Szeretnék egy kicsit mesélni arról, hogy miért olyan jó ezt a blogot írni (erről a filmről jutott eszembe). Szóval leültem, hogy megnézzem az Atlantisz gyermekeit, amit ha hatszor nem, akkor még egyszer sem láttam, és mégis egy csomó újdonságot tudtam felfedezni benne, hála a "munkámnak". Jönnek sorba a nevek a stáblistán és ugranak be az arcok, meg a filmek, ahol szerepeltek - és gyakran, mikor meglátok egy színészt, rögtön tudom valahova kötni. Vagyis olyan, mintha ezek az emberek (még ha csak egy helyütt is láttam őket) valamilyen szinten az ismerőseim lennének, hiszen legtöbbjüket már annyi szerepben csodálhattam meg, különböző oldalaikat tárták fel előttem és sokukról tudok valami érdekes háttér-információt is. Emellett minden alkotás, amit megnézek újra és újra, szinte mindig ad valami pluszt, hiszen az embernek változik a világnézete, az érzelmi beállítottsága, gazdagabb lesz tapasztalatokkal és így sok mozi egészen más jelentést kaphat a megtekintések között eltelt évek alatt. Vagyis ez egy hálás téma, amivel érdemes foglalkozni, mert egy igazán jó film (mondjuk, ha már Anthony Hopkins, akkor legyen A bárányok hallgatnak) még évtizedek múltán is az marad, míg mondjuk egy egynyári sláger/egynyári "celeb" fölött elmegy az idő. Az a tudás, amit az írással megszerzek, megmarad és még nagyon sokáig aktuális lesz. És örülök annak, hogy van az a kb. 290 ember, akik naponta olvassák a munkáimat meg persze Mozsárágyúét is:)

Na, elég az érzelgősségből. Most abban a helyzetben vagyok, hogy rádöbbenek, hibás meggyőződésemet próbáltam terjeszteni. Mégpedig arról van szó, hogy A remény rabjainál azt írtam, hogy az és az Állj mellém! azok a Stephen King-művek, amik nem a horror kategóriába sorolandóak. Tegnap kiderült, hogy ez másképp van, merthogy a Hearts in Atlantis-t is King bácsi írta, eddig viszont ezt nem vettem észre, pedig már említettem, milyen sokszor volt hozzá szerencsém az évek alatt. Meg aztán a jó filmről mondottak itt tényleg igazak, ez is egy időtálló mű, de a véleményemről később, először lássuk a történetet:

Bobby Garfield (David Morse) értesítést kap róla, hogy gyermekkori legjobb barátja, John meghalt és ironikus módon ráhagyta a baseball-kesztyűjét, amit még kiskorukban ígért meg neki. A férfi visszautazik szülővárosába, szembesül vele, hogy első szerelme, Carol is távozott már az élők sorából, és hogy egykori otthona üres, pusztuló kísértetházzá vált. Ám az emlékeit nem veheti el tőle senki, így felidézi utolsó itt töltött nyarát, mikor ő (Anton Yelchin) és Carol (Mika Boreem) összebarátkozott Bobby-ék különös albérlőjével, Teddel (Anthony Hopkins). Akkor sok furcsa, szép, kellemes, meg néhány kellemetlen, rossz dolog is történt, de biztos, hogy ez volt az időszak, ami meghatározta későbbi életét és amit soha nem fog elfelejteni...

Anthony Hopkins miatt megnéztem már egy csomó filmet, amik alapvetően nem érdekeltek volna. Valahogy az ő tolmácsolásában minden sztori kicsit érdekesebb... Itt konkrétan arról van szó, hogy milyen nehéz dolog gyereknek lenni a felnőttek uralta világban. A csonka család, az idősek bizalmatlansága, a nagyobbak agresszivitása és a felnőttek sokszor érthetetlen tettei/motivációi valóban rengeteg akadályt gördítenek egy egyszerű kisfiú útjába. Pedig Bobby-nak nincsenek nagy igényei, csak szeretne együtt lenni az anyukájával, a barátaival és megkapni álmai netovábbját, a Fekete Fantom nevű bringát:) De édesanyja nem hajlandó tudomást venni a problémákról, az alapvetően jó szándékú Tedre kezdettől fogva veszélyforrásként tekint és szinte teljesen figyelmen kívül hagyja fia igényeit.

Azért persze mégsem a negatív dolgok vannak elnyomó többségben, hiszen az első szerelem, az első csók, futkározás az erdőben vagy egy vidám pacsálás a patakban mind-mind csodás élmény:) Ezeket az eseményeket pedig remekül festi alá a kor zenéinek legjava (Fats Domino, Chubby Checker, Elvis, stb.). De nem is Stephen Kingről lenne szó, ha ne vinne valami természetfelettit a dologba. Ted ugyanis valami különös ok folytán néha ledermed és a messzeségbe bámul, miközben valakiket emleget, akik közelednek. Fél, hogy elkapják őt a "rossz emberek", akik sötét ruhában, feltűnő kocsikkal járnak és utána kutatnak. Ráadásul mintha az idős férfi néha előre látná a jövőt, meg olyan dolgokat is tud, amiket elvileg nem tudhatna... És egy alkalommal a rémült Bobby megöleli az éppen "elrévedő" Tedet és ettől valahogy elkezdi "látni", hogy mások mit gondolnak... De ez csak egy mellékszál, amit viszont lehetetlenség megkerülni - ilyen mellékszál még az anya tragikus sorsa.

