Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: maisieswatch@gmail.com

Kategóriák

akció (139) áldokumentum (7) animációs (60) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (310) fantasy (135) háborús (17) hill (19) hírek (76) horror (195) kaland (76) katasztrófa (4) krimi (72) magyar (78) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (3) rövidfilm (12) sci fi (147) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (103) thriller (60) történelmi (30) vígjáték (467) western (9) zene (58)

Friss topikok

2019.08.04. 23:24 Tévésámán

Avenues (2017)

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1630.jpg

Mindig furcsa, ha egy film az elkészülte után dobozban marad. Mi történhetett? Betiltották, mint A Tanút? Elfogyott a rá szánt pénz, mint a Corvidae-nél? Vagy olyan pocsék, hogy a készítők nem vállalják? Ezek közül valamelyik lehetett az oka annak, hogy pár héttel ezelőttig nem is tudtam az Avenues létezéséről. Ez a mozi a végestáblista szerint 2015-ben készült, a bemutatója 2017-ben egy filmfesztiválon történt, és egészen mostanáig gyakorlatilag alig láthatta valaki. Nos, én megnézhettem és elárulom, semmit se veszít az, aki kihagyja… 

Főhősünk Max (Michael Angarano), aki New Yorkban él, és ezen a napon eljön hozzá régi barátja, Peter (Nicholas Braun). Hosszú ideje nem látták egymást, van mit mesélniük. Véletlenszerűen beülnek egy indiai étterembe, ahol pont a szomszédos asztalnál két hozzájuk hasonló korú nő ül (Brooke – Ari Graynor és Halley – Adelaide Clemens), akikkel szóba elegyednek, aztán együtt indulnak el a város utcáin. Megbeszélik, hogy este újra találkoznak, szórakoznak kicsit, hiszen ez Max születésnapja. És mi minden fog történni, amire egyikük sincs felkészülve!

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1043.jpg

Elöljáróban annyit kell tudni, hogy ez a mozi Angarano egyszemélyes vállalkozása. Ő írta, pénzelte, rendezte és még a főszerepet is eljátszotta. Színészként most találkoztam vele elvileg harmadszorra, de csak két alakítására emlékszem. Szerintem tehetséges fickó, kicsit fura külseje a javára válik. A másik három munkakörben azonban ez volt az első próbálkozása, ezért nem tudok haragudni rá, amiért a végeredmény olyan, amilyen. Az Avenues felemás, tele potenciállal, de alkotója, azt hiszem képtelen volt eldönteni, hogy mit akar csinálni.  

„A szomorú érzések olyanok, mint az időjárás. Egy ideig maradnak, de aztán mindig elmennek.” 

A leges legeleje igazán sokat ígért. Baráti játékidő (kevesebb mint másfél óra) és egy hangulatos zenével aláfestett montázs New York kevésbé jellegzetes részeiről, madártávlatból. Elsötétítés, aztán… Az in medias res ebben az esetben zavaró, mert nem tudjuk, ki az a két pali, akit látunk. Petert kb. az első percben megutáltam, nagyon idegesítő, és csak az utolsó 20 percben válik normális emberré. Max érdekes alak, teng-leng a világban, viszont homályos, hogy miből tartja fenn magát. És ha valaki hat perc után megkérdezte volna, miről szól ez a film, nem tudtam volna megmondani.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1349.jpg

A történet lényegében kb. 24 óra történéseit mutatja be, miközben majdnem végig a férfi főhőst követjük. Alapvetően nincs egy központi eseménysor, mindössze emberünk sodródik előre a következő nap felé, éli az életét, keresi a lehetőségeket. Ezzel nincs semmi baj, de a cselekmény három részre szakad. Van a Max és Peter interakcióját bemutató keret, aztán a két lány és a két fiú kis társaságként eltöltött közös óráinak bemutatása, valamint egy kis közjáték, amiben Max és a volt barátnője, aztán Max meg a testvére jelenik meg. Minőségi szempontból a legjobb ez utóbbi első fele, egy kis kamaradráma, ahol a rendező-író-producer-főszereplő az akkori tényleges barátnőjével, kedvenc színésznőmmel, Juno Temple-lel játszik. Háttérzene nélkül, csak a két ember egymásra gyakorolt hatását láthatjuk. A baj az, hogy a többi eseményhez ennek itt semmi köze nincs. Ugyanez a probléma a háttérben meghúzódó Jack-szállal, miszerint a hős bátyja a közelmúltban megölte magát. Megmagyaráz egy pár dolgot, de mégis valahogy lényegtelen. Ahogy szinte minden más is… 

„Úgy éled az életed, ahogy akarod. De ez hatással van a körülötted lévőkre.” 

Az Avenues lényege annyi, ahogy bemutatja a két férfi meg a két nő egymásra találását, a beszélgetéseiket, a fura meg a hétköznapi helyzeteket, amikbe kerülnek. Angarano kezdő íróként jó drámai részeket és remek párbeszédeket írt, de a vígjátékba beletörött a bicskája. Ezek a poénok rosszak, én csak a vége felé tudtam kétszer nevetni, máskor inkább a hideg futkosott a hátamon a kellemetlen történések láttán. Biztosan nehéz másfél órát megtölteni azzal, hogy négy ember beszélget, ám ezt kellett volna csinálni. Egy-két poén belefér, de a vége felé azt a katasztrófa-részt nyugodtan ki lehetett volna hagyni. A kezdetben érdekes vágások később elmaradnak, pedig egyedi ötletként Max és Peter beszélgetései alatt a helyszín vagy a körülmények változnak, de közben ugyanaz a társalgás megy még mindig. A hangulat nagyon hullámzó, az alapvetően remek beszélgetős részeket néha olyan ökörségek szakítják meg, mint a székes rész (Ez tényleg kellett? És tényleg nincs következménye?), a „már nem akarok cigarettázni” vagy a vége felé a verekedés. A zene viszont végig tetszett, a zeneszerző a rendezőhöz hasonlóan elsősorban színész Michael Cera volt.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_0687.jpg

Lássuk az egyes figurák életre keltőit! Juno Temple hat perces jelenetében ezúttal is kitűnő, viszont az egész szekvencia kilóg az Avenues-ból. Szerintem Angarano csak mindenképpen jó fej akart lenni a barátnőjével, ezért ékelte be azt a jelenetet – különös fintora a sorsnak, hogy a történet szerint Katie (Juno) és Max (Michael) már különváltak, és mire ezt a mozit bemutatták, a kapcsolatuk a valóságban is megszakadt. A rendező ebben a munkakörében és szereplőként sokkal jobb munkát végzett, mint íróként; producerként nagy általánosságban jó lovakra tett. Az nem világos, hogy Nicholas Braunnak így kellett-e alakítania vagy ez ő maga, ami áttör Peter alakján, ahogy írtam, engem idegesített. Adelaide Clemens (Silent Hill 2) aranyos, de fura lányt játszik, akit valahogy mégse bírtam kedvelni. A legjobb, az egyetlen igazán szerethető alak Ari Graynor Brooke-ja. Ezt a hölgyet már legalább kétszer láttam más filmekben (pl.: Hajrá Bliss!), már akkor vonzónak tartottam, az eltelt évek pedig jót tettek neki. Ebbe a figurába Angarano mindent beleadott, és mégis az a vicces, hogy Brooke-ról tudjuk meg a legkevesebbet a játékidő alatt. Ez a bizonyos fokú rejtelmessége, Graynor egyedi szépségével együtt kiemeli ezt az alakot, akinél kiemelendő még, hogy milyen jól összeillik a főhőssel.

„Asszem gyerekként attól féltem, hogy ha öregebb leszek, olyan dolgokat tudok meg az emberekről, amik megrémítenek majd…”

A két legjobb rész az említett exek találkozása, meg az a rövidke kis búcsúzás, mikor Max és Brooke elválnak a metró lejáratánál. A szóba került első poén számomra az volt, mikor a kórházból a két srác hazafelé tart, akkor mind a ketten, de főleg a kisebbik igazán nevetésre ingerlően néz ki. Az ott azért működik, mert régi típusú, „nemzetközi” viccecske, szavak nélkül. Független filmként az Avenues politikai korrektsége szinte nulla, mindössze egyetlen dühítő ökörség hangzik el („Tele vagy lehetőségekkel. Fiatal vagy, fehér…”), korántsem meglepő módon Peter szájából; ellenben a kisebbségi reprezentáció majdnem teljes mértékben kimaradt belőle. Az érdekes az, hogy miközben néztem, ez fel se tűnt, mert ilyennek kéne lennie egy normális mozgóképnek… Még egy figyelemre méltó tény, hogy egyes képsorokat valószínűleg úgymond gerilla-módszerekkel vettek fel, erre a legnyilvánvalóbb példa a korcsolyázás. Nyitó stáblista nincsen, a címet csak a legvégén írják ki.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1773.jpg

Három dolog akad, amit legfőbb hibaként még utólag aláhúznék: Az első a Jack-szál, ami végülis nem vezet sehová. Kathie és Max tesója (Maya Kazan) nagyon sajnálják, Peter piszkálja a barátját, amiért amaz nem néz szembe vele, és még a dupla-randin is előkerül, ám végső soron semmire sincs hatással. Ugyanez igaz mindenre, ami nem a két fiú meg a két lány közös kalandját mutatja be. A második a műfaji bizonytalanság. Ahhoz túlságosan kevés viccet tartalmaz, hogy igazi vígjátéknak lehessen nevezni, ami meg mégis benne van, az inkább csak kizökkenti a nézőt a drámai alaphangulatból. A harmadik pedig a végső soron értelmetlen történet: Nem tudjuk meg, hogy Max és Brooke miből élnek; se azt, hogy miért lett vége a központi alak kapcsolatának Kathie-vel; arra se derül fény, hogy a flört Angarano és Graynor figurái között folytatódhat-e; és Jack levelének tartalma is titok marad. Szóval igazából a semmiből indulunk és a semmibe érkezünk vissza – az Avenues olyan, mint a Greenberg csak nem annyira idegesítő (bár próbálkozik). 

„Ha mind képesek lennénk a világot gyerekszemmel nézni, sokkal boldogabbak lennénk.” 

Gyakorlatilag semmilyen extra információ nincs ezzel a filmmel kapcsolatban a neten, így érdekességként csak saját megfigyeléseket tudok átadni. A rendező korábban együtt dolgozott Ari Graynorral a Szénné égek idefent című sorozaton, Nicholas Braunnal A stanfordi börtönkísérlet névre hallgató filmen; Junoval pedig a Dollár, kanna szerelemben játszottak közösen. Amikor Max taxiba száll, az autó tetején lévő kopott hirdetésen Juno Temple képe van (biztos vagyok benne, hogy az ő). Michael Angarano 2017-ben ezzel a munkájával elnyerte a Lower East Side Film Festival nagydíját.

avenues_2017_1080p_webrip_x264-rarbg_1151.jpg

Összefoglalásképpen annyit, hogy ez egy olyan színész első rendezése, akiben megvan a lehetőség, hogy nagyszerűen megállja a helyét a kamera mögött. A zene kellemes, a látnivaló hangulatos, a párbeszédek érdekesek, a figurák életszerűek, csak a humor nem működik és igazán történetről se beszélhetünk. A rövid játékidő és a pozitív dolgok túlsúlya miatt viszont mégsem elviselhetetlenül rossz. Azért kíváncsi vagyok, hogy ha egy tapasztaltabb forgatókönyvíró besegít, akkor vajon milyen lett volna a végeredmény? 

Pontozás: 

imdb: 6 

Szerintem: 3/5 (Meg kéne nézni még egyszer, akkor talán emelkedne a pontszám…)

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


2019.07.29. 21:47 Tévésámán

A kalózok háborúja (Il Corsaro Nero, 1971)

kalozok1.jpg

Bud Spencer és Terence Hill nekünk, magyaroknak mindig kedvelt marad, szinte már a népmesei hőseink sorába emelkedtek, pedig egyikük sem itt született. Sok közös filmjükből azonban egyre biztosabb, hogy a ritkán vetített darabok a gyengébbek, és amik állandóan mennek, azok a jobbak. Az utóbbi másfél évben legalábbis csupa olyan alkotást láttam tőlük (egyéni vagy közös teljesítményt), ami bizony hagyott kívánnivalót maga után… 

Érdekes eset az, amikor egy mozgókép teljes bukását (legyen az minőségi, erkölcsi vagy pénzügyi) egyetlen személynek lehet tulajdonítani. A Föld után című valami például Will Smith miatt hasalt el, mert ő találta ki, hogy ez az egész legyen, pénzt adott rá, aztán még a főszerepet is eljátszotta. A Grimm Harvey Weinstein miatt ment tönkre, aki dilettáns módon széjjelszabdaltatta Terry Gilliam vízióját. A kalózok háborúja pedig George Martin miatt lett ilyen… Ez a film nem annyira rossz, de teljesen lélektelen – ez a legfőbb hibája, ám sajnos korántsem az egyetlen… 

Történetről nehéz itt beszélni, mert alig akad valami. A lényeg, hogy van a jó kalózkapitány (Black – T.H.), a „hős” Pedro (George Martin), a „gonosz” helyi hatalom meg a három rivális tengeri rablóvezér (egyikük B.S.), és mindenkinek egy nagy halom aranyra fáj a foga. Közben van kardozás, szerelem, vízi csata és átverés. Vajon kié lesz a kincs, ki nyeri a kalózok háborúját? 

Ha objektív akarok lenni, akkor ez egy közepesen szórakoztató kalandfilm, ami saját korában biztosan megállta a helyét, és a főszereplő (hát…) páros nevének hatására nyilván jelentős összeget hozott a konyhára. Vannak benne jó és kifejezetten rossz dolgok, és végül a hajó elsüllyed a rakomány súlyától, mert nem megfelelő az egyensúly. Ugyanis mondjuk a Nyomás utána!, az …és megint dühbe jövünk! és főleg a Szuperzsaru számos blőd dolgot tartalmaz, de a jó színészek, a jól kitalált karakterek meg a számos poén olyan remek szórakozást nyújt, hogy csak a sokadik alkalommal vesszük észre a hiányosságokat. Az Il Corsaro Nero (jelentése A Fekete Kalóz, mivel Black kapitány neve feketét jelent és mindig ezt a színt viseli) esetében viszont rögtön szemet szúrnak, plusz alig van valami, ami elfedné őket. Ezért végül csütörtököt mond, mint az elázott pisztoly… 

Ám vannak benne igazán jó dolgok, úgyhogy kezdjük inkább ezekkel! Az első, ami nagyon tetszett, az Terence Hill rapírral. Jól áll neki ez a szerep, a jelmezét mintha rá öntötték volna, ezúttal nem komédiázik, hanem meglepően komoly, még a komikusabb jelenetek közepén is. Említettem a főhős (aki tulajdonképpen a címszereplő) ruháját. Általánosságban az egész filmről elmondható, hogy a kosztümök szépek, igényesek, ez újabb jó pont. A hajók szintén pofásak, az utólagos adatgyűjtés alkalmával viszont kiderült, hogy ez talán mégsem dicsérendő pont (erre még visszatérek). A látványvilág tele van igen harsány színekkel, mindezt pedig lendületes zene festi alá. Végezetül a három hölgyből mindenki választhat magának tetszőt (nekem a komorna meg a fogadósnő jött be, az alkirályné nem). 

