Jó alakítások, nem túl jó film.
Julia (Astrid Veillon) és Christopher (Didier Flamand) épp barátaikhoz tartanak valami isten háta mögötti helyen, legalábbis nekik ez olyan. Franciaország egy kis falujában járnak, amikor se szó, se beszéd, óriási vihar kerekedik, mindenfelé faágak röpködnek, be is sötétedik, orkán erejű szél tombol. Egy rossz mozdulat és máris fölborul az autó, velük együtt. Julia, miután magához tér, egymaga elindul segítséget keresni a kietlen tájon, mivel férje mozgásképtelen. Talál is egy szófukar férfit, Thomas-t (Bruno Madinier), aki végül elszállásolja a házaspárt ódon, kastélyszerű házában. Julia mindentől elzártan kénytelen boldogulni, nincs áram, meleg víz, se telefon, se internet. Ő pedig ehhez nincs hozzászokva, ő a nagyvárosi lét megszállottja.
A történet lényege, hogy egy ilyen kiszolgáltatott, számára ismeretlen helyzetben miként viselkedik. Amiről addig úgy hitte, az az ő igazi énje, arról kiderül, valójában csak "álarc", teljesen más ember. Múltja kis szeleteiből megtudjuk, miért is vette fel ezt az álarcot, milyen a viszonya a férjével, és a kezdetben gyűlölt szállásadóra is másként kezd tekinteni. És nem mellesleg megedződik a vidéki létben.
Az ilyenekre szoktam mondani, hogy Anyukámnak való, ő kedveli a lelki folyamatokat bemutató történeteket, meg az európai filmeket. Utóbbiakat én is szívesen megtekintem, de ez számomra olyan fele-fele arányban volt érdekes és unalmas. Valahogy leköti az ember figyelmét olyan dolgokkal, mint például a még vihar tépte állapotában is csinos kis falu képei, meg az a helyes póni az elején, vagy éppen a középkori épületek. Egyszóval hiteles a helyszín, meg az alakítások is azok egyébként, de ahogy halad előre a cselekmény, egyre kitalálhatóbbá válik, viszont a vége nincs lezárva. Szerintem a pillanatnyi hangulatunktól függ, hogy tetszik-e majd, szóval vevőnek kell rá lennünk.
Mindenesetre szerintem tűrhető. Egyébként úgy néz ki, eleve tévére készült, így szinte magától értetődik, hogy kép, az nincs róla túl sok. A fönt látható kis lény viszont istenien néz ki, szóval ő reprezentálja a filmbéli pónit.
És. Boldog születésnapot kívánok Mick Jagger és Roger Taylor uraknak, utóbbitól egy '74-es nótát pedig elhelyezek itt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.