Amikor az ember az 500. Rómeó és Júlia-feldolgozás elkészültéről, vagy a 2323. Üvöltő szelekről hall, azt gondolhatja, megint minek ez? Tény, hogy ennyi előzmény után a klasszikus történetek újrázását vagy az legitimizálhatja, hogy az előző nagyon unalmas volt/tehetségtelen filmesek csinálták vagy, hogy egy újfajta megközelítést tudnak találni hozzá. Az író Tom Stoppard (pl. a Brazil forgatókönyve) a ’60-as években kitalált egy óriási újdonságot, amivel fel tudta frissíteni William Shakespeare több mint 300 éves Hamletjét: megtette főszereplőnek Rosencrantz-ot és Guildensternt. Most talán azon agyaltok, kik is ők ebben a drámában – éppen ez itt a lényeg! Két totál érdektelen mellékalak, akikre senki sem emlékszik (példának okáért a Reneszánsz emberben, ahol a katonák a dán királyfi történetét tanulják meg, szóba sem kerülnek), éppen ezért fantasztikus látni, ahogy életre kelnek, megtudni, mit csináltak addig, amíg nem léptek a színre, és ahogy a cím is sugallja, vajon miért kell végül meghalniuk? 

Rosencrantz (Gary Oldman) és Guildenstern (Tim Roth) elindulnak hosszú útjukra, ám ők maguk is nehezen jönnek rá, minek kezdtek bele az utazásba. Később ráeszmélnek, hogy maga a dán király hívatta őket. Megérkeznek az udvarba, ahol szembesülnek gyerekkori barátjuk és iskolatársuk, Hamlet herceg (Ian Glen) őrületével. A gaz Claudius (Donald Sumpter) azt a feladatot adja nekik, hogy szedjék ki mostohafiából, miért viselkedik ily félkegyelműen? Ám a misszió végrehajtása nehezebb, mint amilyennek látszik, pláne mivel a címszereplők eléggé buta, együgyű emberek, ráadásul minden újabb nap elteltével egyre inkább úgy érzik, képtelenek befolyásolni saját sorsukat. Körülöttük zajlanak az események, ők azonban nem értik meg a helyzet komolyságát és miközben sodródnak az árral, a lét nagy kérdéseire próbálnak választ találni. A herceg szórakoztatására érkezett vándorszínészek vezetője (Richard Dreyfuss) látszólag a világ minden tudásának birtokosa, ám hőseink szerint direkt visszatartja előlük az információkat. Vajon sikerül teljesíteniük a rájuk bízott feladatot, vagy valami szörnyűség történik majd Rosencrantz-cal és Guildensternnel?

„Az, aki magában értelmes dolgokat beszél, nem őrültebb, mint az, aki másoknak mond értelmetlenségeket.” 

Ez a film abba a ritka fajtába tartozik, ahol pusztán a főszereplőket alakító színészek elviszik a hátukon az egész sztorit, de emellé még hozzájön az az egyedi és nagyon ötletes alaptétel, miszerint a mellékszereplő is ember. Azonban az életük rendkívül furcsa, mivel bele vannak kényszerítve egy szerepbe, végig kell járniuk az utat, amit a Sors kijelölt számukra és még amikor lehetőségük lenne, hogy változtassanak, akkor sem képesek rá. Vagy csak nem akarják megtenni. A két figura olyannyira felcserélhető és azonos, hogy még maguk sem tudják, melyik név melyiküket jelöli, ám közben különálló, érdekes személyiségek is. Rosencrantz egyfajta modern gondolkodó, aki a középkorban rekedt, ám túl buta ahhoz, hogy jelentőséget tulajdonítson saját felfedezéseinek vagy, hogy egyáltalán megértse őket (lásd például a gravitáció vagy a Big Mac „feltalálása”). Gondolatai gyakran forognak a halál körül, ám közben élvezi az életet, érdeklődő és kíváncsi. Guildenstern dühösebb, komolyabb, szótlanabb alak, szinte érthetetlen, hogy kettejüket mi tartja együtt. Nagy dolgokon jár az agya, filozofikus szemléletű, de önmagának és a gondolatainak túlzott jelentőséget tulajdonít, azt hiszi, hogy mindent ért, közben pedig semmit sem.

