségünk, véres, szenvedéssel és halállal teli, mégsem feledhetjük. Erről szól február 25, a kommunizmus áldozatainak emléknapja, amelyen a Duna Tv levetítette A Sátán fattyát. Ennyit a politikáról, most már tényleg rátérek a filmre. 

„A háború, az csinálja a bajt.”

1944, Kárpátalja. Jönnek a szovjet csapatok és minden hadra vagy munkára fogható férfit elvisznek a történet helyszínéül szolgáló Beregszilasról. A falu asszonyai összefognak, elindulnak, hogy a „kis munkára” (malenkij robot) fogott uraiknak, fiaiknak vigyenek egy kis hazait, megtudják, hogy mi van velük, mert az ígért három napból három hét lett, aztán még több. A tábor kapujában az őrség próbálja visszatartani a fegyvertelen nőket, egyiküket, a különösen harcias Tóth Esztert (Tarpai Viktória) pedig kiemelik a többiek közül és magukkal viszik. A szerencsétlen lányt (a port.hu szerint 16 éves, a narráció szerint viszont 18) öt szovjet katona megerőszakolja, aztán kidobják a hóba. Innen kezdődik Eszter kálváriája, rajta és családján keresztül megtudjuk, mit élhetett át az, akit ebben a rémes időszakban a „felszabadítók” kihasználtak… 

Gondoltam, hogy ez egy nehéz menet lesz, de miként lehetne másképpen szólni arról, milyen volt a létezés a megszállt területeken? Lehet-e azt életnek nevezni, mikor semmi sem a tiéd igazán; amid van, azt bármikor elvehetik; senki sincs biztonságban; nincsenek felelősök és ezért akármi megtörténhet. És nem a csak szovjet megszállás ilyen… A Sátán fattya közel másfél órában ölel fel háromévnyi időt a Tóth-család életéből, akiknek bizony kijut minden rosszból: Ferencet, a legidősebb fiút besorozzák az oroszok; Mihályt, az apát malenkij robotra viszik; Jóska, a kisebbik fiú kötelező erdőirtásra vállalkozik apja helyett; Eszterrel meg tudjuk, mi történt. A három férfi közül pedig csak egy éli túl a megpróbáltatásokat… Nincsenek egyedül a problémáikkal, de az övéké van a legnagyobb hatással egész Beregszilasra. Itt nincsenek titkok, mindenki ismer mindenkit és ki így, ki úgy viszonyul a megerőszakolt lány tragédiájához, amiből aztán megszületik a címszereplő. 

Nekem, aki több mint 40 évvel ezután születettem egy nagyvárosba, elképzelhetetlen, milyen volt az a régi falusi élet, mára kiveszőben lévő (vagy már kiveszett?) értékrendjével. Félelmetes, mennyien gondolják azt, hogy a főhősnő szántszándékkal adta magát az oroszoknak, és saját végleg összetört lelkének fájdalmán meg elvesztett boldogságán túl még mi mindent kell kiállnia. Elgondolkodtató látni, miként viszonyul Eszterhez az anyja (Szűcs Nelli), az apja (Trill Zsolt) vagy a kishúga (Melnyicsuk Emília). Ez a három ember mást és mást él át, gondol vagy tesz, pedig mindannyian vér szerint kötődnek a hősnőhöz. A közvetlen családja után Eszter helyzete a legerősebb hatást Pistára (Kristán Attila) gyakorolja, akit szintén elvittek a szovjetek, és akivel gyakorlatilag jegyben jártak korábban, szerették is egymást. A férfiban a szerelem tartja a lelket, aztán, több mint egy évvel azután, hogy akarata ellenére el kellett hagynia szülőfaluját, visszatér. Már előre tudja, mi történt, mert választottja apja megírta neki levélben, és mikor újból hazajut, két tűz közé kerül. Az anyja (Pregitzer Fruzsina) nem engedi neki, hogy elvegye a szégyenben maradt leányanyát, közben viszont Pista még mindig szereti Esztert. Valóban nehéz helyzet, és a megoldás se valami szívderítő… Akár még nemek szerint is le lehet bontani a háborúnak és utóéletének hatásait. Nők: Eszter, Ágnes (az anyja), Irénke (a húga), Maris (Pista anyja) és az az asszony, aki elmondja a főszereplőnek, hogy családjával együtt el fogják vinni (sajnos a karakter neve nem hangzik el). Férfiak: Mihály (az apa), Ferenc (a nagyobbik fia, őt sose látjuk), Jóska (a kisebbik fia – Kovács S. József) és Pista. Mindkét nem szenvedései elég nagy teret kapnak, az egyenlőség ennyiben megvalósul.

„Az ember tűrjön, erre rendeltetett.” 

