Hümm, hümm.

     Azért hümmögök, mert elég nehéz rájönnöm, hogy most akkor ez milyen film volt. Annak idején a bemutatójából megtetszettek ezek a nagy szőrmókok, és ennyi. És most megnéztem és továbbra is tetszenek, és ennyi. Regényből készült.

     Max (Max Records) egy 9 éves kisfiú, akit igen élénk fantáziával áldott meg a sors, kitűnően érzi magát kitalált világában, de néha jól jönne, ha a nővére, vagy az anyukája (Catherine Keener) is játszana vele meg a fantomlényeivel. Egy nap a sok felgyülemlett feszültségtől olyan idiótán viselkedik, hogy anyjával úgy összekap, mint azelőtt soha. Elszökik, felpattan egy kishajóra az utca végén lévő tónál és meg sem áll egy furcsa országig, amelyet a Vadak laknak. Ők aztán királyukká választják és nincs is más feladata, mint újdonsült államát kormányoznia... mintha az olyan egyszerű lenne...

     Ezek a bumfordi de kedves lények azonnal elfogadják a kisfiút - na persze, mint minden közösségben, itt is vannak ellenségeskedő egyének -, és hisznek benne, hogy ezúttal sikerül kézben tartania valakinek az országot. Max viszont kénytelen rájönni, hogy nem tehet mindenkinek a kedvére és legfőbb új barátja, Carol - aki amolyan kakukktojás közöttük és egyben Max "vad" megfelelője - lesz az első, aki kétségbe vonja képességeit. A nagydarab lények végső soron ugyanolyanok, mint mi, és Max meg olyan, mint bármelyik hasonló korú gyerek; elhiszi, hogy az élet szép és mindenkinek próbál megfelelni. Ezek a kedves behemótok pedig ráébresztik az élet nagy igazságaira; a barátság, a becsület, a szeretet fontosságára, meg arra, hogy miként kell megbirkózni a problémákkal, mert bizony meg kell. És ahogy a filmben elhangzik, a Nap egy nap valóban meg fog halni, de addig mit érünk mi azzal, ha ezen aggódunk.

     Igazából ezeket a mögöttes tartalmakat kell észrevenni. Maga a film nagyon unalmasan indul és igazán idegesítő is volt, hogy teljesen sablonos. Aztán, amikor megérkezett a Vadakhoz a gyerek, valamivel jobb lett, mert hát itt volt egy csomó új szereplő, mindegyik tartogatott valami érdekeset. Sok-sok ötletes megoldás és aranyosság mellett viszont már megint egy túlzottan "családifilmes" alkotással van dolgunk, sok benne a lassító rész és a zenék valami elképesztően idegesítőek, vagyis inkább a nyávogás alattuk, amit a Yeah yeah yeahs énekesnőjének, Karen O-nak köszönhetünk. Ő ekkortájt a rendező, Spike Jonze barátnője volt, szóval igazán megérdemelte, hogy az ő zenéi kaptak helyet.

Itt vannak a lényecskék. Csak műanyagból.

     Szóval vegyesek az érzéseim a filmmel kapcsolatban.

A hajókázós részekről meg azonnal ez a klip jutott eszembe.