Most jönnek a negatívumok… 15 perc után még mindig nincs konfliktus, 25 percnél derül ki, hogy arany a tét. Ez a „Don” Pedro onnantól lesz érthető, hogy tudjuk, ő a forgatókönyvíró… Lényegtelen, unalmas, erőltetett, érdektelen figura, Martin még másodhegedűs se bír lenni Hill mellett, és az se világos, hogy mitől lesz a karaktere annyira fontos, minek van jelen végig? Persze lehet, hogy sok mindent nem tudok, és ő a ’70-es évek olasz filmgyártásának Don Juanja, de mindenesetre nekem nem hiányozna, ha valaki kivágná A kalózok háborújából. Felmerülhetett egyesekben, hogy miért ez a magyar cím? Nos, van egyfajta „háború”, ez adja a cselekmény keretét. Az első fél óra második felében megismerkedünk a négy kapitánnyal (Hill, Spencer, egy kopasz csóka és egy pofa, aki sok más Bud-Terence-moziból ismerős lehet), aztán kb. 40 percen át Blacket követjük, majd a másik három visszatér a végén egy újabb „összecsapásra”. Viszont cikkem tárgya néha eredeti nevének szó szerinti fordításában is vetítésre kerül – nekem speciel ez jobban tetszik, ám a port.hus kommenteket olvasva mégis meghagytam a nosztalgikus érzelmeket keltő verziót. Tehát eddig van egy unalmas, mindenütt jelen lévő mellékszereplőnk, egy lassan kibontakozó konfliktusunk, meg egy csatának se nevezhető háborúnk. Oké, de mi van a bunyóval? Hát… Az elején van egy verekedés a kocsmában, ahol Bud Spencer nincs jelen. Itt számomra a legjobb rész az volt, mikor Hill és Martin párbajoznak, bár az meg túl gyorsan végződik. A második „csata” előtt van még egy harcjelenet, mikor a legénység elindul, hogy kiszabadítsa a kapitányt. Igazából nincs vele semmi gond, de a Csendesnek nevezett szuperfickó (akármit dob vagy lő, az célba talál) söröskorsós sorozatát kivéve igazán nincs min nevetni. Pár dolog hasonlít a Spencer-Hill-mozikra, de mivel előbbi ténylegesen egyáltalán nem vesz részt a harcokban, utóbbi meg a legtöbbször csak a kardját használja, ezért az elvárt vicces pofonosztás elmarad

kalozok4.jpg

Ettől még mindig lehetett volna jó az Il Corsaro Nero, de ehhez két dolog kellett volna: 1. Jó viccek, 2. egy jó forgatókönyvíró. Az 1. pontot még elnézném, mert mégiscsak kis híján 50 éves ez a mozi, de sajnos mégsem lehet elnézni, mert a humor lenne az egyik megoldás a totál üres sztori elfedésére. Mivel azonban ennek 95%-a nem fakasztott nevetésre (az említett dobálózáson mosolyogtam, az tényleg jópofa), ezért feltűnt sok-sok dolog… Meg kell emlékeznem Bud Spencer (magyarban: Carlos) tétlenségéről. Majdnem fél órát kell várni, amíg először láthatjuk, annyit tesz, hogy ül egy asztalnál, iszogat, párszor mond valamit, aztán részt vesz az aukción, de felsül. Utána van egy egészen jó kis jelenete, amiben Black hajóján a két kapitány akarata egymásnak feszül, de Spencer figurája ismét alulmarad. Végül a második „csatában” ő vezeti a „rajtaütést”, majd fogságba esik. 

SZPOJLER 

Aztán a legvégén dicsőséges, de fölösleges módon meghal… 

SZPOJLER VÉGE 

Röviden szólva eljátsszák nekünk ugyanazt, mint az Isten megbocsát, én nemnél, a nagydarab szakállas ugyanis összesen 25-30 percet van képernyőn, de szinte meg se mozdul, csak komoly arccal, egyhelyben dumál. Húzónévnek kellett, semmi másra. Szóval, ha úgy vagy vele, mint én, hogy a híres olasz páros miatt akarod látni e mozit, akkor már eleve csalódni fogsz (kivéve ha Terence a kedvenced közülük). 

Ha már nem kapom meg azt, amit szerettem volna, legalább lenne valami más, de az sincs. A karakterek furák: A nézőnek fingja sincs, hogy Pedro honnan veszi az információkat, amiket tud; Blacknél legalább érthető, hogy agyafúrt, tapasztalt pali, meg szerencséje van, stb. Az alkirály elnagyolt, neki kéne a főgonosznak lennie, közben viszont csak egy elegáns hivatalnok. Az elején azt mondja, az akasztás rossz, mert aki meghal, az már nem tud dolgozni; aztán a ¾-nél kijelenti, hogy akkor akasszák fel Blacket, mert haszontalan. A felesége, Isabel érthetetlen dolgokat tesz, rejtély, hogy kedvelnünk kellene vagy utálni. 

Vissza az eseménysorhoz: A történet nagyon foghíjas, semmire nincs magyarázat, minden csak úgy megtörténik. A legotrombább baromság a ruhacserélős trükk. Persze, vicc, de mikor volt idejük rá, hogy a francba nem tűnik fel az őröknek, stb. Az első fél órában nehéz megmondani, mi ez az egész, ki mit miért tesz; aztán jön a nyomozás az arany után (ez szintén lehetett volna izgalmasabb), majd a verseny a célért. Utoljára kapunk még egy tényleges ütközetet, ami egészen jó, majd a győztesek vidám muzsikára elhajóznak a napfényes tengeren, hajójukon a mérhetetlen mennyiségű arannyal… Elvileg kaland-komédiát látunk, de Hill és Spencer vérkomolyan játszanak; az effektek bénák és átgondolatlanok (elöltöltős pisztolyból több mint egy lövést ad le a Csendes), az izgalom valahol egy az utóbbi 5 évben készült Steven Seagull-mozi szintjét üti meg; de legalább mindenki jól mutat.  

kalozok3.jpg

Pár szót a szereplőkről meg az alkotókról: Sal Borgese, a barnaképű, bajuszos fickó, Black embere, az maga Anulu a Kincs, ami nincsben és Nimfas az …és megint dühbe jövünk!-ben. Utóbbiból felbukkan Paragoulis, a Görög, alias Luciano Catenacci is; ezúttal a főszereplő kormányosaként. A négy kapitányból a hosszú hajú DeLussac-ot életre keltő Carlo Realit többek közt az Akit Bulldózernek hívtakban, a Seriff az égbőlben és a Piedone Afrikábanban láthattuk. A hölgyeket Silvia Monti (Isabel), Diana Lorys (Manuela, a kocsmárosnő) és Mónica Randall (Carmen, a hosszú copfos komorna) alakították. Az írói Enzo Gicca és a rendezői Vincent Thomas név egyaránt Lorenzo Gicca Pallit takarja. A forgatókönyvet, ahogy már leírtam, a Pedrot alakító George Martin írta, ez volt az első ilyen munkája (meglátszik); a zenét Gino Peguri szerezte. 

Az egyetlen érdekesség, amit cikkem tárgyáról találtam, az a tengeri csatákra vonatkozik, eszerint a vízi összeütközéseket korábbi alkotásokból ollózták össze. Ez megmagyarázza, hogy az ágyúk igen alacsony színvonalú elsütései dacára miért néznek ki olyan jól a hajók. Ellenben van egy magyar dolog, amire érdemes felhívnom a figyelmet, ez pedig a szinkron. A port.hu kommentjeit olvasva kiderült, hogy legalább négyféle hazai hangsávval létezik ez a film: (Spencer - Hill) Csurka László – Schnell Ádám, Kránitz Lajos – Szersén Gyula, Bujtor István – Szakácsi Sándor (én ezt hallottam), a negyedikben pedig Gesztesi Károly Spencer hangja, de hogy ki Hillé, azt nem írták meg. A hozzászólók mind egyetértettek abban, hogy Kránitz volt a legjobb, Szakácsi szerintük rossz választásnak bizonyult (nekem más a véleményem), Gesztesin közösen viszolyognak. Idézem caseyjones nevű felhasználót, aki remekül megragadta az Il Corsaro Nero lényegét: „(…) nem volt rossz film, de ebből is hiányoltam a humort, ami ugyancsak nagy probléma volt az Isten megbocsát, én nem! - Bosszú El Pasóban - Akik csizmában halnak meg trilógiájukban. Egyszerűen nem áll jól ennek a párosnak a komoly szerep. A film alapötlete nagyon jó ötlet volt, egy ilyen kalózos közegben simán el tudtam volna őket képzelni sok humorral és mulatságos verekedős jelenetekkel. Ha úgy tekintünk rá, mint kalózos film, akkor nagyon szórakoztató, viszont mint Spencer-Hill film, úgy már veszít fényéből... De még mindig jobb, mint az Akik csizmában halnak meg. 10/7.1” 

Magam sem tudnám jobban kifejezni, ha rövidségre törekednék. Ez a film se nem vicces, se nem izgalmas, gyenge forgatókönyve, lapos poénjai és csak nyomokban felfedezhető központi cselekménye mind ellene dolgoznak. A szép látvány, az élénk színvilág, a jó zene, az ismerős arcok, a szép hölgyek és Terence Hill kalózként viszont mind pozitívumok. Együtt kiadnak egy közepest – ahhoz elég érdekes, hogy ne und magad halálra alatta, de biztos a röhögés se küld majd padlóra közben. 

Pontozás: 

imdb: 5.5 (Pontosan közepes, mert a jó meg a pocsék dolgok kioltják egymást.) 

port.hu: 8.1 (Nosztalgia, a mi hőseink, a régi idők, stb.) 

Szerintem: 3/5 (Fél pontokat nem osztogatunk, úgyhogy felfelé kerekítek.) 

Megkísérlem még ebben a hónapban megnézni az Avenues-t, remélem legalább tűrhető lesz. A következő hónapban egy komolyabb írásműbe kellene belefognom, így a filmes cikkek száma valószínűleg csökkenni fog.

Szólj hozzá!

Címkék: hill spencer


2019.07.26. 19:57 Tévésámán

Legkedvesebb ellenségem (Mein Liebster Feind – Klaus Kinski, 1999)

mein_liebster_feind_1343.jpg

Nagyon kíváncsi voltam erre, ami a Herzog-Kinski filmográfia összefoglalásának tekinthető. Különös módon gyakorlatilag mind az öt közös munkájukat bemutatja egy dokumentum-mozi (a Fitzcarraldot Az álom hangja, a Cobra Verdét a Location Africa, a maradék hármat pedig ez), így akit ez a téma érdekel, az bőven találhat róla információkat. 

A Mein Liebster Feindben az idősödő rendező elutazik néhány helyszínre, ami a hírhedt színésszel való kapcsolatában fontos szerepet játszott, közben felidézi a többségében kellemetlen emlékeit Klaus Kinskivel kapcsolatban. Herzog mellett megszólal Eva Mattes (Marie a Woyzeckben), Claudia Cardinale (Molly a Fitzcarraldoból), Justo Gonzales (az Aguirre, Isten Haragjában a kövér, kopasz spanyol közkatona) és Beat Presser fényképész. 

mein_liebster_feind_0160.jpg

Két dolog biztos: 1. Ha Herzog nem Kinskit választja ötször is, akkor nagyjából senki se lett volna kíváncsi a műveire. 2. Ha Kinski nem szerepel Herzog filmjeiben, nem válik halhatatlanná. Ezen túl sok minden csak spekuláció, és most jön a kérdés, ami elindítja az egész Legkedvesebb ellenségemet: Mi a tényleges mondanivaló? Emléket állítani egy kétségkívül lenyűgöző tehetségű művésznek? Ahhoz túl sok negatívumot mutat be. Panaszáradat egy elviselhetetlen fazonról? Ehhez meg a Kinski a dicséretek sora túlzott. Mindehhez hozzájön, hogy a film 8 évvel Klaus bácsi halála után készült, tehát neki már semmiféle beleszólási, cáfolási lehetősége nem maradt; plusz az utolsó közös munkájuk óta 12 év telt el, és Herzog láthatóan elfáradt. Szóval talán azt lehetne mondani, hogy a hatodik X-e felé ballagó férfi visszaemlékszik egy különös barátjára, akit elveszített… 

Cikkem tárgyában keretet képez egy felvételsor az 1970-es évek legelejéről, ami Klaus Kinski egy különös elképzelését, a Jézus-turnét örökíti meg. Ennek során a vad színész sportcsarnokokban lépett fel, ahol saját provokatív, őrült stílusában, szabadon próbálta meg értelmezni az Újtestamentumot. Ezen felül régi film- és hangfelvételek jelenítik meg az eltávozottat, míg a jelenben a hátrahagyott barát utazgat, és olyanokkal beszélget, akik hozzá hasonlóan együtt munkálkodtak Kinskivel. Az archív jelenetek mozgalmasak, az újak nyugodtak, de mégis sok feszültséget hordoznak. Lássuk, mi mindent tudhatunk meg a rendező és a többiek elbeszéléseiből! 

mein_liebster_feind_0702.jpg

- Bejárjuk a lakást, amiben az ötvenes években 8 család lakott. 1999-ben egy báróé és a feleségéé az egész, ők engedték Herzognak, hogy bemehessen és megmutathassa, hol lakott a két testvérével meg az anyjával, és hol volt akkor Klaus Kinski apró szállása. Ahogy azt az Aguirre-cikkben említettem, 3 hónapig éltek egy fedél alatt. Ezen időszakból három sztorit hallhatunk, az első szerint az akkoriban súlyos anyagi gondokkal küzdő színész 2 teljes napra bezárkózott a közös fürdőszobába, ahol 48 órán át őrjöngött és minden berendezési tárgyat millió apró darabra tört. A második szerint volt olyan, hogy 10 órán át nem jött elő a lakrészéből, ahonnan kihallatszott, ahogy a szövegét és a beszédstílusát gyakorolta az aktuális szerepére. (Az évek valószínűleg megváltoztatták, mert a Fitzcarraldonál elhangzik, hogy „ismét nem tudta a szövegét”.)

