Annak idején megláttam ezt a tök jó, figyelemfelkeltő címet az újságban és tudtam, hogy ezt a film megéri majd felvenni. Tényleg így lett, ez egy igazi ritkaság, nem is hiszem, hogy rajtam kívül itthon bárki más látta volna, legalábbis a korosztályomon belül tutira nem (24 vagyok). Ha jól emlékszem, azóta még egyszer megnéztem, most láttam harmadszor - de lehet, hogy tévedek, ha igen, akkor ez a második alkalom volt. A lényeg, hogy cikkem tárgya egy igazán különleges alkotás és dacára majdnem 40 éves korának, még ma is aktuális, hiszen elsősorban a zeneiparról szól meg a sikerért fizetendő árról...

Ez Gaston Leroux Az Operaház Fantomjának és Goethe Faustjának rockoperásított verziója, kiegészítve egy kis Frankensteinnel, Dorian Gray-jel, meg egy számomra ismeretlen Poe-művel (The Cask of Amontillado). A harmincas éveiben járó, rendkívül tehetséges zeneszerző, Winslow (William Finley) egy nap a popszakma csúcsán álló Lédús Gyümölcsök után játszik és ekkor a mindenható producer, Swan (Paul Williams) meglátja a lehetőséget emberünk művében. Csakhogy a dalon kívül semmi más nem kell neki, így hősünket koholt vádakkal sittre juttatja és kisajátítja muzsikáját. Ám Winslow kitör rabságából és megpróbálja elpusztítani a készülő lemezeket, de szörnyű balesetet szenved. Elveszti a fél arcát, a hangját, az egyik szemét és kissé meg is őrül, ám élteti őt a bosszú. A bosszú és egy kezdő énekesnő, aki kedves volt hozzá, Phoenix (Jessica Harper). Az egykori jóhiszemű, kissé félszeg fickó félelmetes jelmezt ölt és beköltözik Swan hamarosan megnyíló klubjába, ahol mindent elkövet, hogy keresztülhúzza a gonosz producer számításait - ám alábecsüli ellenfelét, akinek szövetségese maga a Sátán... Vajon mi lesz Winslow fő művének, a Faust-kantátának a sorsa és megnyithatja-e valaha kapuit e klub, a Paradicsom?

SZPOJLER GYÜN

Nem vagyok oda a zenés filmekért, de ez marhajó. Nehezen vettem rá magam, hogy újra megnézzem, ám amikor leültem elé, azt vettem észre, hogy teljesen leköt, és nagyon tetszik. Az alapfelállás az, hogy van a hatalommal bíró ember (a rendkívül visszataszító Swan) és a tehetséggel megáldott ember (Winslow), de előbbi magának akarja a sikert, csillogást, így elveszi, ami a másiké. A művét; a lányt, akit szeret; és a lelkét is... Ugyanis itt jön a Faust-vonal: Swan lepaktált az ördöggel, hogy örökké fiatal maradjon és ugyanebbe a szerződésbe kényszeríti hősünket. Winslow átváltozik A Fantommá, aki rendkívül erős, őrült és félelmetes. Fémfogai vannak és géphangja, külseje pedig leginkább egy madáremberre emlékeztet. Gyilkol, drogokon él, de mégsem lehet rá azt mondani, hogy gonosz, hiszen jó ügyért harcol: a szerelemért és a tehetség méltatásáért. Kérdéses, hogy az egyértelmű szellemi tulajdon elbitorlása miatt indított hadjárat megőrzi-e fennköltségét azután is, hogy immár Phoenix karrierjének felfuttatása lesz a fő célja? A válasz: nem, mert a lány is saját útját járja, sőt, gyakorlatilag nem tud valódi jótevője létezéséről... A Fantom azonban legbelül végig jó ember marad, nemes érzelmek vezérlik - példa erre, amikor meglesi Swant a villa tetőablakán keresztül. Ott majd megszakadt a szívem, mert tudom, milyen érzés ezzel a látvánnyal szembesülni... 

SZPOJLER VÉGE

A címszereplő nagyon jól néz ki, ő a film egyik legnagyobb erőssége. Ez a figura annyira remek; de mellette a cuki, majd a sikertől romlottá váló főszereplő lány és az ördögien tenyérbemászó rosszfiú is megmarad a nézőnek. Hab a tortán a homo- vagy biszexuális új rocksztár (Gerrit "Turbózombi" Graham), a sikerre éhező nők tömege és a tipikus, megcsinált fiúbanda. A kitűnően megírt és eljátszott karakterek mellett a jó zene az igazi főszereplő. A valódi zene, amit hangszerekre írnak, hangszerekkel adnak elő, tényleg énekelni képes emberek - az igazi muzsika győz a pénzelt nyálpop felett. Vagy mégsem?

William Finley-t hallhatjuk énekelni, az elején tényleg az ő hangja szól. Feltűnő magasságából ered A Fantom impozáns külseje, Finley ugyanis 193 centisre nőtt. 2006-ban vonult vissza, utolsó eddigi szerepe A Paradicsom Fantomja rendezőjének, Brian de Palmának mozijában, a Fekete Dáliában volt. Jessica Harper szintén saját hangján énekel, manapság azonban már őt sem láthatjuk, hat éve hagyta abba a munkát. Paul Williams élete a zene: dalszöveget írt, lemezei is jelentek meg és ebben a filmben ő volt a zeneszerző, a dalszövegíró, szponzorálta a muzsikát, sőt, amikor Winslow visszanyeri a hangját, ott is őt hallhatjuk. Gerrit Graham helyett viszont az extravagáns Beefként egy Ray Kennedy nevű fickó énekel - Graham szintén kiszállt már a forgatások világából, pontosan két éve. De Palma a rendezés mellett megírta a forgatókönyvet.