A harmadik főszereplő a névtelen Színész (Dreyfuss), aki színpadias, harsány, de egyben tiszteletet keltő, tekintélyt parancsoló figura. Olyan, mintha maga a szerző, vagy Isten lenne emberi alakban, ijesztő módon mindent ért és tud, miközben őt magát a legtöbben, köztük a címszereplők is, semmibe veszik. Hármójuk közt furcsa kapcsolat alakul ki, Guildensternt dühíti, Rosencrantz-ot lenyűgözi a Színész, ám a hősök képtelenek megérti, amit művészetével mondani próbál nekik. A vándortársulat egyébként még a főszereplőknél is fontosabb, és bár személy szerint egyikük sem kiemelkedő, együtt a sztori hajtómotorját alkotják. Van köztük egy férfi, aki a női szerepekre specializálódott és ezt nagyon érdekes látni, mert tényleg rendkívül sokáig nem léteztek színésznők, ám a mai ember nehezen tudja elképzelni, milyen volt egy nőket játszó férfi. Nos, itt a példa rá. Ezen kívül a társulathoz kapcsolódik a két csúcsjelenet, a színpadi előadások. Az elsőben egy fogadóban játszanak a parasztoknak, magát a Hamletet adják elő leegyszerűsítve, a következő fellépés pedig a királynak szól, ahol a herceg velük fedi fel, hogy tudja mostohaapja titkát. Az utóbbi jelenet tényleg rendkívüli hatású és hihetetlenül összetett: A film maga is egy előadás, ebben láthatjuk a próbát, amit Rosencrantz és Guildenstern néz, majd Hamlet félbeszakít, ám aztán a próba folytatódik és eljátsszák, ahogy a darabban a király egy bábelőadást néz, amiben tulajdonképpen az történik, amiről maga a darab szól. Majd ekkor jön egy fenomenális vágás és hirtelen a valóságban találjuk magunkat, ahol a tényleges király rádöbben, hogy mit lát, majd kíséretével együtt kiviharzik a teremből.

Furcsa ellentét van a címszereplők látszólag eseménytelen, mindennapi élete és Shakespeare műve között, mivel előbbi az utóbbi farvizén játszódik. Néhányszor az események keresztezik egymást, ám a legtöbbször mi is ugyanúgy csak szemtanúi vagyunk az eseményeknek, ahogy Guildenstern és Rosencrantz, lemaradva a leglényegesebb részletekről. Igazából nem baj, ha ismeretlen számunkra a darab története, mert itt tényleg csak háttéresemény, sőt, igazából az sem fontos, hogy mi történik a két főhőssel. Inkább az érdekes, amit gondolnak és mondanak, meg amit átélnek. A két fő alak a lét értelmére keresi a választ, ezt erősíti meg, hogy Hamlet ikonikus mondatát csupán tátogja, és nem mondja ki, mert ezen a helyen erről agyalni nem az ő dolga. Bár Rosencrantz számára az egész csak valamiféle játék, Guildenstern végül megérzi a helyzet komolyságát – vagyis inkább túlságosan nagy súlyt rak saját vállára és egyfolytában azon töpreng, hogy mi a megoldás, amivel végre megszabadulhatna a felelősségtől. Ám ez valójában csak képzelődés, mert a dolgok nélkülük is mennek tovább – annyira nincs beleszólásuk semmibe, hogy még azt sem tudják befolyásolni, hogy hová kerülnek. Az előre megírt Sorsot még sosem mutatták be ennyire abszurd módon: a két férfi emlékezete hiányos, nincsenek tisztában azzal, miként jutnak el egyik helyről a másikra, vagy, hogy egyáltalán miért, ennek legjobb példája a hajós jelenet, amikor teljes sötétség fogadja őket és csak némi gyors megfigyelés után jönnek rá, hogy egy hajón vannak. 