-  „Az egyetlen érdekes táj a Földön az emberi arc.” Az Aguirre kapcsán szóba kerül a „telefonbeszélgetés”, amiről az ezt taglaló bejegyzésben már írtam. Az ottani információ azonban úgy látszik, téves, itt Werner bácsi azt mondja, hogy jövendőbeli legkedvesebb ellensége „csak” fél órát ordítozott, mire kiderült, hogy mit akar. Herzog elmondása alapján Kinski a forgatáson a saját Jézus-turnéjának hatása alatt állva Jézusnak hitte magát. Már az első napon problémázott, mert az eredeti forgatókönyvben gleccsermászás szerepelt, ehelyett moszkitók és eső jött. A rendező a munkálatok kezdetekor egy púpos törpe nőnél lakott, akinek 9 gyereke volt és hörcsögöket tenyésztettek. A hegy, amiről a nyitány során lejönnek, a Machu Picchu mögött van, de a romvárost direkt kihagyták a képből. Justo Gonzales-en, akit Isten Haragja fejbe vágott a kardjával, 22 évvel később is látszódott a sebhely, aminek halálos erejétől csak a sisakja védte meg. Gonzales felidézi, hogy a statiszta, akinek Kinski ellőtte az egyik ujját, az Araos névre hallgatott. Fennmaradt egy híres hangfelvétel a forgatásról, amit az egyik hangmérnök titokban rögzített, ezen a főszereplő a direktorral ordibál. Utólagos javítás: Az említett felvétel még mindig ott van, de unlisted, vagyis ha keresed, nem jelenik meg. Valószínűleg mivel kioktatja benne Herzog barátnőjét... A lényege annyi, hogy a színész szerint a rendező nem ad neki megfelelő utasításokat, ileltve utóbbinak az előbbitől kellene tanulnia (a bejegyzés végén lévő videóban van egy részlet ebből a hangfelvételből). Érdemes megfigyelni, hogy ekkor még magázzák egymást. Herzog szerint senki se akarta megnézni az Aguirre-t éveken át

mein_liebster_feind_1233.jpg

-  „Ez egy óriási metafora. Ma se tudom, mit jelent, de óriási.” A Fitzcarraldoban a hajót a folyó egy szakaszán is kábelekkel húzták fel. Thomas Mauch sérülését bemutatja Az álom hangja, ez viszont a leírtakkal ellentétben nem a finálénál, hanem az elszabadult hajós résznél történt. Az az indián törzsfőnök, aki mutogat a főhősre és hangosan beszél róla, miközben esznek, ő ajánlotta fel, hogy kinyírják Kinskit, ha Herzog úgy akarja. A rendező azt mondja, Kinski nagyon lelkes volt, amíg meg nem látta a hegyet. Onnantól visszafogta magát és csak akkor adott bele mindent megint, miután a hajó elindult felfelé.

- Eva Mattes csupa szépet mond róla, intuitívnak, erőteljesnek, tiszteletet fakasztónak gondolja.

- Claudia Cardinale itt szinte többet szerepel, mint a Fitzcarraldoban, Kinski hozzá is nagyon kedves volt.

- A Nosferaturól semmit sem tudunk meg, csak pár jelenetet mutatnak belőle.

- A Cobra Verdében 800 nőből állt az amazon-sereg.

- Herzog úgy gondolta, Kinski Paganinijét nem lehetett leforgatni, ezért visszautasította a rendezést. A színész már a Cobra Verde vége alatt átalakult Paganinivé.

mein_liebster_feind_1231.jpg

- Kinskit néha a legkisebb dolgok is megrémítették, máskor bátran a halál torkába nézett.

- Tudott rendkívül barátságos, empatikus és kedves lenni, ugyanaz a tűz melengette ekkor a körülötte lévőket, ami máskor mindent felperzselt.

- Egománis volt, mindig neki kellett a középpontban állnia, nem tűrte, ha háttérbe szorult.

- Nagyon éles érzékekkel bírt, rendkívül professzionálisan viselkedett, ha színészetről volt szó.

- Mindent lemosogatott alkohollal, nem bírta a fizikai kontaktust.

- Herzog segített Kinski fiktív elemekkel tarkított önéletrajzi könyvében a róla szóló részekben.

- A rendező azt mondja, hogy Klaus bácsi tudta, mikor kell kitörnie, néha akarta is, hogy provokálja őt, mindketten tudták, minek kell akkor jönnie.

- Herzog egyszer megpróbálta felgyújtani a színész lakását, de a házat őrző kutya megakadályozta.

mein_liebster_feind_1344.jpg

„- Miért dolgozik vele?

 - Azért, mert őrült. Mert én is az vagyok.” 

Érdekességek Klaus Kinskiről 

-1926-ban született a mai Lengyelország területén.

- Eredeti neve Klaus Günter Karl Nakszynski.

- Berlinben nőtt fel, később élt Olaszországban és az USA-ban is.

- 17 évesen besorozták a Wehrmachtba, ahonnan a Luftwaffe-hoz került és elit ejtőernyős-kiképzést kapott.

- 1944-ben Hollandiában a második bevetési napján angol fogságba került, ahol 1 évet és 4 hónapot töltött el.

- Első színpadi próbálkozásai a hadifogságban szerveződött amatőr társulatban történtek.

mein_liebster_feind_1346.png

- Hazatérése után nem sokkal fellépett a világot jelentő deszkákon, aztán gyorsan a filmezés felé fordult.

- Hírhedt volt arról, hogy szinte bármilyen mozi-szerepet elvállalt, az imbd szerint összesen 137 mozgóképben láthatjuk.

- Megszakításokkal 15 éven át dolgozott együtt Werner Herzoggal (1972-1987).

- A legtöbb közös filmet Alfred Vohrerrel készítette, összesen 7, Edgar Wallace művein alapuló mozgóképet csináltak együtt.

- 1989-ben jelent meg önéletrajzi könyve, amit azonban számos botrány kísért, és mivel állítólag már korábban kijött egy kötet az életéről, ezért annak a kiadója beperelte ezt a kiadót, így a ’89-es változatot visszavonták a piacról. 1997-ben újra megjelentették, kibővített tartalommal, de újból balhé lett belőle.

- Az imdb szerint 4, a wikipedia szerint 3 felesége volt.

- 3 gyermeket (Pola, Nastassja, Nikolai) nemzett 3 különböző asszonynak. A gyerekek egymástól külön nőttek fel.

- 1986-ban a franciáktól megkapta a Művészetek és Irodalom Rendjének Parancsnoki fokozatát, ami a legmagasabb szintű külföldi művésznek adható kitüntetés.

- 25 albumot jelentetett meg, ezeken verseket, színdarabokat hallhatunk tőle németül.

- Antiszociális személyiségzavara volt, legendás őrületét csak az ’50-es években kezelték, amikor 3 napra bevonult egy elmegyógyintézetbe.

- 1955-ben állítólag kétszer is öngyilkos akart lenni.

- Pola Kinski 2013-as önéletrajzi könyvében árulta el, hogy az apja 5 és 19 éves kora között szexuálisan zaklatta. Nastassja Kinski megerősítette, hogy néha hozzá is illetlenül közeledett, de semmi durvább nem történt közöttük.

- 2006-ban jelent meg Christian David Kinski-biográfiája, ami az első olyan forrás a hírhedt színész életéről, ami nem tőle magától származott.

- Klaus Kinski 1991-ben halt meg az USA-ban, szívroham következtében. A temetésére a rokonai közül csak Nikolai fia ment el.

mein_liebster_feind_1347.jpg

Idézetek Kinskitől 

- Nincs olyan szerep, amit el akarok játszani. Sok van és még sincs egy sem. Mindig elismertem, hogy prostituált vagyok. Pénzért adom el magam. Nincs szükségem rá, hogy Napóleonként lássam magam a vásznon ahhoz, hogy elégedett legyek egy filmmel kapcsolatban. Ha jól megfizetsz, benne leszek a filmedben.

- Én döntöm el, ki sérthet meg.

- Filmezni jobb, mint vécét pucolni.

- Ha olyan filmben szerepeltem, ami nagyon rossz volt, mindig tudtam, hogy a lehető legjobbnak kell lennem, ha a kamera engem mutat. Az, hogy a film egy kalap szar volt, nem zavart. Például tegyük fel, hogy van egy kéz, ami kitűnően játszik a hegedűn. Mondjuk, ez a világ legjobb hegedűjátékosának a keze. De ennek az embernek nincs munkája. Valaki azt mondja neki „Nem tudok munkát adni hegedűsnek, de van egy állásom szeméthordónak.” A hegedűjátékos elvállalja a munkát. Jól kell csinálnia ezt az új feladatát, különben nem fizetik ki. Éhezni fog. A keze kénytelen szemetet hordani, de ettől még ez a kéz nem veszti el a tehetségét.

- (Werner Herzogról) Nagyon tehetséges pasas. Nagyon jó filmeket csinál és nem olyan, aki folyton baromságokat mond. Rengeteg dolgot jól csinál. De beteges. Megszállott. Filmek helyett történelmet akar csinálni. Aki történelmet akar csinálni, az hülye.

- (Azokról a rendezőkről, akik egy második felvételt is kérnek tőle az első után) Seggfejek! Ki kér még egy felvételt egy autóbalesettől? Vagy egy vulkántól? Ki kér még egy felvételt a vihartól? 

Érdekességek a Mein Liebster Fiendről: Ez az utolsó Herzog-mozi, aminek a Popol Vuh készítette a zenéjét, mert az együttest vezető Florian Fricke 2 évvel később elhunyt. Cikkem tárgyának költségeiről nem találtam adatokat, de biztosan relatíve olcsó volt, az USA-beli, csupán néhány moziban történt vetítése során 95 612 dollárt szedett össze. Kritikailag elismert alkotás, de azért álljon itt egy idézet a wikipediáról, ami jól összefoglalja a problémáit. Jonathan Rosenbaum, a Chicago Reader című újság zsurnalisztája írta ezt: „Herzog bosszút állt nehezen kezelhető sztárján a korábban sosem látott felvételek publikálásával (…) Herzog személyes visszaemlékezésre invitál minket, ami róla és Kinskiről szól – összegyűjt néhány elhíresült dühkitörést és botrányt, azon töri a fejét, hogy ezeknek mi volt a jelentősége, közben ellátogat közös erőfeszítéseik perui helyszíneire, elbeszélget egykori stábtagokkal, megmutatja, hogy Kinski mindenkivel borzalmasan bánt.” 

mein_liebster_feind_1345.jpg

Az utolsó jelenetsor kifejezetten szívhez szóló, ezt látva úgy tűnik, a mondanivaló az, hogy Herzog számára nélkülözhetetlen volt a legkedvesebb ellensége, és Kinski is hasonlóan érzett iránta. Az idősödő rendező emlékei az eltelt évek során megszépültek, viszont érdekes lett volna hallani a másik érintettet, mert ez ebben a formában elég egyoldalú. El kell hinnünk, amit Herzog és a többiek mondanak, mert általában nincs bizonyíték semmire és mondjuk valószínűleg senki se hazudik, de ahogy tudjuk, egy filmben nagyon sok mindent lehet manipulálni… 

Pontozás: 

imdb: 7.9 

Szerintem: 5/5 

A Location Africát egyelőre nem tudtam megszerezni. A Jesus Christus Erlöseren (ez a Kinski-féle Jézus-turné dokumentum-mozija) és a Kinski Paganinin még gondolkodom. Továbbra is várható az Avenues, valamint egy ezeken a hasábokon még nem szereplő Bud Spencer-Terence Hill-film. 

Itt egy interjú Werner Herzoggal, ami erősen a témába vág (németül, angol felirattal):

Szólj hozzá!

Címkék: dokumentum


2019.07.24. 22:58 Tévésámán

Cobra Verde (1987)

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_0504.jpgKlaus Kinski és Werner Herzog utolsó közös munkája. 

Fura, de egészen 2019 elejéig azt sem tudtam, hogy a Cobra Verde létezik. Mert ha teszem azt, megtetszik az 1922-es Nosferatu, akkor biztosan meg akarod majd nézni a ’79-est; az Aguirre, Isten Haragja kultusz-mozi; a Fitzcarraldot Herzog hatalmas erőfeszítései teszik híressé; a Woyzecket meg a hazai változat miatt akartam látni. De cikkem mostani tárgyát semmihez se lehet kötni, ezért nem ismertem. Most már kijelenthetem, hogy bizonyos szempontból érthető, miért kevésbé hangsúlyos a jelenléte a rendező filmográfiájában… 

1812: Francisco Manoel da Silva (K.K.) rettegett bandita Brazíliában. Egy napon, munka és pénz híján elszegődik egy gazdag cukornád-ültetvényeshez munkafelügyelőnek, azonban „nincs vesztenivalóm” jelszóval rövid idő alatt felcsinálja főnöke mindhárom (!) lányát. Büntetésül a helyi elit azt találja ki neki, hogy elküldik Afrikába, a hírhedten veszélyes Dahomey-be, azzal az ürüggyel, hogy indítsa újra a megakadt rabszolga-kereskedelmet. Azt remélik, a félelmetes fickó elbukik, de tévednek. Építkezés, háborúskodás, lázadás – Cobra Verde mindenből kiveszi a részét. Aztán eljön a jutalom ideje – csak nem azt kapja, amire számított… 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1045.jpg„E világ haldoklik. A gonosz csapdája.” 

A játékidő ezúttal nem olyan baráti, mint a Woyzecknél, az itt tárgyalt mű ugyanis majdnem két órás. A Herzogtól megszokott erőteljes képek, hosszú snittek és szép színek jelen vannak, ezeket ismét a Popol Vuh zenéje festi alá. Az általam látott változatnak nagyon éles képe van, lehetetlenség megmondani, hogy ez a film egyidős velem. Az első pozitívum az, hogy a felvezetés korántsem unalmas, az első 30 percbe szinte egy teljes életutat gyömöszöltek bele. Láthatjuk, hogy Brazíliát súlyos aszály teszi tönkre, a főszereplő elveszíti szeretett anyját (ennek semmi jelentősége, később sose kerül szóba); akik ismerik, félnek tőle, akik sose hallották a ragadványnevét, azok is – hatással van az emberekre, a férfiak ijesztő ellenségnek látják, a nők különös vonzalmat éreznek iránta. 

