Ez a film egyszerre érdekes, unalmas, morbid módon vicces, érthetetlen, fura, aranyos és hülyeség. Na erre tessenek gombot varrni!

     Valószínűleg senki nem nézné meg, ha nem Sophie Marceau lenne a főszereplő. Ő Nelly, a kétgyermekes anya, aki egy isten háta mögötti faluban él. Férjét egy nap holtan találja, vagyis úgy 24 órán belül rájön, hogy már nem él. Ott mászkált mellette a család, azzal a címszóval, hogy "hagyjuk apát aludni", és közben már rég halott volt. Ami azért is érdekes, mert Nelly ápolónő, de mindegy. A film a temetésig eltelt időt járja körül, amit az özvegy, a gyerekei és barátjuk, meg a néhai férj testvéreinek szemével láthatunk.

     A hangulat szerintem olyan, mintha egy ködös, őszi napon sétálnánk egy erdőben, ahol üvegekkel csörömpölnek. Mert a zenéje egészen furcsa, kicsit idegesítő, de valami hülye módon nyugtató hatású is. Az özvegy lassan megbolondul, miközben betér hozzá a, most figyeljünk; Krinolin és Társa Temetkezési Vállalkozás egy munkatársa. Meg gyermekei érzelmi kitöréseit, sajátos búcsúzási eszközeiket és férje "makacsságát" is el kell tűrnie, ugyanis nem nagyon hagyja magát eltemetni. Helyenként az operatőr ténykedését viszont még a legnagyobb festők sem tudnák utánozni.

     Marceau jól játszik, és ez a lényeg. Különben meg nem nézném még egyszer. Semmi egyéb értelmes nem jut eszembe. Szóval boldog születésnapot Ray Manzarek bácsinak! (Itt volt egy The Doors videó, d emár levették...)