Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: tomzameth@gmail.com

Kategóriák

akció (140) áldokumentum (7) animációs (61) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (324) fantasy (137) háborús (18) hill (20) hírek (79) horror (196) kaland (78) katasztrófa (4) krimi (73) magyar (80) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (5) rövidfilm (12) sci fi (148) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (105) thriller (62) történelmi (36) vígjáték (474) western (9) zene (59)

Friss topikok

2012.01.21. 20:47 Tévésámán

Nosferatu, Az Éjszaka Fantomja (Nosferatu: Phantom der Nacht, 1979)

Tegnap úgy gondoltam, ideje lesz megnézni valamilyen filmet, hiszen már két napja nem írtam semmit. Vacilláltam a Predator és e között, végül az utóbbi mellett tettem le a voksomat, mert úgy gondoltam, erről kevesebbet kell beszélni. A '79-es Nosferatu igazi ritkaság, azok között a mozik közt foglal helyet, amiket egyszer ha leadnak, mindenképpen meg kell nézni és fel is kell venni - ilyen volt A Paradicsom Fantomja vagy a Panoptikum is.

 

Térjünk a trágya! Bram Stoker mára leghíresebb regényét, ami saját korában nem volt túl nagy fontosságú, elsőként egy magyar filmes vitte az ezüst vászonra, ám ez a mű mára az elveszett mozgóképek sorát bővíti. (Valójában alig volt köze a Drakula gróf rémtetteihez...) 1922-ben aztán elkészült a Nosferatu: Ein Symphonie des Grauens, amit a fény-árnyék-technika nagyszerű úttörője, az expresszionista művész Friedrich Wilhelm Murnau rendezett, a szörnyeteget pedig Max Schreck keltette életre. Schreck alakítása olyan félelmetesnek hatott saját korában, hogy sokan azt találgatták, valójában ki lehet ez a hatalmas termetű, ijesztő külsejű férfi, vagy, hogy egyáltalán tényleg ember-e. Erre a bizonyos vérszívóra, Orlock grófra pedig még most, 90 évvel később is emlékezünk, a horror mai bestiáinak egyik ősapjaként tekintünk rá és bizony ha nekem azt mondják, hogy vámpír, akkor az elsők közt az ő képe ugrik be - Lugosi Bélaé és Gary Oldmané mellett. 

A '22-es Nosferatu kis híján az enyészeté lett, miután Stoker özvegye beperelte a gyártó Pranat és követelte, hogy semmisítsék meg az összes kópiát. Szerencsére nem így lett és ez a remekmű a mai napig megtekinthető, beszerezhető és a modern kor közönsége is borzonghat rajta. Murnau alkotása a Drakula-mítosz vadhajtása lett, hiszen a copyright-jog miatt a szereplők és helyek neveit meg kellett változtatni, ám a sikere miatt egyfajta önálló mítosszá vált. Erre bizonyíték a jóval későbbi amerikai feldolgozás, ahol a készítők abból a városi legendából indultak ki, miszerint Schreck tényleg vámpír volt - vagyis A vámpír árnyékából megtudhatjuk, hogy hogyan lehet filmet forgatni a főszerepben egy valódi élőhalottal, és hogy mi lesz a vele dolgozó stáb sorsa... Viszont mivel a Nosferatu eredendően német alkotás, ezért leginkább a németek méltóak arra, hogy feldolgozzák - ebből lett a Phantom der Nacht.

Werner Herzog rendező azzal a szándékkal ült a direktori székbe, hogy újraforgassa elődje legendás művét színesben, hanggal - az alapot adó filmhez hűen, ám némiképpen kibővítve, átformálva azt. A '22-es alkotás egyik legfőbb vonulata a művészfilmes mivolta, az expresszionizmus jellegzetességeinek mozgóképi megörökítése; Herzog pedig ezen az irányvonalon maradva maga is egy művészi alkotást készített, ahol a színek, a dialógust nélkülöző jelenetek, a tájak, a helyszínek és a szereplők puszta arca többet mondanak ezer szónál. Mielőtt még jobban belemerülnék, néhány mondatot a történetről - bár, ki ne tudná, miről szól a Drakula?