Kinski újfent uralja a vásznat, szokatlan vonásai, vállig érő világosszőke haja és fehér bőre miatt mindenhonnan kilóg, ahol megjelenik – a hazai verzióban Mihályi Győző a hangja. Egészen érdekes őt tipikus western-rosszfiú-jelmezben látni, ruházatát még az a bizonyos Szentlélek is megirigyelhetné Az ördög jobb és bal kezéből. A korábbi négy Herzog-moziból ismerős lehet a földesúr (José Lewgoy – a gumibáró a Fitzcarraldoban) meg később a csak néhány jelenetben felbukkanó pap (Peter Berling - a császár az Aguirre-ben és az operaház igazgatója a Fitzcarraldoban). És aztán, ahogy átérünk Afrikába, egyre több nagyon szép fekete nőt láthatunk (erre még visszatérek:P). 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_0839.jpg

Ezek alapján talán egészen pozitív kép rajzolódik ki egyesekben a Cobra Verdéről, de most rátérek a gyenge pontra, ez pedig a történet. A felvezetésben látható cselekvésekből gyakorlatilag nem derül ki, hogy da Silva útonálló: egyetlen rablási kísérletet láthatunk, előtte aranyat mos, de nem fizetik ki a bérét, kinyír valakit (ebből semmit se mutatnak), majd végigsétál egy téren, ahonnan mindenki elmenekül, aztán egy törpét hallgat egy kocsmában. A cukor-készítési szekvencia végülis érdekes, mint amennyire korábban a Fitzcarraldoban a kaucsuk-kinyerés volt, és valamennyire érthető, miért vonzódnak hozzá a gyengébbik nem tagjai. Azért, mert annyira más, mert ijesztő és veszélyes. (Valószínűleg ez az igazi életben is jellemezte Kinski viszonyát a nőkkel.) A gazdag nagyúr lenézi, lekezeli, pedig híresen jó munkaerőnek bizonyul (erre csak utalnak), szóval a lányok megdöntése talán sajátságos bosszú (meg hát érthető, én se utasítottam volna vissza őket). 

Majd átkel a tengeren Afrikába, és annak ellenére, hogy az Aguirre-ben meg a Fitzcarraldoban mennyire lényeges volt a vízen megtett út, Herzog itt semmit se mutat belőle, csak azt, hogy elküldik, és már ott is van. Ez talán nevezhető pozitívumnak, mert a lényeg úgysem az, ami Brazíliában történik. Különös az is, hogy korábban Kinski karakterei a civilizációból indultak, aztán az embermentes őstermészetbe kerültek, itt azonban a kiindulópont éppen az a Dél-Amerika, ahová a konkvisztádor meg az ír pofa menni akart. Cobra Verde inkább a fekete kontinenst tűzi ki célul, azon belül pedig az egyszeri nézőnek kitaláltnak tűnő Dahomey-be, ami viszont tényleg létezett egykor. A bandita a pusztulásból indul, megtapasztalja az arisztokrácia életét, majd a maga urává válik egy olyan helyen, ahol a természet és az emberiség megfér egymás mellett.  

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1118.jpg

„- Nem fél a haláltól?

  - Nem tudom, milyen.” 

Ahogy az Isten Haragjában és a Fitzcarraldoban, most megint elkezdik követni a főhőst a nem fehérbőrű tömegek – az elsőt félelemből, a másodikat csodálatból, da Silvát meg érdekből fogják szolgálni. Újfent láthatjuk, hogy a rendező szeret hatalmas statiszta-seregeket mozgatni – korábban az Amazonas-menti mocsaras hegyvidéken vitte át a peruiakat, aztán hajót szereltetett és húzatott fel velük, a Cobra Verdében a feketékkel erődöt renováltat, majd harcra képzi őket. Az operabolond megszállott kalandjához hasonlóan újra megszólalnak a törzsi dobok, ami nagyon tetszett; és bár apróság, de itt megint megjelennek disznók (csak a Woyzeckből hiányzik ez a hasznos állat). Klaus Kinski szerintem ezúttal kiélhette az erőszakosságát, 60 évesen két alkalommal is verekedik a mellékszereplőkkel, dárdával és bozótvágóval csépelhet újonc katonákat, rabszolgákat lökdöshet – kíváncsi vagyok, vajon élvezte-e?

„A feketék azt hiszik az Ördög fehér.” 

Ennek ellenére a feketék küldik a többi feketét rabszolgának – jó, a fehérek meg megveszik őket, de amint a nyitányból látható, senki se kötelezi a Dahomey-t uraló „leopárdot”, hogy kiszolgáltassa felebarátait. A civilizált ember mindig el akar venni valamit a barbároktól: aranyat, gumit, ingyen munkaerőt; most azonban korántsem Don Francisco az ellenség. Ott az őrült király, aki ellen fellázad a népe; a lázadó, aki semmivel se jobb nála; a hajóskapitány, aki a címszereplő ellen dolgozik; a brazil arisztokrácia; meg az eddigiek kiszolgálói és ezek közül egyik se fehér. Szóval a feketék rosszul hiszik, a gonosz nem a sápadt arcú idegen. Amikor minden érintett legnagyobb meglepetésére a helyiek teljesítik, amit az egymagában érkező küldött kér, még ő maga se tudja, miért van ez így – ez a „mert miért ne” végigvonul a későbbi események során.

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1215.jpg

Tehát az erőd ismét használtra készen áll, jönnek a rabszolgák, megindul a kereskedelem, aztán az őrült király elfogatja Cobra Verdét és a palotájába viteti. Ez a rész marhára hosszú és a túlzottan látványos néznivalókon (a király ékszerei, az udvaroncok ruhái, a folyamatos tánc meg az érdekes rituálék) kívül semmit sem tartogat. A néző várja, hogy mi lesz, de mivel még a játékidő fele hátra van, nem végezhetik ki, tehát nincs miért izgulni. Jönnek a lázadók és kiszabadítják, hogy minek, arról fogalmam sincs. Lehet, hogy szóbeszédeket hallottak róla, de amit láttak belőle, az alapján én mondjuk a legkevésbé se érdeklődtem volna a hős iránt. És miután kiszabadítják, akkortól jön az a rész, ami miatt itthon nyilván nem lehet 23:45 előtt adni cikkem tárgyát a tévében: A női hadsereg. Ezt ugyanis úgy kell elképzelni (nem tudom, tegyek-e be képeket róluk), hogy számtalan fiatal és idősebb fekete amazont láthatunk egy szál ágyékkötőben, fegyverrel, pajzzsal és sisakkal. Hát, van mit nézni… Ha már néznivaló, kétszer is jön egy nagyon fura, darabos lassítás, mind a kétszer az aktuális királyhoz kötődően – vagy a laptopom újabb hibát produkált, vagy ennek van valami jelentése a hatalomról, ötletem sincs. Tulajdonképpen az erőd renoválásától fogva csinál valamit az emberünk, addig inkább csak sétálgat és dumál, itt már ordibál, kiképez, vezet, buzdít, cselekszik. 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Az amazonok megrohanják a palotát, de a nagy csatát nem láthatjuk, miképp a király halálát sem (elmondás alapján elég durva). Gyakorlatilag egyetlen ember pusztulását sem tárják elénk, halottakat igen, de az mégis más. Szóval az őrült király lemond, a bolond herceg a helyére lép és kinevezi a címszereplőt alkirálynak. Ő lesz Atzinaku (ha jól értettem), a Zöld Kígyó – az eredeti beceneve ugyanezt jelenti, de hogy mitől zöld, azt csak Werner Herzog tudja. 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1242.jpg

A központi alak mindent elér: lakhelye erőd, számtalan szolgája és asszonya van, bármit megkap, ami kell neki (figyeljétek, hogy ki legyezi!), ám mégis boldogtalan. A levélírós monológnál elénk idéződik Orlock gróf alakja, aki ugyanilyen hatalmas, és ugyanígy magányos, ugyanennyire szomorú… De ekkor jön a fordulat a semmiből, kiderül, hogy régi hazája átveri, új hazája meg gyorsan kisemmizi. Pillanatok alatt kitüntetett hősből földönfutó lesz, mindenki ellene fordul, eltörlik a rabszolgaságot, tehát az üzlete is bedől. Mindezt a hiábavaló erőfeszítést jelző utolsó jelenete koronázza, ahol képtelen behúzni a tengerbe a parton megfeneklett méretes csónakot, miközben egy bizarr külsejű testi fogyatékos afrikai figyeli… A herzogi tragikus antihős tehát (feliratokkal kísérve) mindig elbukik: Orlock, Aguirre és Woyzeck meghalnak, Fitzcarraldo és Cobra Verde mindent elvesztenek. Bár a direktor szerint da Silva a végén vízbe fullad… 

SZPOJLER VÉGE 

„- A rabszolgaságra! Az emberiség legnagyobb félreértésére!

  - Nem félreértés volt… Hanem bűn.” 

Az egész Cobra Verde epizodikus természetét, kissé széteső narratíváját össze lehet foglalni a semmiből felbukkanó táncoló, éneklő, félmeztelen tizenéves lányok jelenetével. Férfiként nincs miért panaszkodni ennek kapcsán, sőt, de az egész annyira váratlan, oda nem illő és bár elvileg van valami üzenete a főszereplő számára, nekem érthetetlen maradt, hogy mégis mi a túró volt ez? A rendezőnek nagyon tetszhetett ez az előadás, mert a végefőcím alatt végig folytatódik. Valahogy még azt se lehet mondani, hogy e mű „erről meg arról szól”, mert nincs egy központi szál. A fickó csak úgy van, mindenki szívatja, de mégis minden összejön neki, aztán mégse. Vannak itt üzenetek, művészi képek, csöcsök, mindenféle érdekesség, viszont arra nehéz rájönni, hogy mit akart mondani a forgatókönyvíró úr. Az Aguirre és a Fitzcarraldo az embernek a természet elleni küzdelmét mutatja be, ami pusztulást hoz; a Woyzeck a kisember nagy őrületének állít emléket; a Nosferatu pedig az öröklét kínjait tárja elénk. A Cobra Verde meg, hát… Nem tudom, mit akar elmesélni. 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1394.jpg

Pár szót a történet alapjáról: A film Bruce Chawtin 1980-as Ouidah alkirálya című regényén alapszik (a feliratot készítő illető az angol novel szót tévesen novellának fordította, holott a képen látszott a német Roman szó is). Ez az író kalandos életet élt, számos helyen megfordult, viszont mindössze 48 év adatott meg neki ezen a Földön (AIDS vitte el, amit egy homoszexuális kalandja során szedett össze, vagy akkor, mikor állítása szerint Afrikában egy csapat férfi megerőszakolta). Chatwin munkája a valóban létezett Francisco Félix de Souza életéből építkezik (később őt is bemutatom), róla azonban annyira kevés adat volt elérhető akkoriban, hogy az író inkább fiktív életrajzot hozott össze. A könyv kritikailag sikeres lett, pénzügyileg azonban jóval kevésbé. A nyomtatott lapokon megelevenedő alak pályafutása kissé másként alakul, mint későbbi mozgóképes utódjáé. 

Érdekességek: Dahomey ma már nem létezik, a helyén elterülő országot Beninnek hívják. A királyság közel 300 éven át virágzott, 1896-ban a franciák leigázták és gyarmatosították. Az uralkodói családfa azonban még mindig megszakítatlan, informálisan 2019-ben is ők irányítják Benint. Az egyik fő helyszín, az Elmina-erőd valójában Ghánában van és nem az egykori Dahomey-ben. A Cobra Verde Afrikában játszódó részeit előbb vették fel, mint a brazil szekvenciákat, mivel ezek összetettebbnek, nehezebb feladatnak bizonyultak. Ami a sztori szerint Brazília, az valójában Kolumbia (egy másik forrás szerint BR-ben is vettek leforgattak dolgokat), a rabszolgák hazája meg Ghána. A producerek azt akarták, hogy Werner Herzog afroamerikai színészeket szerződtessen, ő viszont kitartott a ténylegesen afrikai színjátszók mellett. Ezek egyike az a pofa, akinek a kezét becsípi a cukorprés – neki csak egy keze volt, így könnyen el tudta játszani, hogy a másikat a mozgó gép berántja. 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1330.jpg

Az író-rendezőnek ezúttal is meggyűlt a baja a kiszámíthatatlan Klaus Kinskivel. Már a helyszínek kiválasztásakor sikerült összezördülniük, mivel a színész máshol akart forgatni, aztán mikor megtudta, hogy a javaslatát megvétózták, azt mondta: „Herzog nem tudja, hogy életre tudom kelteni a halott tájat.” A szőke főszereplő az egész stábot zaklatta dühkitöréseivel, a korábban vele dolgozó Thomas Mauch operatőr (Aguirre, Fitzcarraldo) például annyira zokon vette a verbális terrort, hogy kilépett, a helyére Viktor Ruzicka érkezett. Mauch és Herzog nem dolgoztak együtt azóta sem. Kinski kétszer is rátámadt Herzogra, egyszer egy kővel akarta megütni, egyszer pedig a jelmezéhez tartozó bozótvágóval akarta elvágni a nyakát. Utóbbiról fénykép is készült, ez lett később a Legkedvesebb ellenségem című dokumentumfilm posztere. A főhőst elvileg nem Klaus bácsi szólaltatta meg, hanem Fred Maire (erről ezúttal nincsenek konkrét információk, lehet, hogy csak a levélíráskor hallhatjuk őt?). A táncos lányok a Ho Ziavi' Zigi Kulturális Társulat tagjai voltak. 

Néhány megfigyelés a képgyűjtés közben: A guruló hordó valószínűleg utalás a Patyomkin páncélos híres babakocsis jelenetére. Egyes részletek szerintem direkt homályosak. A törpés rész kivágásával nyertünk volna kb. 20 percet, mivel a hó, amiről itt beszélnek, később nem jön elő. A partraszálláskor Kinski arca ki van pirosítva – vajon ezt a karakter tette, vagy rákényszerítették, esetleg filmes maszk? A zászlós üzeneteknél a zászlók alá tett hang életszerűtlen.

souza.jpg

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Francisco Félix de Souza (1754 – 1849) 

„A legnagyobb rabszolga-kereskedő” valóban részt vett egy puccsban Dahomey-ben, ahol tényleg női harcosok buktatták meg a királyt, aztán trónra segítették annak öccsét. Az alkirály egy egyszerűsített megfogalmazása a "chachá" titulusnak. Ez semmiféle tényleges hatalommal nem járt, de nagy tisztelettel adóztak annak, aki viselte. A regény címében lévő Ouidah annak a rabszolga-gyűjtési régiónak a neve, amibe Dahomey tartozott. De Souza 94 évet élt, több mint 80 gyermeket nemzett és manapság a ghánai, togói, benini és nigériai fekete-brazil keverék-nemzetség atyjaként tisztelik. Nagy szerepe volt az említett négy ország függetlenségének kivívásában, utódai 2019-ben is részt vesznek ezen államok irányításában. 