„Szókratész szerint mivel nem tudjuk, milyen a halál, nincs értelme félnünk tőle.” 

És itt jön a kérdés: miért kell nekik meghalniuk? Végiggondoltam a dolgot és több variáció lehetséges. A Színész azt mondja, az élet olyan, mint egy tragédia, az út végén mindenképpen a halál vár, ennél fogva a hősöknek a célhoz érve meg kell halniuk. Ugyanakkor Hamlet árulónak hiszi barátait, akik ténylegesen Claudius parancsait hajtják végre, ám nem akarják, hogy a hercegnek baja essen, de mégsem próbálják őt megmenteni. Tehát hátráltató tényezők, akadályok, akiket le kell küzdeni. Viszont úgy érzem, Hamlet valódi ok nélkül küldi őket a bitófára… (Erről még lesz szó.) Ugyanakkor az sem elhanyagolható tény, hogy Guildenstern és Rosencrantz céltalan életet él, mindketten lényegtelenek és ennél fogva a hiányuk senkinek se fog feltűnni, eltűnésükkel a világ nem lesz szegényebb – de, ahogy egyikük a színészeket kérdezi, ki dönti el, ki hal meg és miért? A legvalószínűbb azonban az, hogy haláluk értelmetlen, pont ahogy az életük, porszemek, amik még ahhoz is túl kicsik, hogy megakasszák a gépezetet. Félelmetes belegondolni, hogy mi az értelme a létnek, ha valaki más a darab főszereplője? Mi van, ha csak mellékalaknak jelöltek ki és egyáltalán nem vagy fontos?

Remek jelenet a Kérdések-játék, ami a teniszpályán kérdés-tenisszé válik, valamint fontos visszatérő momentumok a szálló könyvlapok. Ezek egy latin nyelvű Bibliából származnak, Rosencrantz legtöbbször felhasználja őket a találmányaiban, de ugyanakkor ott vannak Hamlet szobájában, a társulat fogatán, az előadáson és el lehet gondolkozni, hogy mit jelölhetnek. Fontos megjegyezni, hogy egy pillanatra sem szakadunk el a hőseinktől – bár láthatunk olyat, amit ők nem, de mindig mellettük maradva, sosem kerülünk pár méternél távolabb tőlük. A koronát az egész cselekményre a befejezés teszi fel, ahol korántsem biztos, hogy amit látunk, az úgy is van. Vajon mi az igazi lezárás, ha létezik ilyen? 

A legjobb alakítást Gary Oldman nyújtja, de Richard Dreyfuss csak alig marad le mögötte. Oldman Rosencrantz-ában felfedezni véltem Jack Sparrow kapitány és a Magyar Vándor Előd vezérének előképét, nagyon tetszik benne, hogy mennyire nyugodt és laza, nem vesz tudomást semmiről és vicces, ahogy manapság megszokott dolgokat csinál az 1100-as években, például füldugót és szemtakarót tesz fel alváshoz, papírrepülőt hajtogat és így tovább. Dreyfuss-nál leginkább a hangja tetszett, amit még korábban sosem hallottam, valamint a figurája olyan, mintha csak egy színpadi előadásban játszana végig, mintha nem is a filmben lenne, hanem a világot jelentő deszkákon. Szerintem ez a legjobb alakítás, amit valaha láttam tőle. Igazából Tim Roth-ra sem lehet panasz, nála mindössze maga a karaktere az, aki miatt képtelen teljesen kibontakozni, de a Guildensternben lévő dühöt remekül adja vissza. A mellékszereplők közül a jugoszláv színtársulat tagjait és Ian „Jorah Mormont” Glent emelném ki. Tom Stoppard egy személyben volt az alapanyag meg a forgatókönyv írója, és a rendező. Ahogy ő maga fogalmazott: „Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki kellő tiszteletlenséggel tud állni az alaphoz.” Hozzátette, hogy mivel ő írta a darabot és ő is rendez, nem áll fent annak a veszélye, hogy a direktor félreérti, mit akart közölni az író.