Bár műfaja szerint ez egy háborús dráma, a cím meg a képi világ kifejezetten horrorisztikus és nyomasztó. A legfőbb színek a fekete meg a fehér, van egy pici vörös, de minden szín szürkével árnyalt, még a nyár is szürke, a falusi ház sötétségét a tél komorsága tovább erősíti és mindenki gyászszín ruhákat visel. A beállításokban elsősorban a közelképek uralkodnak, a megpróbáltatásokkal teli arcokat kellemetlen közelségbe hozzák. Eszternek néha víziói támadnak, párszor láthatjuk rémálmait, ám a valóság se sokkal jobb. Gyakran jön olyan jelenet, ahol a beszélő nem látszik, csak az, aki hallgatja; emlékezetes a személyes perspektívából mutatott erőszak, a hazafelé támolygó lány homályos tekintetén át látott út, meg az utolsó szekvencia. A sok rémség mellett cikkem tárgya azért érdekes kordokumentum, élethűen idézi meg a hét évtizeddel korábbi falusi életet, és olyan kérdéseket érint meg, mint a hit, a becsület, a munka vagy egy közösség dinamikája. 

„Fekete rózsa lett belőled, Eszter.” 

Tarpai Viktória alakja áll a középpontban, csak azt látjuk, amit ő is láthat, néha halljuk a gondolatait, amik majdnem mindig a narráció feladatát töltik be. Szerintem kitűnően játszik, mellette leginkább Trill Zsolt és a később megjelenő Kristán Attila emelkednek ki. A sztoriban mindig van valami újabb negatív fordulat, de ezek közül egyik sem hihetetlen, számomra csak két dolog volt kissé homályos. Az első, hogy Istvánka visszamaradottsága valamiféle fogyatékosság lehet vagy egyszerűen későn érő típus? A második a befejezés, ami a jósnőnél tett látogatás után átmegy „valami vajákos, valami gőzös” dologba. Onnantól, hogy a gyerek feláll és megszólal, az már csak metaforikus, vagy Eszter tényleg megbolondul? 

„A te dolgod csak az, hogy mondd el.”

Bővebben a készítőkről/szereplőkről: A történet Nagy Zoltán Mihály regény-trilógiájában gyökerezik, a kötetek 1991-ben, 2000-ben és 2003-ban jelentek meg. A rendező-író-társproducer Zsigmond Dezső főleg dokumentumfilmek készítésével foglalkozik, a forgatókönyvet Balogh Gézával közösen írták. A nyomasztó képi világot az operatőr Halász Gábornak köszönhetjük. Tarpai Viktória 2015-ben zenei kísérettel, monodráma formájában, színházban már előadta Eszter kálváriáját (erről még lesz szó). Trill Zsolt szerepelt a hasonlóan remek háborús Szürke senkikben és az érdekes A martfűi rémben. Pregitzer Fruzsinának a Kisváros (2001) óta ez az első mozgóképes szereplése. Két ismerős arcot lehet felfedezni a mellékszereplők között, egyikük Szilágyi István (a ladikos), a másik Györgyi Anna (a jós/boszorkány). 

Az imdb és a wikipedia ismét haszontalannak bizonyultak információforrásként, így port.hu-s kommenteket idéznék érdekességképpen. LajtaJ két hozzászólásából ollóztam össze ezt: „A legjobban megírt könyvek egyike! Nagyon mély és nyomasztó, realista és megrendítő. (…) Tarpai Viktória játéka több mint megindító, egyben szívbemarkolóan szép. (A kútba ugrásos jelenetet pl. dublőr alkalmazása nélkül, saját maga játszotta el élesben, hogy minél tökéletesebben azonosulhasson a főhőssel.)” Cukros csirkecomb véleménye: „Egyetértek. Nagyon erős film. Mégis olyan, mintha rejtőzne. Vagy elrejtik? Nem lenne szabad, látni kell. Nem méltatom külön-külön a rendezőt, a vágót, az operatőrt, a színészt és így tovább, mert ahhoz, hogy ilyen film készülhessen, az egész stábnak kell nagyot alkotni.” 

 „Nem te vagy az első és nem is az utolsó.” 

Összefoglalásképpen: Ez egy hiánypótló mű, arról beszél, amiről nagyon sokáig nem lehetett, mindezt pedig egyedi formában teszi. Sztárok és sallangok nélkül ad át egy ronda, negatív élményt, ami azonban sajnos a miénk. Már csak azon kell elgondolkodni, hogy ez miért nem kap(hat)ott Oscart vagy jelölést… 

Pontozás: 

port.hu: 6.4 (A kommenteket olvasva volt egy illető, akinek a könyvek tetszettek, de a film nem, ő lehet az egyik, aki a kevésbé kimagasló pontszámért felelős.)  [Egy év alatt 0.9-et esett vissza.]

imdb: 6.1 (Hát igen, aki nem erről a tájékról való, az sose fogja megérteni…) [Itt 0.4-et zuhant.]

Szerintem: 5/5 (Azért egyszer bőven elég látni.) 

A következő írásom valószínűleg egy egyesült államokbeli dokumentumfilmet mutat majd be. 

Ha tetszett a cikk, olvass bele a regényembe!