Vissza a fikcióhoz: A Cobra Verde kb. 800 ezer német márkát emésztett fel, bevételéről és fogadtatásáról nem találtam adatokat. A forgatását a svéd Location Africa című dokumentumfilmben örökítették meg. 

cobra_verde_1987_hun_ger_custom_720p_bluray_x264-plan9_1477.jpg

Ez a mozi páratlanul maradt a Herzog-Kinski-filmográfiában. Benne van szinte minden, ami a kettejük közös munkáit kiemelkedővé teszi, de ezúttal a szép látvány mögött már nem sok mondanivaló lapult… 

Pontozás: 

imdb: 7 

Szerintem: 4/5 

Próbálkozom a Legkedvesebb ellenségem és a Location Africa beszerzésével… A közeli jövőben egy 2017-es Juno Temple-moziról, az Avenues-ról fogok beszámolni.

Szólj hozzá!

Címkék: dráma kaland


2019.07.16. 20:38 Tévésámán

Woyzeck (1979)

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0027.jpg

Időrendi sorrendben Werner Herzog és Klaus Kinski harmadik közös filmje. 

1979-ben, hét évvel a hatalmas sikert arató Aguirre, Isten Haragja után a fiatal rendező újra felkérte a szunnyadó vulkán szőke színészt, hogy játssza el egy műve, a Nosferatu, Az Éjszaka Fantomja főszerepét. Tulajdonképpen ez volt az a közös munkájuk, ami megismertetett a kettejük közti különös kapcsolattal, és ez vezetett el a mostani projektemhez. Le kell szögezni, hogy a Nosferatu és a Woyzeck Európában készültek, tehát most Herzog nem rángatta végig Kinskit a dél-amerikai őserdőkön. Ennek okán cikkem tárgya (és Az Éjszaka Fantomja is) nagyon más, mint az Aguirre és a Fitzcarraldo. Plusz magyarként nézve ez a ’79-es német alkotás óriási hátrányból indul, hiszen nekünk ott van Szász János lenyűgöző 1994-es Woyzeckje… 

A címszereplő (K.K.) valamikor az 1800-as évek első felében él egy német kisvárosban. Katonaként szolgál a helyőrségben, van egy törvénytelen kisfia egy gyönyörű fiatal nőtől, Marie-tól (Eva Mattes), akivel együtt él, de mégis alig látják egymást; ezen kívül minden idejét az tölti ki, hogy a hipochonder Kapitány (Wolfgang Reichmann) és a szadista Doktor (Willy Semmelroge) parancsait teljesíti. Megmondják neki, mit egyen, mikor vizeljen, hogyan menjen az utcán, aztán még gúnyolódnak is rajta. A Doktor kísérletezik a szerencsétlen bakán, aki (egyrészt?) ennek köszönhetően hangokat hall, látomásai vannak. Mindeközben az otthon unatkozó fiatalasszony szemet vet a magas, izmos és jóképű Tamburmajorra (Joseph Bierbichler), akivel hamar egymásba gabalyodnak. Woyzeck sejti, érzi, tudja, hogy megcsalják, és egy idő után már képtelen elhessegetni ezt a gondolatot. A hangok pedig megmondják neki, hogy büntesse meg ringyóvá aljasult szerelmét. Vajon mi lesz ebből a lehetetlen helyzetből?

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0315.jpg

Tavaly, ugyanúgy, ahogy az Aguirre-t, ezt is láttam már. Akkor ennyit jegyeztem le róla: SZPOJLER „Sokáig vártam, hogy láthassam végre, de utólag azt kell mondanom, hogy a magyar verzió jobb. Ez talán közelebb áll a színdarab-töredékhez, ami a történet alapja, de nem igazán adja vissza azt, ami szerintem a lényeg, a kisember értelmetlen életét, amit mások tönkretesznek, mindazt a szenvedést, amin keresztülmegy. Az itteni címszereplő katona, tehát parancsoknak engedelmeskedik – a magyar a vasúton dolgozik, szóval kevésbé parancs-orientált. A németnek van egy bajtársa, akivel beszélgethet; az orvos csupán egyetlen jelenetben kínozza, ahogy a kapitány is – itthoni kollégájának sokkal többet kell kiállnia velük szemben. (Ha jól emlékszem…) [Kis tévedés, a Doktor két jelentben kínozza saját kísérletével, és egyszer közösen a Kapitánnyal. Inkább az utóbbi az, aki elsikkad.] Nagyon érdekes, hogy itt a kapitány kevésbé tűnik bűnösnek abban, hogy mi lesz Woyczeckkel, és sokkal nagyobb részben hibás a doktor, aki belehajszolja az őrületbe. [Másodszorra nézve inkább ugyanolyan bűnösnek mondanám őket.] Ennek csupán a tetejére jön a szép, csalfa asszony; ám míg a német nő valamiképpen érdeklődik a német „hős” iránt, addig a magyar nyíltan gyűlöli a „párját”. Herzogot elsősorban a gyilkossághoz vezető út érdekli, de Klaus Kinski karaktere inkább háborodott, semmint kiszolgáltatott. [Azért ez nem teljesen igaz, de tény, hogy a német Woyzeck sokkal őrültebb, mint a magyar.] A kocsmai résznél, ahol a szerető inzultálja, bizony látszik, hogy tehetetlen; Kováts Lajos azonban el tudta volna intézni Gáspár Sándort – ha akarja. Kováts tűr, némán, egy apokaliptikus pokolban; Kinski egy színpompás, muzsikaszóval átitatott, festői környezetben, monológok során át bolondul meg, elsősorban a féltékenységtől és csak másodsorban azért, mert szórakoznak vele. Hallhatunk néhány nagyon izgalmas gondolatot („minden ember egy szakadék és elszédül, aki belenéz”), a címszereplő alakítója pedig lehetetlenül intenzív előadást nyújt; de mégis, a magyar sokkal nyomasztóbb, durvább és megjeleníti azt, ami innen gyakorlatilag teljesen hiányzik: az értelmetlenséget. [Herzog érzékelteti ezt, de csak finoman, ezért figyelni kell, hogy meglássuk, majd lesz rá példa később.] Helyette megkapjuk a gyilkosság utóéletét és a „hős” dicstelen végét, ám mindez csak utalás – befejezetlen, ahogy az eredeti mű is az. [Ezzel most mégsem értek egyet.] Most már csak a Fitzcarraldot kell látnom és akkor teljes lesz a Herzog-Kinski-filmográfia…” [Akkor még nem hallottam a Cobra Verdéről.] SZPOJLER VÉGE

[A fenti jegyzet mellé a publikálás idején még ezt fűztem hozzá:] „Itt megint az a helyzet, hogy egy korábbi találkozásom a történettel "megrontja" az élményemet. De ha nem lenne Szász János lenyűgöző erejű munkája Kovács Lajossal, akkor valószínűleg hidegen hagyna maga a Woyzeck is. (És ez persze nem kapott Oscart...) Herzog mást akart elmesélni, mint Szász - hozzám talán egyszerűen honfitársam meséje áll közelebb. Művészi szempontból lehetne elemezgetni a kétféle látnivalót, de erre most nem vállalkozom. Szóval a német adaptáció csak azért csúszik le az 5-ös dobogóról, mert a magyar kiszorítja onnan.„

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0165.jpg

Mint látható, egy évvel ezelőtt egyértelműen úgy gondoltam, hogy a hazai feldolgozás minden tekintetben jobb, mint a német. Most, a második megnézetel után azt mondhatom, hogy Herzog és Szász interpretációi nagyon-nagyon mások, más mondanivalóval a középpontban, és különböző intencióval. A kettő összehasonlítása tehát – attól függetlenül, hogy elviekben ugyanarról szólnak – bizonyos szempontból hibás döntés. Mintha a 20016-os Szellemirtókat akarnám összevetni a The Real Ghostbusters című rajzfilmsorozattal – ugyanarról szólnak, és mégsem. Másfelől azonban nem lehet elmenni amellett, hogy a Woyzeck teljesen eltér majdnem minden korábbi és későbbi Herzog-Kinski-műtől, kilóg abból az ötösből; plusz ugye van miért hazabeszélni az 1994-es magyar változat kapcsán, tehát mégiscsak össze kell hasonlítani a kettőt – meg az Aguirre-t, a Nosferatut és a Fitzcarraldot. 

Pár szót úgy általánosságban a sztoriról: Ez az elnyomott kisemberről szól, akiben nő a tehetetlenség, a düh és az elkeseredettség, aztán végül fellázad. Mivel az alapjául szolgáló színdarab-töredék (amiről még lesz szó) az 1830-as években íródott, ezért nem annyira a logika, mint inkább az érzelmek, a pszichés állapot játssza itt a főszerepet. SZPOJLER ITT: Én bizony tutira nem a nőt öltem volna meg, hanem a szeretőjét, vagy a két elnyomó valamelyikét. Esetleg mind a hármat. Bár, az is igaz, hogy Woyzeck talán a jövőre gondol háborodott elméjével, és meg akarja akadályozni, hogy Marie ismét félrelépjen. Nincs nő, nincs sírás – vagy mégis van? SZPOJLER VÉGE 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0482.jpg

„Akinek nincs pénze, az olyan fajta… az olyan fajta fütyül a morálra a világban.” 

A nyitó stáblista elég kemény, a főhős egyszemélyes kiképzést kap egy „láthatatlan” tiszttől, miközben furcsa, valahol vidámnak mondható vonósok szólnak. A szekvencia igazán kellemetlen, azon nyomban szimpatizálni fogunk a látványosan szenvedő Kinskivel. Felmerült bennem, hogy Herzog vajon élvezte felvenni vagy visszanézni ezt a részt? Általánosságban elmondható a képi világról, hogy sokszor olyan, mint a nagyon régi filmek, amikor a kamera nem tudott még mozogni, vagyis rögzített pozícióból látjuk a szituációkat, a finoman ide-oda mozduló felvevőgép útja szinte alig érzékelhető. A látvány szinte nyomasztóan színes, és összehasonlítva a dél-amerikai helyszíneken játszódó „előzménnyel” és „folytatással”, feltűnő, hogy nincsen vad természetábrázolás, minden az ember műve itt, csupán a tó partján van némi szabadon burjánzó vegetáció. Jörg Schmidt-Reitwein kamerájának képeit a legelején gyorsítva, a végén lelassítva láthatjuk, egy újabb olyan jellegzetesség, amivel sem az Aguirre, sem a Fitzcarraldo esetében nem találkozhatunk (bevallom, kiment a fejemből, hogy a Nosferatuban van-e ilyen). Az új operatőr kevésbé megy közel a színészekhez, mint Thomas Mauch, gyakorlatilag mindenki mindig minimum derékig látszódik; a figurák néha szinte elvesznek a díszletben (Woyzeck az elején a borotválós részben mozgó háttérelem; amikor a dolgait adja át katonatársának, akkor meg a beállítás miatt tűnik apró, jelentéktelen részletnek a hatalmasnak látszó szobában). Vagyis a lényeg az, hogy pusztán a látvány alapján nehezen lehet felismerni Herzogot ebben az alkotásában

 „Derék ember vagy. Derék, jó ember, de túl sokat gondolkodsz, az ártalmas!” 

Igazán érdekes, hogy Woyzeck szerepében Klaus Kinski most először játszik alattvalót, aki kiszolgáltatott a többi embernek. Az Aguirre-ben (és feltehetőleg a Cobra Verdében) élet-halál ura, Az Éjszaka Fantomjában természetfeletti hatalommal bíró lény (más kérdés, hogy a helyzete szánalmassá teszi), a Fitzcarraldo esetében pedig általánosan kedvelt alak, akit önszántukból követnek a nép egyszerű fiai meg lányai. A színész jellegzetes vonásai ezúttal kifejezetten csúnyának tűnnek, jobban szánni valóvá válik tőle a főszereplő, ugyanakkor az őrülete átélhetőbbé válik. Ezúttal mégsem rémisztő, mint Isten Haragjaként, inkább megviseltebbnek, tönkrementnek látszik. Ide kapcsolódik, hogy az egyik jelenetben napra pontosan kiszámolja, hány éves: 41, miközben Kinski a valóságban már 53 volt ekkor. Ez a tény is Herzogot szolgálja, hiszen a „hőse” jóval idősebbnek látszik a tényleges koránál.  A siralmas szituáció ellenére van olyan jelenetsor, ahol lehet röhögni. Az első ilyen az, mikor a két katona a tó mellett botokat farag. „Csend van” – mondja a kék szemű, közben mindent jól hallhatóan betölt a madárfütty. Ez elsőre elsikkadt, de másodszorra már feltűnt, itt bizony utólagos szinkronnal meg lehetett volna oldani, hogy tényleg csönd legyen – vagy éppen az a lényeg, hogy Woyzeck fülébe nem jut el a madárdal? A második a Doktor első felbukkanása, mert szinte végig a hugyozásról van szó benne, meg ott hangzik el a lejjebb idézett mondat.

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0411.jpg

„Gyönyörű rögeszméje van.” 

Hosszasan lehet taglalni, mi mindent kell a címszereplőnek kiállnia. Kezdetnek ott a munkája. Mindenki tudja, hogy a katonák kemény kiképzésen esnek át, a körleteik a lehető legmesszebb vannak a luxustól, a napi tennivalóik repetitívek és talán túlságosan szabályozottak, plusz engedelmeskedniük kell a feljebbvalóiknak. Woyzeck jó katona, nem kérdez, mindent megtesz, csak furcsa dolgokat mond néha. Ebben a munkakörben a középpontban álló figurán sok felelősség van, például neki kell borotválnia a Kapitányt, tehát mindig első rangúan kell elvégeznie, amit rábíztak; extraként végig kell hallgatnia a képzelt beteg tiszt folytonos panaszáradatát és a sértéseit, meg meg kell tennie az összes hülyeséget, amit kér. Ezekből csak alig egyet-kettőt láthatunk, a magyar változatban az állomásfőnök sokkal erőteljesebben megjeleníti, hogy az elöljáró miként használja ki az alárendeltet. Állásából fakadóan megvetés irányul a középponti alak felé, a bazári kikiáltó szerint a katona a legalacsonyabb szintű ember, később a részeg „filozófus” meg azt kérdezi: „Miből élne a katona, ha Isten nem oltja belé, hogy megverekedjék és agyoncsapassa magát?” Ez az utóbbi mondat, keverve azzal a ténnyel, hogy sohasem láthatunk kettőnél több bakát egyszerre, azt sugallja, mintha a seregnek, ennek a helyőrségnek nem lenne értelme. Talán ebben a furcsa világban, ebben az álmos városkában csak azért van, hogy kizsákmányolhassanak néhány nincstelent? 

„Ugyan ki mérgelődne egy ember miatt? Egy emberért?” 