A megvalósításban rengeteg jó kis "ősi" filmtrükköt vonultatnak fel előttünk, külön érdekes az osztott képernyős jelenet. A sztori tele van fordulatokkal, végig érdekes és izgalmas marad, bár tény, hogy az eleje egy picit unalmas. A dalok (még a gagyinak szántak is) kellemesek, főleg a végén lévő shock-rock koncertjelenet tetszett, az utolsó felvonásban pedig elszabadul a káosz és a három főhős végső találkozásakor mindenki elnyeri méltó jutalmát...

Érdekességek: A film alapját Az Operaház Fantomjának 1943-as filmváltozata adja, nem az eredeti regény. Erre legjobb példa a torz arc létrejötte, mert ott és itt baleset következménye, a könyvben meg születési rendellenesség. Végig visszatérő motívumok a madarak: A Halál Lemezkiadó logója, a lány neve, a gonosz neve, A Fantom maszkja és a rengeteg tollas ruha. Néhány karakter neve visszavezethető a valóságra: Swan jobbkeze Philbin, az 1925-ös Phantom-moziban szereplő hölgyet Mary Philbinnek hívták; Winslow Leach neve pedig főhajtás a rendező tanítója, Wilford Leach előtt. A Death Records valójában Swan Song lett volna, pár alkalommal látható az erre utaló hattyús logó, ám ezt le kellett cserélni, mert a valóságban a Led Zeppelin kiadóját hívták így. A cserét montírozással oldották meg. Az említett fiktív cég névnyilvántartásában van fájl Alice Cooperről, Bette Midlerről, Peter Fondáról és Kris Kristoffersonról:) Paul Williams szerepelt kedvenc sci-fi-sorozatomban, a Babylon 5-ben, egyébként szerintem Swanként úgy nézett ki, mint egy öregasszony és Szörényi Levente keveréke:D Beef nagyjelenetének felvételekor Gerrit Graham nagyon beteg volt, menni is alig bírt. A stáblista alján valahol felfedezhetjük Sissy Spaceket mint díszletrendezőt - ő azért volt ott, mert az akkori pasija, Jack Fisk volt a díszlettervező és vele tartott:) A záró stáblista elején egy montázst látunk a főbb szereplőkről, az itt felvillanó képek egy része tényleg a filmből van, a többi pedig bakikból készült:) A moziból lett egy regény is, ebből azonban hiányzik az igen fontos természetfeletti motívum.

Fantom-rovat

William Finley találta ki a madárra emlékeztető kosztümöt, de Palma pedig eleve őt akarta erre a szerepre. A rendező kitűnően alkalmazta a suspense-elemet: sokáig nem látjuk a hős eltorzult arcát, csak a légzését halljuk, mindezt az ő szemszögéből. Ez a részlet kísértetiesen emlékeztet a négy évvel későbbi Halloweenre... Finley visszaemlékezése szerint az a gép, amely miatt karaktere megsérül, tényleg igen veszélyes volt, még akkor is, mikor az effekt-csapat előkészítette, hogy biztonságos legyen. Ha nem lett volna elég gyors, a szerkezet könnyedén összezúzhatta volna a fejét - a sikoly, amit ekkor hallunk tőle, eléggé valós! Mint már szó volt róla, a hang-visszahozási részben Paul Williams-et hallhatjuk énekelni és nem A Fantom alakítóját - ez egy belső poén, hiszen Williams Swanként ekkor azt mondja, hogy "ez a hang tökéletes", saját magát dicsérve:D

A The Phantom of the Paradise 1 300 000 dollárból készült, a pontos bevétele ismeretlen, de tény, hogy bemutatásakor megbukott, sem a nézők, sem a kritikusok körében nem örvendhetett túl nagy népszerűségnek. Viszont még így is sikerült szereznie egy Oscar- és egy Arany Glóbusz-jelölést, igaz, egyiket se tudta díjra váltani. Azonban érdekes módon a kanadai Winnipegben hatalmas sikere lett, ott elég sokáig vetítették és Kanadában a zenéjét tartalmazó album aranylemezzé vált! A későbbi korokban megtalálta rajongói bázisát és mára a Rocky Horror Picture Showhoz hasonlatos kult-státuszt ért el. Sikerére jó példa a 2006-ban (és azóta még egyszer) megrendezett Phantompalooza fesztivál, ahol az eredeti szereplőket sikerült összehívni abba a filmszínházba, ahol anno oly sokáig játszották a Phantomot, Paul Williams pedig koncertet adott az esemény tiszteletére.

Ez igazi gyöngyszem, egy kincs, ahol sikerült a horrort, a musicalt és a drámát ötvözni, a klasszikusokat méltó módon modernizálni. Fantasztikus főhős, aranyos főhősnő, utálni való gonosz, jó zene és a kor legfejlettebb technikái adják e mű varázsát.

Pontozás:

imdb: 7.4 (5 év alatt 0.4-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5 (Még így második vagy harmadik alkalommal is tetszett!)

Anno felröppentek a hírek, hogy lesz újrája ennek az alkotásnak, de most már nem találok róla semmit, szóval feltehetőleg lefújták... A moziból készült egy dokumentumfilm, a Paradise Regained: Brian de Palma's 'Phantom of the Paradise', lehet. hogy ezt meg kéne nézni... Még meglátjuk.

Várható írások: Resident Evil 4.