A karakterekről 

Shakespeare drámájában Rosencrantz és Guildenstern a királyfi régi barátai és iskolatársai, nemesi származásúak. A királyi udvarhoz tartoznak, az uralkodó pedig a régi ismeretséget felhasználva megbízza őket, hogy férkőzzenek Hamlet bizalmába, jöjjenek rá, mit forral a herceg és segítsenek azt meghiúsítani. A címszereplő azonban túljár az eszükön, direkt az orruknál fogva vezeti őket, és amikor megtudja, hogy Rosencrantz és Guildenstern egy olyan levél birtokában van, ami az angol királyt felszólítja, hogy Dánia és saját népe érdekében végeztesse ki Hamletet, kicseréli a levelet. Az újban már az áll, hogy végezzék ki a két nemest, akik kézbesítik… Ha az ő szemszögükből nézzük, akkor tényleg érthetetlen, hogy mi történik a darabban, hiszen nem látnak bele a herceg tervébe és fogalmuk sincs Claudius titkáról sem. [Megjegyzés: Míg Shakespeare írásában talán személyes haszon hajtja őket, itt a filmben mégse, legalábbis úgy tűnik, hogy Rosencrantz egyáltalán nem érti, miért jó ez neki, Guildensternnek van valami halvány fogalma, miszerint a végén akár jól is kijöhetnek a dologból, de nagyon hamar eljut arra a pontra, hogy csak túl akar esni az egészen. Vagyis végrehajtják a parancsokat, de ötletük sincs, hogy mi végre és azzal sincsenek tisztában, hogy a rossz oldalon állnak. Semmiképp sem lehet őket negatív alakokként aposztrofálni.] Az író valódi dán neveket választott a két nemes figurához: a Rosencrantz rózsafüzért, a Guildenstern (eredeti írásban Gyldenstjerne/Gyllenstierna) pedig aranycsillagot jelent. A mű keletkezésének idején a dán királyi udvar tagjainak megközelítőleg 10%-a viselte valamelyiket a két név közül, és pont akkoriban járt két ilyen nevű követ Angliában. 

Tom Stoppard darabja 

Műfaji besorolás szerint a Rosencrantz and Guildenstern Are Dead abszurd, egzisztencialista tragikomédia. Első bemutatója 1966-ban volt Edinburgh-ben, a film alapját pedig a Broadway-feldolgozás adja, amit 1967-ben állítottak színpadra, 420 előadást élt meg és 1968-ban a rangos Tony-díjjal jutalmazták. A darab fő motívumai: a lét értelméről való elmélkedés, a szabad akarat és a determinizmus ellentétbe állítása, értékek keresése, a bizonyosság lehetetlenségének bemutatása, a művészet és a valóság szembenállásának feltárása, valamint az abszurditás és a jelentéktelenség kihangsúlyozása. 

A két központi alak gyakran mély értelmű filozófiai mondanivalót közöl, de amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan távoznak is tőlük ezek a gondolatok. Néha úgy tűnik, hogy Guildenstern jobban felfogja, mi zajlik körülötte, de az esetek nagy többségében ugyanannyira tanácstalan, mint társa. Amikor a parasztoknak tartott előadás végén az áldozatok száma hirtelen hatról nyolcra emelkedik, a nézők közt helyet foglaló címszereplők nem jönnek rá, hogy a két utolsó áldozat a saját tükörképük, elsiklanak az egyetlen pillanat felett, amikor betekintést nyerhetnek a jövőjükbe. Ők az ideális közönség a színészeknek, mert mindig elhiszik, amit mutatnak nekik, ám az író hirtelen görbe tükröt tart a közönség elé a befejezéskor, amikor mi ugyanúgy elhisszük, hogy bekövetkezett, amit már a kezdetektől várunk, de ezt mégsem mutatja meg! 

Szpojler 

Az olvasónak/nézőnek nem csak, hogy nem szabad elhinnie, hogy Rosencrantz és Guildenstern halott, hanem egyenesen arra kellene gondolnia, hogy még ma is élnek, hiszen halhatatlan irodalmi alakok. 