Itt is van Kinski alakjának következő aspektusa, a szegénység. Tulajdonképpen munkás, nem tudjuk, hogy vajon csinált-e valaha valami mást, mielőtt a seregbe állt volna, körülményei korántsem kielégítőek. Étrendje gyatra (erről még lesz szó), gyakorlatilag csupán perceket tölthet otthon, nincs szinte semmije. Lakása egy egyszobás lyuk, ami háló, nappali és konyha, élettársa (ez a fogalom az 1830-as években nyilván nem létezett) a kettejük házasságon kívül született gyermekét neveli, és Woyzecknek egy fizetésből kell eltartania hármukat. Az alacsony társadalmi szintjén túl alantasnak ítélt munkája meg erkölcstelennek bélyegzett kapcsolata miatt is lenézik. Viszont annak ellenére, hogy Marie nem a felesége és a gyermek, akinek nincs neve (ezen is lehet agyalni, hogy miért) a fattya, jó apa és jó „férj” akar lenni, ezért elvállal egy mellékállást. Tulajdonképpen innen eredeztethető minden problémája, a szegénységből, mert ha gazdag lenne, semmi szüksége se lenne egy ilyen pocsék feladatra, nem kellene két helyen gürcölnie, hogy eltartsa a családját, alapvetően több megbecsülésben lenne része és ugrálnia se kellene mások kénye-kedve szerint. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0440.jpg

És most jön a talán leglényegesebb megaláztatás, az emberkísérlet. A Doktor megtestesíti a tudománynak azt az erkölcstelennek mondott részét, amely élő Homo sapiens-eket akar felhasználni. Ezt ma már nyilvánosan nem szabad csinálni, mindenkinek el kell ítélnie, de azért igen sok dolgot, amit ma tudunk, a hozzá hasonlók miatt tudunk. Tetszik, vagy sem, ez az igazság. Herzog (vagy talán a korábbi szerző, Georg Büchner) legalább annyira toleráns a nézővel szemben, hogy az erkölcsről szóló dumát nem a Doktor, hanem a Kapitány szájába adja. Számomra úgy tűnik, hogy a kísérlet csupán egy újabb lépcsőfok a lefelé vezető úton, mindössze egy másféle megalázás, de pici kutatás után úgy látszik, hogy ez a film legnagyobb részt a tudós akcióját okolja Woyzeck őrületéért. Biztos, hogy az ártalmatlannak hangzó próba (negyed éven keresztül kizárólag borsót szabad ennie) rosszat tesz a katona testének, és ha a test szenved, az kihat az elmére, de a „hős” saját akaratából vállalta az egészet, pénzt kap érte, amit a Doktor a játékidő alatt kétszer is megemel. Feltételezhető, hogy ez a kereset-kiegészítés jelentősen jobbá teszi Marie és a kisfiú életszínvonalát, talán az orvos pénze megközelíti vagy meghaladja a zsold összegét. Értelmetlen a vállalkozás? Nem tudhatjuk. Erkölcstelen? Szerintem nem. Az már más kérdés, hogy Woyzeck tényleg tönkremegy tőle, és az extra fizetésért cserébe egy újabb jármot vesz a nyakába és még egy őt lenéző, ócsároló figura kerül púpként a hátára. 

Ennél viszont sokkal nagyobb baj, hogy a kísérlet miatt a központi alak lassan megbolondul. Ha minden igaz, Szász Jánosnál Woyzeckre nincs ilyen hatással a Doktor projektje, ott csupán egymásra halmozódik a sok kín. Itt ellenben a fickó hangokat hall, hallucinál és a világvége víziói gyötrik (ez csak részben saját gondolat). Fél, de nem attól, hogy a munkája közben megölhetik, vagy, hogy a kísérlet maradandó károkat okoz neki, hanem attól, hogy bármelyik nap vége lehet mindennek. Ezt egy egészséges elme se tudja felfogni, mert arról van szó, hogy van-e valami azután, hogy a mindenből semmi lesz? Woyzeck egy hangya, akin néha állati késztetések lesznek úrrá, de közben teljesíti azokat a célokat, amikért él, amiket a boly urai diktálnak. Aprócska fejében azonban lehetetlenül hatalmas gondolatok születnek, amiket egyetlen másik hangya sem érthet – de még ő maga sem. Csoda-e, ha rosszul érzi magát? 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0623.jpg

„Bánom is én. Olyan mindegy…” 

Ehhez a már most végtelenül megterhelő szituációhoz jön még a végső csapás, hogy a nő, akit szeret (újból ki kell jelenteni, hogy Marie és Woyzeck nem házasok, a gyerek pedig annyira lényegtelen, hogy még igazi összetartó kapocsnak se nevezhető), másként érez iránta. Kinski alakjának szemszögéből nézve a nő az egyetlen dolog, ami számít neki a világon: Érte dolgozik, hozzá megy haza, neki spórol. Ennek ellenére a gondoskodás anyagi vonzatán felül semmilyen módon nem mutatja ki a szeretetét iránta. Ha belegondolunk, már az együttlétük kész csoda: Hatalmas korkülönbség van köztük (a színésznő 25 éves volt a forgatás idején, tehát Marie olyan 25-27 éves, Woyzeck 41), egyikük szép és vonzó, a másik csúnya és szánalmas, frigyük gyümölcse, a névtelen kisfiú viszont mindkettejük legjobb tulajdonságainak megtestesülése. Hogy a nő miként érez a férfi iránt, arra jó példa, hogy az egyik konfliktus-helyzetben sírva fakad és szégyelli magát; a Tamburmajornak elsőre nem akarja odaadni magát, hiszen már tartozik valakihez; és még az utolsó pillanatokban is felfedezhető benne, hogy aggódik a címszereplőért. Nem szerelmesként, hanem inkább egyfajta furcsa tiszteletből. Woyzeck ugyanis alapvetően a legjobbat akarja neki, maximális teljesítményt nyújt érte, és ez az, ami miatt a férfi annyira elkeseredik, mikor felszarvazzák. Gyakorlatilag értelmét veszti az élete… És közben minden lehetne másképp: Mintakatona, tehát a Kapitány dicsérhetné, jutalmazhatná. Odaadó „férj”, Marie tanúsíthatna több szeretetet iránta. Emberi lény, akinek szabad akarata van, ezért mégsem kellene kísérleti nyúlnak nézni. A feladata alapvetően nemes kihívás, a rendet, a hazát, a békét vigyázza; a nemzete gyarapodásáért megy hadba. Csak éppen senki se így néz rá. 

Van még valami, egy nagyon érdekes kis mellékszál, amit elsőre nem lehet felfedezni, ez az ember szükségleteiről szól. A Kapitány és a Doktor számon kér Woyzecken olyan dolgokat, mint például hogy miért vállalta a gyereket, akit nemzett, miért hugyozta le a falat az utcán, stb.? Mindkettejüknek azt a választ adja, hogy „hús és vér vagyunk”, vannak testi szükségleteink, ezek kielégítésre szorulnak. Akinek pisálnia kell, az pisálni fog – most jön a morális kérdés, hogy hova? [Kis kitekintés a való életbe: Büszke városom közepén van egy pici park. Anyukák előszeretettel pisiltetik bölcsődés korú fiaikat fényes nappal a fák tövébe, hajléktalanok is levizelik ugyanezeket a fákat, szintén napvilágnál és senki se tesz semmit.] Elvileg 180 évvel korábban a Doktor mégis ellenállhatatlan vágyat érez, hogy kioktassa kísérleti alanyát arról, hova és mikor hugyozhat. Aztán parancsra a szegény ördög már képtelen mintát produkálni… Ezzel idáig nincs semmi baj, azt mondom, a „hősnek” igaza van, a tudós a természet ellen szólal fel, a tiszt meg egy letűnt kor értékrendjét képviseli (ne feledjük, a bemutatókor 1979-ben járunk!). Viszont most jön a fordulat: Marie és a Tamburmajor szintén a természet hívó szavának enged. Azonnal felgerjed bennük a vágy a másik iránt, mert mindketten szépek és fiatalok. Mondhatni egymásnak teremtették őket. Az elmélet hangoztatójában ez egyetlen alkalommal se merül fel – naná, hiszen az ő helyzetében mindenki más ugyanilyen féltékeny lenne. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0578.jpg

De csak akkor, ha a viszony kitudódna. Most ismét végig lehet venni mindenkit, aki „benne van”: A Kapitány direkt felhozza a Doktor jelenlétében a tényt, hogy híre ment, mi zajlik otthon, amikor a ház ura távol van. A tudós a tiszttel együtt röhög szerencsétlen alattvalóján. Marie teljes nyugalommal viseli otthon a drága fülbevalókat, amit a szeretőjétől kapott; a Tamburmajor pedig szinte felvág vele, hogy lefekteti ezt a fehérnépet. A legizgalmasabb azonban az a kis elejtett mondat, amit Woyzeck egyszerű katonatársa, Andres (Paul Burian) mond: „egy ilyen utolsóért…”. Vagyis még ő is tudja, mi a helyzet, de az egyetlen tapintatos, ténylegesen jó szándékkal hozzáálló emberként nem mondja a főszereplő szemébe. Egyik hozzáállás se megfelelő, ellenben tény, hogy Marie semmilyen társadalmi kötelékben nincsen a gyermeke apjával. Gyakorlatilag nem élnek együtt, a gyerek mintha ott se lenne, sőt, senki se kezeli őt úgy, mint „Woyzeckné”. A nő egyes helyzetekben mintha nem tudná, mit akar, érzi, hogy amit tesz, nem helyes, de hát a természetes vágyait elégíti ki, amiket a „párja” képtelen – meg aztán már a kiindulópontja is amorális, hiszen leányanya, fattyút szült és később mindenki tudja, hogy felszarvazza a „párját”. Ebben a lehetetlen eseménysorban vergődve egészen a cselekmény közepéig a címszereplő kizárja a világából a megcsalást, és már csak akkor néz vele szembe, amikor tanúja az afférnak a kocsmánál. 

A kevés helyszín közül kiemelkedik az említett kocsma. Első különlegessége, hogy bent megjelenik a zenét szolgáltató Telč Vonósnégyes. Igazán érdekes helyzet, hogy a nyitány alatt az ő muzsikájuk szól, aztán tényleg látjuk őket, miközben zenélnek; de Woyzeck még a zöldellő mákmezőn is hallja a produkciót, miközben már igencsak hallótávolságon kívül van. Aztán jön a súlyos tragédia, ahol a kezdő stáblistát aláfestő vidámnak mondható dallam a sokkoló képekkel egyenesen őrjítővé válik, pláne mivel mindkét esetben csak ezt halljuk, semmi egyebet. Na de vissza az ivóba! A tornácon lévő hosszú asztaloknál változatos korú és társadalmi helyzetű férfiak melengetik hideg söröskorsóikat. (Apróság, de a bal oldalon hozzánk legközelebb helyet foglaló öregemberen sildes sapkának látszó fejfedő van, a ruhája se igazán XIX. századi.) Itt lesz az egyik munkásból az alkohol hatására „asztalszónok”, mivel feláll az asztalra és normál hangnemben, kissé akadozva beszél az élet nagy kérdéséről: Mi végre van az ember? Ez a cselekményből kilógó rész valahogy megnyugtató, mert a feszültséget jelentő Woyzeck elrohan, mielőtt a monológ megkezdődik. De azért szalad, mert éppen látta, ahogy Marie új ruhában, széles, boldog mosollyal ropja bent a Tamburmajorral. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0903.jpg

„Szakadék minden ember… és szédül, aki belenéz.” 

Tehát már tudja, kivel csalja őt a gyermeke anyja, ezért később megint elmegy a kocsmába, ahol konfrontálódik a Tamburmajorral. Herzog színészválasztása remek volt, Joseph Bierbichler óriásnak tűnik az átlagos magasságú, cingár Klaus Kinski mellett, akinek esélye sincs a győzelemre. Elvileg mindketten katonák, de a „párbajnál” kiderül, hogy Woyzeck tulajdonképpen veszélytelen. Bizonyos szempontból… Ezek után még egyszer visszatérünk erre a helyszínre, de előtte jön a rémes kibontakozás… 

SZPOJLER INNENTŐL 

Lássuk ismét, kik azok, akik pokollá teszik Woyzeck életét: A Kapitány – a felettese, a főnöke, végülis tőle kapja a pénzét. Magas rangú ember a társadalomban, vele nem dacolhat. A Doktor – szintén munkaadója, ellátja, fizeti. Köztiszteletnek örvendő férfi – képtelen szembeszállni vele. A Tamburmajor – nagyobb, erősebb, magabiztosabb és tisztább az elméje. Mindenben ellentétek, nem tudná legyőzni. (Az már mellékes, hogy egyikük se golyóálló, de a „hős” fejében valamiért meg se fordul, hogy szolgálati puskáját ellenük fordítsa.) Tehát marad a hűtlen ringyó, a céda, Marie. Ő és a gyereke azok, akik a központi karakter alatt állnak, akiken kitölthetné a haragját. Azonban a gyermek még ártatlan, semmiről se tehet, senkinek sincs útban, így kiesik. Marad a nő… 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0941.jpg

A hangok azt mondják a férfinak, szúrja le hűtlen „hitvesét”, úgyhogy elmegy a zsidó ószereshez (ez itt nem antiszemitizmus, a stáblistában is úgy szerepel, hogy Zsidó), vesz egy kést (még egy éles kése sincs, és újfent nem jut eszébe, hogy a szuronyát használja), kiviszi magával Marie-t a tóhoz (a nő az utolsó pillanatig sem tart tőle), aztán kegyetlenül végez vele. Legalább ötször megszúrja (a lassítás miatt az elsőnél teljesen világos, hogy Kinski a kés tompa végével bök), és ez itt olyan, hogy szavakkal visszaadni nehéz. Rendkívül nyomasztó élmény, mert annyira élénk minden szín, Eva Mattes tényleg igazán vonzó, Klaus Kinski pedig az érzelmek olyan skáláját jeleníti meg csak az arcával, hogy ma már talán senki se lenne képes ezt utána csinálni. Minden benne van, a gyűlölet, a megdöbbenés, a fájdalom, az önmagától, a tettől és a szajhától való undorodás, a szeretett fél elvesztése, a düh kontrollálhatatlan kitörése – de mindez egyszerre. A lassított felvétel kikényszeríti, hogy alaposan megvizsgáljuk a borzalom maszkját, és közben szól az a zene… Ez az igazi filmművészet, de bárcsak sose láttam volna! 