Jonathan Harkernek (Bruno Ganz) Transsylvániába kell utaznia különösen viselkedő főnöke, Renfield (Roland Topor) megbízásából, hogy találkozzék a dúsgazdag gróffal (Klaus Kinski), aki házat akar venni Wismarban. Már indulása előtt fiatal felesége, Lucy (Isabelle Adjani) kérleli őt, hogy ne menjen, mert rendkívül rossz előérzet gyötri őt férje útja kapcsán; aztán odaérve a helyiek is próbálják lebeszélni tervéről, ám Jonathan hajthatatlan. Hamarosan találkozik is a rémisztő külsejű arisztokratával, akiről egyre biztosabbá válik, hogy nem csak levegőváltozás miatt akar Wismarba menni, hanem pusztulást és halált akar odavinni - mert ő Nosferatu, a halhatatlan, a patkányok ura! Ám Harkert szörnyű, rejtélyes betegség támadja meg és így képtelenné válik arra, hogy útját állja a gróf gonosz tervének. Ki lesz hát az, aki felveszi majd a harcot az éjszaka sötét lelkű teremtményével és vajon egyesülhet-e még valaha az ifjú pár boldogságban?

Most, 2012-ben, amikor már majdnem 100 év telt el a Nosferatu óta, az ember felteheti a kérdést, miért érdemes megnézni egy újabb Drakulát, konkrétabban mi az, amit Werner Herzog hozzátesz Bram Stoker és az ő nyomán haladó filmesek munkásságához? A választ már nagyrészt megadtam, de most mégis összefoglalom újra. Tehát, egyrészt Murnau művészeti módszerét, a fény-árnyék kölcsönhatást használja, másrészt figuráinak külseje hasonlít az eredeti szereplőkére, harmadrészt pedig némi romantikus töltetet visz bele Orlock-Drakula történetébe. Míg az Ein Symphonie des Grauens alapvetően művészi horror, addig a Phantom der Nacht művészi horrorfilmbe oltott dráma, ahol a vámpír magánya, keserűsége és önmagától való viszolygása kerül előtérbe. Közben pedig kiemelkedően fontos lesz Lucy (eredetileg Mina) és Jonathan szerelme, aminek a vérszívó véget vet és ezzel egy valódi okot ad a nőnek, hogy az harcoljon ellene - a régiben tulajdonképpen Harkernének nincs különösebb oka, hogy szembeszálljon a lénnyel. (Leszámítva azt, hogy ő az egyetlen tiszta lelkű ember, aki meghozhatja az áldozatot az emberiség érdekében.) Ezen túl Herzog belerakta saját művészi mondanivalóját a történetbe: a főcím alatt látható félelmetes mexikói múmiákat és a kísérteties zenei főtémát; a szálló denevér képsorait; a tengerparton sétáló szerelmeseket, vagy a helyszínek hosszas, klasszikus muzsikával aláfestett, statikus képeit. (Utólagos megfigyelés: Utóbbi szintén Murnautól ered.)

Viszont bármennyire is a szeretetről és annak elvesztéséről szóló dráma, meg élénk színekkel és szép zenékkel operáló művészfilm, alapvetően mégiscsak horrorról beszélünk. Ha objektíven nézzük, a cselekmény rendkívül lassú, szinte alig történik valami és még a hirtelen mozdulatok is valahogy lelassulnak benne; de ennek ellenére az egész ijesztő. Ahányszor megszólalt az a zene, megborzongtam; a '22-es eredetiből szinte tökéletesen átvett képek szintén rémületesek, ám a legdurvább mégis a pestis ábrázolása. Nem a hullákat vagy a szenvedőket mutatják, hanem a tízezer patkányt, a sok-sok koporsót és a csúcsponton az utolsó vacsorát, amikor Wismar lakossága a halálra készülve még utoljára mulat egy jót. Az emberek a koporsók és az imádkozó szerzetesek közt táncolnak és énekelnek, tivornyáznak a lábuk alatt mozgó patkánytengerben és mindezt egy komótos tempójú, fájdalmasan szép zene kíséri. A káosz és az őrület ebben a mindössze körülbelül két perces jelenetben olyan intenzív, amihez foghatót még nem láttam.

"A szeretet hiánya a legnagyobb fájdalom."