A színészek remekül teljesítenek. Anton Yelchin egy valódi, átlagos kisfiút játszik, aki ártatlan, még tényleg jó ember. Mika Boreem aranyos kislány volt, az általuk alakított páros remekül működik, minden olyan igazinak tűnik köztük. Anthony Hopkins a furcsa férfi, aki barátságot köt a gyerekekkel, és annak ellenére, hogy folyton gondok nyomasztják, mégis őszinte és tisztességes velük, egyenlő félként kezeli őket. Hope Davis a problémáktól terhelt anya, aki elferdíti a valóságot fia előtt, ám valószínű, hogy ő se vallja be saját magának az igazságot. Végülis közöttük zajlanak a legfontosabb események, a többiek csak háttéralakok. David Morse-t ismerhetjük például a House-ból, ahol ő volt a szemétkedő Tritter nyomozó, de számos egyéb helyen is találkozhattunk már vele. Ismerős lehet még a mellékszereplők közül Alan Tudyk (a Firefly-ból Wash, a pilóta) és Celia Weston (pl: az After.Life-ban Christina Ricci anyja). A rendező Scott Hicks, aki semmi figyelemre méltót nem készített sem ezelőtt, sem ezután...

Az érdekességek előtt még ejtenék néhány szót az eredeti King-műről. A Hearts in Atlantis valójában egy kisebb írásokat összefoglaló kötet, amiben öt történet található. A film fő sztoriját a Low Men In Yellow Coats inspirálta, a felnőtt Bobby-s kerettörténetet pedig a Heavenly Shades of Night Are Falling. Ezek az indító és a záró novellák a könyvben, mindkettőben szerepel Bobby Garfield karaktere; ám mind az eseményeket, mind Tedet eléggé megváltoztatta a forgatókönyvíró William Goldman. Ted eredetileg egy másik dimenzióból (?) jött, tehát nem ember és az itteni öt történet emiatt (is) hozzákapcsolódik King Sötét torony-sorozatához, amiben ez a paranormális erőkkel bíró férfi másodszor jelenik meg, az utolsó kötetben.

Érdekességek: Anthony Hopkins éppen egy olyan könyvet olvasott William Goldman tollából, amiben a szerző említést tesz mind róla, mind a Tortúra című King-adaptációról. Hopkins ekkor azt gondolta, milyen jó lenne újra együtt dolgozni Goldmannel és két nappal később felhívták az Atlantisz gyermekeinek ajánlatával, ő pedig rögtön igent mondott. Különös, nem?:) A filmbeli Atlantisz az elveszett gyerekkor. Valami hülye leírta a teljes audiokommentárt az imdb trivia-részlegébe, én meg voltam olyan marha, hogy elolvastam (:D), így most abból jönnek a legérdekesebb részletek: Mika Boreem játszotta Carol lányát, Molly-t is, bár ezt sehol nem említik meg. A rendező elmondása szerint a legnehezebb az volt, hogy a konzervatív környezetben felnőtt Yelchint hangos kacagásra vegyék rá, ugyanis neki azt tanították, hogy ez illetlenség. A készítők mindenféle trükköt bevetettek, hogy megnevettessék, Hopkins például kutyaugatást imitált neki:) Ugyanígy mikor Ted azt mondja "Meg fogod csókolni!", az nem volt a forgatókönyvben, ám a gyerekből ekkor kifakadó őszinte reakciót felvette a kamera és megtartották, mert mindenkinek tetszett. A kis Anton ugyanakkor meglepő módon felhívta a rendezőt telefonon és javasolta neki, hogy az átírt szövegkönyv eredeti verzióját alkalmazzák az anya-fia-veszekedési jelenetnél, mert azt jobban el tudná játszani. Hicks megbízott fiatal kollégájában és lám, milyen jól tette! Hope Davis (akivel egy napon születtem:)) és filmbeli fia ugyanebben a szereposztásban játszottak együtt később a Charlie Bartlettben is. A Hearts in Atlantis 31 millió dollárból lett, de csak 30 milliót sikerült visszahoznia. Vegyes kritikákat kapott.

Ez egy örök klasszikus, a gyerekkorról, abból az időből, mikor még az együtt töltött idő, a szabadban, játékkal eltelt hosszú órák és az igaz barátság voltak a legfőbb dolgok egy kissrác életében. Bizony, jó volt gyereknek lenni, de a nosztalgia mellett érdekes is ez a mű az említett írói plusz miatt. Hibát nem tudnék említeni, csak van egy-két jelenet, ahol szinte én érzem magam kellemetlenül az események miatt (pl. az ominózus kiugró vállas rész...). De aki egy igazán jó, érdekes filmdrámát akar látni, az nézze meg ezt!

Pontozás:

imdb: 6.9 (5 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5

Hírek:

- Anthony Hopkins két misztikus filmben játszik jövőre. Az első a The Time Being, a második pedig a Solace - utóbbiban egy, az itt játszott karakteréhez hasonló képességekkel bíró embert alakít majd.

- Anton Yelchin megint Pavel Chekov bőrébe bújik az egyelőre cím nélküli Star Trek-folytatásban. (Még kétszer eljátszotta a figurát váratlan, 2016-os halála előtt.)

- David Morse talán jelenleg is itt van nálunk, hiszen szerepel a botrányos körülmények közt hazánkban készülő World War Z-ben.

- Alan Tudyk szinkronizálni fog, a negyedik (!) Jégkorszakban. Ezek az animációs filmesek nem tudják, hol a határ...

Ma nem lesz semmi, úgyhogy talán megerőltetem magam és megnézem a Battle Royale 2-t, de lehet, hogy erre csak később kerül sor. Hamarosan kiderül...