SZPOJLER VÉGE 

A „hős” minden mindegy alapon visszamegy a kocsmába, ahol egy nő magával rántja a táncba. Most, másodszorra nézve rájöttem, hogy mekkora jelentősége van annak, amikor aztán az asztalnál ülve Woyzeck a nevén szólítja ezt a feltehetőleg éjszakai pillangót (aki az ölébe is beül). Honnan tudja a nevét? Hát, a katonáknak is vannak szükségleteik… Ez a kis részlet mindent új megvilágításba helyez: Vajon eljárt ehhez a prostihoz, mikor Marie nem engedte az ágyába? Ha igen, nem érezte magát hűtlennek? Ha nem, akkor miért olyan kedves hozzá a konzumhölgy? Itt aztán mindenkinek feltűnik, hogy a katona mennyire feldúlt és aztán meglátják a nyomokat a bal karján… Most azonban még ki tud jutni, és visszamegy a tóhoz, mert időközben rájön, hogy a korábbi vételét el kell rejtenie. Ami itt történik, azt csak érzékelteti velünk Herzog, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja (bár szerintem elég világos az esemény), aztán jön a befejezés, amiről tavaly úgy éreztem, hogy nem megfelelő. Másodszori megtekintés után viszont a felvezetéskor lévő lassú kör a tó partján meg a város utcáin keretet képez az itt látottakkal, amit tovább erősít, hogy mindkétszer ugyanazt a Beethoven-művet hallhatjuk cselesztán. Egy kisebb keretet képez a közvetlenül ez után hallható vonósnégyes, ami szintén visszatér, akkor, mikor a címszereplő szenved; illetve a tragédia második felét Vivaldi megindító szerzeménye festi alá. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0696.jpg

Tehát láthattuk, hogy a más forgatási helyszín, az eltérő zeneszerzők és operatőr használata mellett Werner Herzog ezúttal valami mást akart mondani, mint az Aguirre-ben és a Fitzcarraldoban; de egészen közel maradtunk a Nosferatuhoz. Utóbbiban a gróf az örök magányra, a más élőlényeken való élősködésre és a megváltás lehetőségének szinte teljes hiányára kárhoztatott. Hatalmas, de mégis szenved. Itt pedig ugyanazzal a fizimiskával rendelkezik a kizsákmányolt, végsőkig megalázott kisember, aki ugyanúgy szenved, ugyanúgy kényszerből árt és ugyanannyira visszataszítóan szánni való. De a közös alapból Kinski és Herzog egészen mást hoz ki, mint Kováts Lajos és Szász János. A 15 évvel későbbi magyar Woyzeck a kisemmizett munkás, az értelmetlenül létező egzisztencia, akitől elvesznek mindent. Nála a munkaköre nem indokolja, hogy miért engedelmeskedik vakon a főnökének, látszólag a tudós kísérletéből se nyer semmi fontosat és végig érezhető, hogy valamilyen hatalmas erő lakozik benne, amit viszont képtelen használni. A ’79-es német bátyjában ellenben mintha a kezdetektől benne lenne az őrületre való hajlam, ami mintegy természetes módon bontakozik ki, ez juttatja le őt a negatív spirál aljára, közben az érzelmei is mások, mint magyar öccséi. Szóval cikkem tárgya akkor lenne igazán értékelhető számomra, ha nem tartozna össze négy másik filmmel (bár Az Éjszaka Fantomjának ellentétpárjaként egészen jó), és nem lenne a fantasztikus hazai verziója. De ezek vannak, és én képtelen vagyok ezeket a tényeket figyelmen kívül hagyni vele kapcsolatban. 

Pár érdekesség, amiket megfigyeltem: A játékidő nagyon kevés, nincs másfél óra. Az idő múlása a történetben nem érzékelhető, mert a szereplők külseje ugyanolyan marad, ám a tónál Marie azt mondja, a viszony már két éve tart, tehát kb. ennyi telik az első jelenettől az utolsóig. Woyzeck teljes neve Friedrich Johann Franz Woyzeck, az „élettársa” Franz-nak hívja, mindenki más a vezetéknevén szólítja. Hasonlóan Aguirre-hez ő is csak a szeretett nőnek néz a szemébe, senki máshoz nem fordul oda, amikor beszélnek. [Mivel ezt a cikket valószínűleg senki se olvassa majd el:] A korszak (1830 körül) érdekes lenyomata, hogy negatív színben tüneti fel a kisebbségeket. Marie egy olyan altatódalt énekel, ami arról szól, hogy a rossz gyereket elviszi magával a vándorló cigány; a szomszédasszonnyal való beszélgetés közben meg azt mondja, hogy „ha kifényesíti, eladhatja a zsidónak”, ezzel nyilván arra utal, hogy a Zsidó (a konkrét, már említett boltos szereplő) szereti a fényes dolgokat (tehát amik drágának tűnnek). A részeg „filozófus” szájából ez hangzik el: „pisáljunk keresztbe, hadd haljon meg egy zsidó”, végül pedig mikor az ószeres megjelenik, az sem egy pozitív jelenet, nem igazán szimpatikus alak, és Woyzeck elég lekezelően bánik vele. Ez egy érdekes lenyomata 1979-nek is, amikor még lehetett ilyesmiket filmen mondani… (Hogy a végsőkig feszítsem a húrt, mindez egy német mozgóképben hangzik el.) A Tamburmajort alakító színész, tehát a karakter, aki megalázza Kinskiét, egyidős Herzoggal. Ez lehet véletlen, de lehet direkt, mintha a rendező önmagát képzelné a legkedvesebb ellenségét „megruházó” alak helyére… Kicsi, visszatérő motívum, de jól megfigyelhető, hogy ahányszor a címalak felveszi a sapkáját, a tenyere élét a homlokára teszi, hogy a fejfedő biztosan egyenesen álljon. Ez annyira benne van, hogy még a legnagyobb terhelés alatt, a „párbaj” után is megcsinálja, valószínűleg észre sem veszi. Klaus bácsi kitűnően ábrázolja a beidegződést. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0786.jpg

Egyéb érdekességek: Werner Herzog a Nosferatu befejezése után öt nappal indította meg a munkálatokat a Woyzecken az akkori Csehszlovákiában található Telč-en (ma a Cseh Köztársaságban van). Ugyanazt a stábot használta, akik az előző művén dolgoztak, és ugyanazt a főszereplőt, akinek mindössze egyetlen hétnyi pihenés jutott. Klaus Kinski belevitte a fáradtságát a karakterébe. A legtöbb jelenetet egyben vették fel, egy forrás szerint az egész filmben mindössze 27 vágás található. A felvételeket 18 nap alatt befejezték, az utómunka is csak pár napot vett igénybe. A Telč Vonósnégyes által játszott jellegzetes dalról semmit sem lehet tudni, feltételezhetően ehhez a mozgóképhez készült. Amikor Kinski először meglátta a kész alkotás poszterét, azonnal széttépte, mert a szerződésében foglaltak ellenére Werner Herzog nevét nagyobb betűkkel írták ki, mint az övét. Az 1979-es Cannes-i Filmfesztiválon Eva Mattes megnyerte a Legjobb Női Mellékszereplőnek járó kitüntetést, két évvel később a Német Művészmozik Egylete Ezüst Egyleti Díjjal jutalmazta a Woyzecket. 

SZPOJLER 

Az utolsó két jelenet értelmezése a Wikipedia szerint: „Woyzeck megpróbálja elrejteni a kést a tóban, de miközben le akarja mosni a ruhájáról a vért, azt hallucinálja, hogy vérben fürdik, ezért valószínűleg vízbe fojtja magát és meghal. Miközben a holttesteket szedik össze [a képen konkrétan Marie letakart hulláját és egy üres koporsót látunk, ezért nem annyira egyértelmű, hogy a gyilkos is meghalt], a polgárok azon csámcsognak, hogy egy „valódi gyilkosságot” követtek el, ez pedig mindenki figyelmét eltereli az agyzsibbasztóan unalmas életéről.” Az utóbbira utalás a gyerekek két jelenete, főleg a második. 

SZPOJLER VÉGE 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0709.jpg

Röviden az eredeti szerzőről: Werner Herzog a történetet Georg Büchner (1813-1837) színdarabtöredéke alapján írta. Büchner mindössze 23 évet élt, mielőtt a tífusz elvitte, rövid földi pályafutása alatt három drámát, egy komédiát, egy novellát és egy pamfletet írt, valamint lefordította Victor Hugo két művét. Drámái közül csak a Dante halála teljes, a Pietro Aretino című elveszett, a Woyzecket pedig a halála miatt nem tudta befejezni. Utóbbi művet valószínűleg 1836-ban kezdte el, távozása után pedig jó negyven évig ismeretlen volt, amikor aztán a kéziratot Karl Emil Franzos felfedezte és 1879-ben, kiegészítve, elsőként publikálta. Ennek a darabnak az a különlegessége, hogy minden hőse a munkásosztályba tartozik (tényleg nincsenek köztük arisztokraták, de a Doktort, a Kapitányt meg a Tamburmajort nem tartom munkásnak). A fő téma az orvosok és a katonaság elembertelenítő hatása egy fiatalemberre nézve. Gyakran nevezik munkás-tragédiának, bár lehet az örök féltékenység sanyarú történeteként is értelmezni. A wikipedia szócikke szerint a „hős” a borsóevéstől őrül meg. 

SZPOJLER  

A töredék két felvonást örökített meg, bár vannak jelek arra, hogy Büchner szeretett volna egy harmadikat, amely a tárgyalóteremben zajlik. A fennmaradt befejezés annyi, hogy Woyzeck elrejti a kést a tóban és megpróbálja magáról lemosni a vért. Karl Emil Franzos-nak, akinek meggyűlt a baja az elmosódott, nagyon apró betűkkel írt kézirattal, viszont nem tetszett ez, így ő találta ki, hogy a végén a címszereplő megfullad. Mára ez bizonyítható tény, de a legtöbb feldolgozás mégis eszerint végződik (a magyarban asszem nincsen tó). 

SZPOJLER VÉGE

A Woyzeck első filmes feldolgozása 1947-es, összesen kb. 34 mozgóképes változata létezik. Cikkem tárgyának sem bevétele, sem költségvetése nem ismert. 

woyzeck_1979_hun_ger_custom_bdrip_x264-plan9_0726.jpg

Bár még nem láttam a Cobra Verdét, ki merem jelenteni, hogy ez a Herzog-Kinski együttműködés leggyengébb színvonalú eredménye. Ez korántsem jelenti azt, hogy a Woyzeck rossz, de az tény, hogy technikai hibái, elsőre korántsem kielégítő befejezése és az utána készült magyar verzió bizony árnyékot vetnek rá. Ezek ellenére rövidsége és művészi színvonala miatt megéri neki adni egy esélyt, hiszen elgondolkodtat, miközben elborzaszt. 

(Hamarosan újranézem a hazai párját, hogy biztos legyek azokban, amiket itt leírtam. Ha tévednék, javítani fogom ezt a cikket és ezt jelzem is, valamint minden új gondolatot leírok majd – ha sok lesz, talán egy külön bejegyzésben…) 

Pontozás: 

imdb: 7.2 (A magyar testvére ugyanennyit kapott a nemzetközi porondon.) 

Szerintem: 4/5 

A közeli jövőben bizonytalan mennyiségű idő áll majd a rendelkezésemre, de ha be tudom szerezni, akkor megnézem a Cobra Verdét, aztán a Legkedvesebb ellenségemet.

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2019.07.13. 13:16 Tévésámán

Aguirre, Isten Haragja (Aguirre, Der Zorn Gottes, 1972)

aguirre_isten_haragja_1994.jpg

Werner Herzog és Klaus Kinski első közös filmje, és valószínűleg a leghíresebb az ötből. 

1560: A spanyol konkvisztádorok elakadnak a perui őserdőben. A nagy csapatból kiválik egy kisebb, akiknek az a feladata, hogy élelmet keressenek és ráleljenek az állítólag csak néhány napnyi útra a mocsarakban rejtőző Aranyvárosra, Eldorádóra. Az expedíciót vezető Don Pedro de Ursua (Ruy Guerra) viszont hamar szembekerül a másodparancsnokával, a félelmet keltő Don Lope de Aguirre-vel (K.K.), aki aztán egy gyors puccsal magához ragadja a hatalmat. A katonák meg a rabszolgák is félnek a robbanékony vezértől, aki ahelyett, hogy a józan észre hallgatna és visszafordulna, továbbhaladásra készteti alattvalóit. Ahogy tutajuk egyre lejjebb sodródik az Amazonas-on, úgy merül alá Aguirre az őrületbe. Kikiáltja, hogy ez a maréknyi ember immár nem tartozik a spanyol korona alá, feltétlen engedelmességet vár el és magában kifundálja egy új, tökéletes királyság terveit. De közben a partokat lakó kannibál törzsek, az éhezés és a betegségek egyre több áldozatot követelnek, amiről a parancsnok tudomást se vesz. Vajon ki marad majd, aki engedelmeskedik neki, ha ő lesz mindenek ura? 