A történet ugyebár örökbecsű darab, ám ez egy újfajta (legalábbis akkoriban újfajta) megközelítése a témának. Bár a Lugosi-féle Drakulához még nem volt szerencsém, biztos vagyok benne, hogy sem abban, sem a korábbi német feldolgozásban nem tűnt a vámpír olyannak, akit a magány vagy az önutálat kínoz, itt viszont az ő oldaláról elsősorban erről van szó. Drakula itt amolyan beletörődő, saját sorsa ellen lázadni képtelen figura, aki kénytelen halált és pusztulást terjeszteni, mert ezért létezik - még akkor is, ha alapvetően talán nem ilyen volt emberként. Harker és a felesége a regényben fontos szereplők, hiszen az előbbi írja az utóbbinak a naplót, ami maga a regény; Mina (Lucy) pedig a későbbiekben is a gróf kiszemeltje. A Nosferatuban áldozat, a '92-es Drakulában viszont készséggel csatlakozik a szörnyhöz - jelen esetben makulátlan szívű, szerelmes asszony, aki a férjét akarja megvédeni, majd látva a káoszt és a megsemmisülést, másokat akar megkímélni a szenvedéstől. Lucy a legfontosabb szereplő, körülötte folynak az események, ám érdekes módon úgy tűnik, Jonathant mégsem érdekli annyira: bár az elején látszik, hogy szereti, mégis képes őt elfelejteni. Ha a Gary Oldman-féle vérszopóból indulunk ki, akkor az öröklétre kárhoztatottak mindig emlékezni fognak szívszerelmükre, akit elveszítenek - itt mégsem ez történik - erről még lesz szó, majd a szpojleres részben. A legnagyobb csalódás Van Helsing doktor, aki a '92-es verzióban Anthony Hopkins alakításában nagyon király, itt viszont csak egy szkeptikus vénember, aki végül csak akkor hiszi el a valóságot, mikor saját szemével látja a rémes bestiát. Egy, még a film alaptónusához képest is rendkívül lassú alak, aki a cselekmény mozgatásához semmilyen módon se járul hozzá. Nos, nagyjából ennyiben hoz újat Az Éjszaka Fantomja a többi adaptációhoz képest.

Néhány szót a színészekről: Kinski ijesztő, mert alapvetően is különös arcberendezése volt, ám nem érhet a földöntúlinak látszó Schreck nyomába. Azért kitesz magáért és tök vicces, hogy annak ellenére, hogy csak 173 centis volt, mégis magasabb a többieknél. Bruno Ganz szerintem lényegtelen, ezt a szerepet akárki másra rábízhatták volna, ám a karakter újraértelmezésében rejlik a befejezés mellbevágó mivolta, ezért érdemes figyelnünk rá, még azután is, mikortól a háttérbe húzódik. Isabelle Adjani olyan mint egy tündér, hosszú fekete haja és nagy, fekete szeme éles kontrasztos alkot fehér bőrével és fehér ruháival. Ő lesz Jonathan "eltűnése" után a főhős, és végülis Lucy az egyetlen igazán pozitív szereplő, a tiszta lelkű nő. Három embert kell még megemlíteni: a valóban őrültnek látszó, Kálloy-Molnár Péter hangján eszét vesztve kacagó Renfieldet (Roland Topor); a szkeptikus, antipatikus Van Helsinget (Walter Ladengast) és a gróf várában hegedülő cigánygyereket, aki nem más, mint Árpa Attila! A legjobb színészként Adjanit nevezném meg, ő mindenki mást lejátszik a vászonról, a Kinskivel alkotott Szépség-Szörnyeteg-páros pedig igen emlékezetes marad. Werner Herzog írta, rendezte és pénzelte is filmjét.

Érdekességek: Herzog úgy gondolta, hogy a '22-es Nosferatu a valaha készült legjobb német film, ezért tiszteletből szerette volna megcsinálni a saját verzióját. Ekkorra Bram Stoker özvegye elhunyt, így a copyright-jog elévült, a Drakula közkincs lett, ezért a rendező úgy forgathatta le az újrát, hogy a regényben szereplő neveket használta - de a Lucy-Mina változásra ez nem ad magyarázatot. A forgatókönyvet elsősorban Stokeré helyett Murnau munkája inspirálta. Mivel Wismar polgármestere nem engedélyezte, hogy 11 ezer patkányt eresszenek szabadon városában, ezért a holland Delftben forgatták le a wismari részeket, a kastélyban játszódó cselekményt pedig az akkori Csehszlovákiában. Néhány jelenet egy az egyben újraalkotása az 57 évvel korábbiaknak - pl. a hajón megjelenő vámpír, az ablakban feltűnő gróf vagy az alvajáró nő - de ezek nem koppintások, hanem tisztelgésből lettek ilyenek. A dialógusokat németül és angolul vették fel, egymás után, sokan azonban, akik mindkét verziót látták, azt állítják, hogy a német sokkal jobb, mert mind Kinski, mind Ganz rosszul beszélték az angolt. A zene nagy részét a Popol Vuh nevű német zenekar szolgáltatta, akiket Herzog gyakran kér fel a filmjeiben való közreműködésre.