Szpojler vége 

Stoppard művét sokan állították párhuzamba Samuel Beckett híres Godot-ra várvájával, ami aligha véletlen: A két főszereplő olyan, mintha egy karakter lennének, csak éppen kettévágva; valamint a viselkedésük is hasonló Beckett csavargóiéhoz. Mindkét páros a Kérdések játékát játssza, megszemélyesítenek más figurákat, félbeszakítják egymást és sokszor hosszú ideig csöndben vannak.

Érdekességek a filmről: A cím a Shakespeare-mű fináléjában olvasható egyik mondatra épül: „(…) parancsa teljesült, hogy Rosencrantz és Guildenstern halott.” (Arany János fordítása) Az MGM már 1968-ban megvásárolta a megfilmesítési jogot, ám több mint 20 évnek kellett eltelnie, hogy végül a mozi megvalósuljon. A forgatás az akkori Jugoszláviában zajlott, a mellékalakok nagy része innen való. A kész mű a Trónok Harcához köthető Ian Glen és Donald Sumpter lévén, a Brazilhoz pedig nem csak Stoppard, hanem a Polonius-t életre keltő Ian Richards miatt is kapcsolható (ő volt benne Mr. Warrenn). Az Ophéliát játszó Joanna Roth tényleg dán. Ez az egyetlen alkotás, amit Tom Stoppard rendezett. A mű elején és végén hallható dal a Pink Floyd Seamus-ének instrumentális verziója, a parasztoknak tartott előadás során pedig egy másik Floyd-dal, az Echoes nyitó kardcsörgése hallható. A Rosencrantz and Guildenstern Are Dead készítési költségéről nem találtam adatot, Egyesült Államokbeli bevétele 739 ezer dollár volt, ám a kritikusoktól csupa pozitív értékelést kapott. A 47. Velencei Filmfesztiválon elnyerte a Legjobb Filmnek járó Arany Oroszlánt, valamint a Fantasporto Rendezői Hetek díját is odaítélték neki. A megítélése azonban mégse volt egyöntetűen pozitív, néhány hozzáértő azt rótta fel neki, hogy az alapanyag jobban illik a színpadra, mint a vászonra. A The New York Times-nak író Vincent Canby azt vettette papírra, hogy Stoppard módszere a rengeteg beszéddel és nyelvi fordulattal túl sok: „ennyi szó megsüketíti a fület és elnehezíti a szemhéjat”.  Különös, de én az eredeti magyar kiadást néztem, amihez viszont nincs magyar szinkron és felirat nélkül néha tényleg igen nehéz követni, hogy a rendkívül gyors és bonyolult dialógusok miről szólnak, de ezt nem vetném fel negatívumként. 

Bár fogalmam sem volt, mit fogok látni, az alapötlet, miszerint két teljesen marginális alakon keresztül láthatok egy klasszikus történetet, valamint a figyelemfelkeltő cím megragadott és nem sajnálom, hogy kiadtam azt a pár száz Forintot erre a korongra. A remekbe szabott alakítások mellett a humoros pillanatok és az érdekes gondolatok együttesen igazi élménnyé teszik ezt a filmet, bár azért korántsem tökéletes alkotás, hiszen például nagyon nehéz azonosulni a főszereplőkkel. Aki jól tud angolul és szereti az érdekes történeteket vagy netán Shakespeare-rajongó, az mindenképp nézze meg! 

Pontozás: 

imdb: 7.6 (3 év alatt 0.1-et csökkent.)

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- William Shakespeare műveiből jelenleg 19 hosszabb-rövidebb film készül, az imdb szerint pedig már több mint 1000 mozit inspirált az írásaival! 

- Gary Oldman következő nagyobb lélegzetű munkája a Flying Horse, ami Eadweard Muybridge, a híres fotográfus életéről szól, ezt Oldman írja, rendezi, sőt, még szerepel is benne. (Ha minden igaz, ebből Eadweard néven lett film.)