Árpa Attila mellett a patkányok szintén magyarok voltak:), mivel azonban szürkéket nem sikerült szerezni, ezért befestették őket. Állítólag az állatokat iszonytató körülmények között tartották, így megették egymást és a festési eljárás során is többjük elpusztult. A koporsókban lévő földbe beletúró ember, akinek a lábát megharapja az egyik rágcsáló, az maga a rendező. A denevéres felvételek egy természetfilmből származnak, a nyitóképeken pedig a híres guanajuatoi múmiák egy része látható. A direktor kivetette őket az üveg mögül, ahol megtekinthetőek és sorba rakta őket, így egészen kicsi gyermektől az öregemberig minden korosztály látható, végül saját kamerájával vette fel ezeket a képsorokat. Klaus Kinski maszkját négy órába tellett felhelyezni, a füleket naponta újraalkották, mert a levétel során megsemmisültek. Kinski híres volt a dühkitöréseiről, ám érdekes módon nagyon jól kijött a japán maszkmesterrel, így sosem akadt vele gond a forgatás során.

Pár számomra érthetetlen dolog: Amikor a vérszívó partra száll Wismarban, miért pont egy templomban húzza meg magát? Hogy tud bemenni a megszentelt földre? Bent aztán úgy néz ki, mintha megijedne a holdfénytől, az imdb szerint az ott lévő keresztektől retten meg - de akkor meg hogyhogy a temetőben lévő több száz kereszt hidegen hagyja? Miért nem fél a nő a vámpírtól, mikor először találkoznak, mikor előtte még egy denevértől is halálra rémül?

A Phantom der Nacht 2 és fél millió márkából készült, a pontos bevétele csak Olaszországban ismert, ez pedig majdnem 54 millió líra. Ellenben bizonyos, hogy legalább egymillió jegyet váltottak rá Németországban, és több mint 930 ezret Franciaországban. Egyszóval pénzügyileg sikeres volt. A kritikusoknak is tetszett, a 29. Nemzetközi Berlini Filmfesztiválon a díszlettervező Henning von Gierke-t Ezüst Medvével jutalmazták a Nosferatun végzett munkásságáért.

SZPOJLER ITT

 

Nagyon durva, negatív a befejezés: A nő meghal, a dokit lecsukják, a város a megsemmisülés szélén, a férfiból vámpír lesz, ráadásul úgy tűnik, őt nem igazán zavarja a napfény sem. Elindul rejtélyes célja felé, közben pedig már Renfield is úton van, hogy megfertőzze Rigát a fekete halállal...

SZPOJLER VÉGE

Ez egy különleges, nyomasztó film, ami belesulykolja a nézőbe, hogy van rosszabb a halálnál, de ugyanakkor kellőképpen megrémiszti az elkerülhetetlennel kapcsolatban. Mind a klasszikus horror, mind a művészfilmek, mind a drámák kedvelőinek ajánlom; az 1922-es mű rajongóinak A vámpír árnyékával egyetemben kötelező darab!

Pontozás:

imdb: 7.5 (4 év alatt 0.1-et emelkedett.)

Szerintem: 5/5 (Nem szívesen nézném meg újra, rossz érzéseket kelt a nézőben.)

Ja és még valami: Klaus Kinskinek van egy Nosferatu a Venezia című 1988-as filmje, erről tud valaki valamit? A posztere elég figyelemreméltó, lehet, hogy érdemes lenne megnézni...

Itt pedig az intro, csak erős idegzetűeknek:

Szólj hozzá!

Címkék: horror dráma


A bejegyzés trackback címe:

https://transfesser.blog.hu/api/trackback/id/tr423643428

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.