Tavaly már láttam ezt a tévében, akkor viszont nem szenteltem neki önálló cikket. Röviden ezt írtam róla: „Érdekes alkotás. Az első 20 percét eléggé untam, de aztán egyre izgalmasabb lett. Bemutatja a hódító háború árnyoldalait, pedig nincsenek benne csaták. Láthatjuk az ember küzdelmét a természettel, amit mindig az utóbbi nyer. Tanúi lehetünk a „civilizált”, modern európaiak bukásának a dél-amerikai őserdőben. Furcsa módon sem a felvezető szöveget, sem a címet nem fordították le, sőt, még a vége stáblistában sem hallhatunk hangalámondást. Figyelemre méltó mellékalak a pap, aki a naplót írja, hiszen jelképezi mindazt, amiért a középkori egyházat sokan még ma is megvetik. A főhőst játszó Klaus Kinski igazán erre a fura, őrült szerepre termett, de Aguirre nem egy tébolyodott elmebeteg, csupán a hatalomvágytól megittasodott vezér, aki mindent magának akar. Alapvetően hideg és lelkiismeret nélküli, gyakran mintha dührohamai lennének. Ő ennek a kis expedíciónak a Hitlere, a csúcs az, mikor egyszerűen félrelöki az útjából a lovat:D A szép képeket kellemes, amatőr pánsíp-játék festi alá, amit a csapattal tartó perui indián játszik. Az egyetlen dolog, amit nem mutattak meg, az a kivégzett egykori parancsnok titka: mi lehetett a kezében? Ennek a filmnek van egy párja, az is egy személynév című, azt is Werner Herzog rendezte, annak is Kinski a főszereplője. Talán majd megnézem egyszer.” Az utolsó két mondattal a Fitzcarraldora utalok, amiről utólag elmondható, hogy valóban jelen cikkem tárgyának párja, sőt, a leszármazottjának mondható. Ugyanis mindkét alkotásban a szőke, kék szemű főhős egy korántsem tökéletes állapotú hajón hajszol végig egy csapat vállalkozó kedvű embert az Amazonas-on, ahol a természet erői (a folyó sodrása, az időjárás, az állatok, stb.) mellett ellenséges emberekkel is meg kell küzdeniük, ráadásul mindkét filmben hallhatunk pánsípot.

aguirre_isten_haragja_1476.jpg

Másodszorra nézve a felvezetés inkább érdekes és valamennyire kellemetlen volt. A térdig érő posványban mezítláb gázoló, csuklóikon súlyos vasláncokat hordó perui rabszolgák puszta kézzel kénytelenek vonszolni az ágyúkat, a hordszékeket meg minden egyebet. A lovasokat a burjánzó növények mintha le akarnák rántani a nyeregből, a szűk utakon alig lehet elférni, a páncélok és sisakok alatt nyilván mindenki izzad; és tetejébe a címszereplő még néha ordítozva a nép közé vetődik, hogy haladásra bírja a karavánt. Azért a beosztottjait se kell félteni, senki se bánik kesztyűs kézzel az indiánokkal… Az emberek megpróbáltatásai hosszan kitartott természeti képekkel keverednek, aztán jön az ominózus gyűlés, ahonnan az expedíció ténylegesen elindul. A cselekmény még ekkor sem bontakozik ki, számomra az ezután következő örvényes rész sem volt valami izgalmas. Ellenben rögtön feltűnt, hogy bár nem konkrétan a saját missziójáról beszél, Aguirre már az ötödik percben megjósolja a kudarcot…

Az elvileg 40 spanyol létszáma hamar fogyatkozni kezd, és a vezetéssel megbízott Ursua a második nagy megpróbáltatás (az áradás) után már visszafordulna. Azonban addigra nyilvánvalóvá válik, hogy a tényleges hatalom a címszereplő kezében összpontosul, aki lojális jobbkezével, Peruchoval (Daniel Ades) rettegésben tartja a körülöttük lévőket. „Kinek a parancsa?” Válasz nincs, mert nyilvánvaló. Ursua összehívja az embereit, hogy visszafordítsa őket, Aguirre ekkor nyílt színi lázadást indít, lelöveti felettesét és a mellette kiállókat, majd átveszi az irányítást. Elkészül az új tutaj, és aztán kikiáltják a Habsburg-ház (a spanyol trónon akkor ők ültek) trónfosztását. Viszont a félelmetes vezér még mindig fenn akarja tartani a látszatot, így névlegesen a legmagasabb rangú jelen lévőt, Don Fernando de Guzmant (Peter Berling) választják meg császárukká – aztán továbbmennek…

aguirre_isten_haragja_1811.jpg

„A szerencse a bátrakra mosolyog, és a gyávákat leköpi.” 

A megpróbáltatások csak fokozódnak. Az eredeti tutajok elvesztése, majd a lázadás és az örvény embervesztesége után a folyton megvaduló ló, a fogolyként tartott Ursua néma tiltakozása és a vezetésre nyilvánvalóan alkalmatlan Guzman tovább rontja a túlélési esélyeket. Ráadásul meg sem tudnak állni, mert közel s távol nincsen szilárd talaj… Aguirre-t viszont mindez nem zavarja, csak azzal foglalkozik, hogy menjenek tovább; aki meg máshogy gondolja, és kinyitja a száját, az bizony gyorsan megrövidül – mondjuk egy fejnyivel. A tutajon összezárt társaságban kiéleződnek a konfliktusok. Az arisztokrácia védettséget élvező tagjai a nagyétkű bábcsászár mellett a két nő, Ines (Helena Rojo), Ursua felesége és Flores (Cecilia Rivera), a lázadóvezér lánya – érdekes módon mindig tökéletes a hajuk, szépségük szinte lenyűgöző, ám a rengeteg férfi szemet se vet rájuk. Herzog nyilván direkt hagyta ki ezt a filmjéből... Aztán ott van a pap, akiről eddig még szó se esett, pedig a nyitánynál lévő szöveg (amit ezúttal magyarul feliratoztak) kijelenti, hogy az ő, vagyis Gaspar de Carvajal atya (a vicces nevű Del Negro) naplójából ismerjük az elátkozott út történetét. Itt egy újabb kitérőt kell tennem: A rendező, aki egyben a forgatókönyvíró, rögtön elárulja, hogy mi lesz a befejezés. Szerintem hatásosabb lett volna, ha meghagyja a sztori végét fedő jótékony homályt, hiszen Aguirre abban az időben alig ismert szereplője volt az Újvilág meghódításának. Mindenesetre Carvajal szerzetes az események középpontjában áll, és ahogy tavaly említettem, bizony gyakran cselekszik a Biblia ellenében. A pap sem bűntelen, Isten szolgája is gyarló ember, aki túl akarja élni; de ez mégsem elég ok arra, amit a kis csónakon érkező bennszülöttekkel művelnek. Plusz a krónikás akkor sem áll ki az igazságért (Ursuáért), amikor megtehetné. Így sosem tudjuk meg, hogy vajon Isten Haragja szembeszállt volna-e az egyház képviselőjével.

„Isten Haragja vagyok. Amerre lépek, a föld megismer és megremeg.” 

Az alap csapat, amiből a főszereplőt is magába foglaló blokk kiválik, azért indult el, hogy megtalálja Eldorádót. Mint ismeretes, az Aranyvárost azóta sem sikerült felfedezni, és a nyitánynál a szöveg tudatja velünk, hogy csak az indiánok találták ki. Bizarr helyzet, mert tudjuk, mi lesz a vége, és ezt párszor még belénk sulykolják, nehogy elfeledjük. De vissza a napszín nemesfémhez: Tehát a gazdagság vágya hajtja őket. Ugyanakkor az emberben természetesen meglévő kíváncsiság is, hiszen a rejtélyes vagyon ott van, ahol még senki sem járt. Közben már a kiindulópont is abszurd, hiszen ha a konkvisztádorok kis csoportja, akik önmagukat nyilvánvalóan erősebbnek és civilizáltabbnak hiszik az őslakosoknál, rátalál a legendás városra, akkor tutira el fogják foglalni és biztosan nem mennek majd vissza, hogy elárulják a helyzetét, illetve megosszák kincseit a hátramaradottakkal. Aguirre tisztában van ezzel, ezért sem akar visszamenni. A szeme előtt Cortez példája lebeg, aki hozzá hasonlóan megtagadta a parancsot, ezért pedig jutalmul elfoglalhatta Mexikót. Kinski figurája sokkal több, mint puszta elmeháborodott gyilkos, ő az örök lázadó, olyan, mint Lucifer Az ember tragédiájában: Megkérdőjelezi Istent, emiatt alászáll a Pokolba… 

aguirre_isten_haragja_0730.jpg

Ha már Pokol, az expedíció elsődleges szenvedői a rabszolgák, akiknek két leginkább megjegyezhető képviselője a pánsípos és a tolmács. Az előbbi egyszerű, vidám kis dala a film teljes második felét végigkíséri, sokszor csak ez hallatszik, először akkor, mikor láthatjuk is, hogy játssza, később a zenéhez már nincs szükség a zenész jelenlétére. A fordító pedig elmeséli Flores-nek, hogy mielőtt rabságba taszították, herceg volt, de most végig kell néznie, ahogy elfogják, elpusztítják a népét, mialatt a pusztítók maguk közt háborúznak azért, hogy ki legyen a főnök. Csupán egy kis mellékalak, mégis micsoda sorsot képvisel! Ő tehát az elnyomott, az elnyomó Aguirre, és ott van még Ursua. Ez a fickó sem éppen szent, hiszen részt vett a kontinens elfoglalásában, látszólag emberségesebben bánik a helyiekkel, mint a társai, ám végső soron részese minden bűnnek, mert nem állítja meg őket. De ha megpróbálná, azzal se nyerne semmit. A hallgatást választó, némán szenvedő férfi az út során kiemelkedik a többiek közül, akik lealjasulnak a túlélésért, ezért aztán fizetnie kell… Hozzá kapcsolódik egy nagyon érdekes, már-már david lynch-i talány, az összeszorított ökle, amiben mintha tartana valamit. Herzog direkt nem kötötte az orrunkra, mindenesetre örök rejtély marad, hogy vajon volt-e valami a kezében, és ha igen, mi? 

„(…) az átkozott csendtől, ami mindig azt jelzi, hogy valakit meg fognak ölni (…)”

Klaus Kinski gyakorlatilag egymaga elvinné a hátán a filmet, de szerencsére erre nincs szükség, hiszen Herzog remekül megírt dialógusai és Thomas Mauch (Fitzcarraldo) emlékezetes képsorai kellőképpen támogatják őt. Viszont el kell mondani, hogy a főhős alakítójának fantasztikus hatása van a nézőre. Aguirre már a külsejével is kilóg a többiek közül, a vonásaiban semmi spanyolos nincs, hosszú, szőke haja, nagy, kék szeme és markáns arca egy nagyon furcsa, ragadozószerű járással társul. Embernek néz ki, de olyan, mintha emberbőrbe bújt bestia lenne, amely billegve járkál, miközben kiválasztja a következő áldozatát. Halkan beszél, túlságosan nyugodt, de aztán kitör: Az elején, mikor a rabszolgákra támad, vagy az összes kiélezett helyzetben, mikor saját alattvalóinak úgy megy neki, akár az ellenségnek. Az egyik legemlékezetesebb és sajátságosan vicces jelenet, amikor egyszerűen ellöki az útjába kerülő lovat – a nála sokkal nagyobb állat pedig hirtelen elterül a tutaj csúszós padlóján. A magyar szinkronban a fenomenális Szakácsi Sándor szólaltatja meg, amely csak tovább fokozza Kinski hatását. 

aguirre_isten_haragja_0511.jpg

Általánosságban a történet a második vízre szállástól magával ragad, a képi világ pedig nagyon hangulatos, egyedi. A megbotránkoztató eseményeket (például a gyilkosságokat) néhány könnyedebb rész szakítja meg (a császár vacsorájának sorsa), és vannak igazán szép jelenetek is (Ines utolsó útja). Nem árulok el nagy titkot, ha elmesélem az utolsó jelenetsort, ami a film egyértelmű csúcspontja: Aguirre egyedül marad a tutajon, halljuk grandiózus gondolatait, miközben emberbőrbe bújt keselyűként lépked a halottak meg a vízi járműre települt majmok között; végül egy felejthetetlen snittben körbejárhatjuk a kísértethajóvá vált alkotmányt, a megsemmisülés fából és levelekből készült, groteszk emlékművét… 

Néhány szót a szereplőkről-alkotókról: Werner Herzog író, producer és rendező volt egy személyben. A Guzmant játszó Peter Berling Kinskihez hasonlóan német földről származott, de róla mégsem lehet annyira könnyen megmondani. Később együtt dolgozott Klaus bácsival és Herzoggal a Fitzcarraldon (ő az Operaház vezetője az elején) és a Cobra Verdén; valamint szerepelt a híres magyar Sátántangóban. A néger rabszolgát, Okellot játszó Edward Roland azóta sem jelent meg filmben, a Flores-t életre keltő Cecilia Rivera pedig összesen még egy alkalommal vállalt mozgóképes munkát, 2008-ban. Aguirre nem Kinski hangján szólal meg, hanem a hozzá rendkívül hasonló Gerd Martienzenén – erről még lesz szó. A pánsípon túli aláfestő zenét a rendezővel gyakran együtt dolgozó formáció, a Popol Vuh szolgáltatta. 

aguirre_isten_haragja_0742.jpg

Érdekességek: Werner Herzog egy kölcsönkapott történelemkönyvben olvasott Aguirre-ről, ez volt a kezdőlökés. Akkoriban tagja volt egy futballcsapatnak, és a forgatókönyvet állítólag két és fél nap alatt írta, amikor meccsekre mentek; de a mérkőzések közben is dolgozott rajta. Az egyik játszma után a csapat lerészegedett, és a Herzog mögött ülő játékos lerókázta a készülő irományt. Azokat az oldalakat lehetetlenség volt megmenteni, az író kidobta őket az ablakon, aztán később bevallotta, hogy nem tudta felidézni, mi lehetett rajtuk. Az események jelentős részét Werner bácsi találta ki, de pár figura tényleg létezett, róluk lesz még szó. A szkript összemossa az 1560-as Ursua-féle expedíciót Francisco de Orellana 1541-42-es felfedezőútjával. Gaspar de Carvajal az utóbbiakon vett részt, igazából sosem találkozott Lope de Aguirre-vel, és bőven túlélte az 1561. évet. Tényleg írt naplót, ennek azonban csak vajmi kevés része került bele a történetbe. 

A teljes stáb csak 8 tagból állt. Storyboard (amikor lerajzolják, hogy kb. hogyan fog kinézni a jelenet, amit felvesznek majd) egyetlen szekvenciához se készült, mindent spontán állítottak be és vettek fel. A legtöbbször próba sem volt, a szereplők improvizáltak, ezért elmosódott a határvonal a valóságos személyiségükként meg a karaktereikként töltött idő között. A nyitányban, mikor a mocsárban a gyaloghintó felborulni látszik, az egyik kéz, ami jobbról megtámasztja a szerkezetet, a rendezőé, aki ugyanúgy benne volt a szituációban, mint a játszó színészei. A költségvetés olyan alacsony volt, hogy az összes résztvevő tutajokon lakott, az egyiken volt egy kis konyha, a filmen látható budi pedig ténylegesen használatban volt. A felvételeket azzal a kamerával csinálták, amit Herzog a Müncheni Filmiskolából lopott. Sosem tanult vagy állt alkalmazásban ott, csak szüksége volt egy felvevőgépre, hogy filmezhessen, a tolvajlást egy percig se tagadta, de azzal magyarázta, hogy ez művészeti alapon járt neki, későbbi alkotásai igazolják. 

aguirre_isten_haragja_2522.jpg

A pánsípos indián egy szellemileg visszamaradott koldus volt, akit Werner bácsi véletlenül talált. Felfogadta, de sokszor problémája akadt vele, mert ez a pasas nagyon félénk embernek bizonyult. A szegényes költségvetés miatt a rendezőnek az óráját meg a cipőjét is el kellett cserélnie, amikor már nem maradt mivel fizetni az élelemért. Az utolsó jelenetsorban szereplő majmokkal is meggyűlt a készítők baja. Először a beszerzésükkel megbízott alakok megpróbáltak lelépni a pénzzel; de Herzog állatorvosnak adva ki magát, lefoglalta az állatokat; akik állítólag mind őt, mind Kinskit többször megharapták. A forgatás végén ezeket az apró emberszabásúakat szabadon engedték. A direktor áldozatul esett egy tűzhangya-támadásnak, mikor machetéjével akart kivágni egy fát. A szorgos rovarok elözönlötték és elmondása szerint vagy 150-szer csípték meg, ami miatt lázas lett és ágynak dőlt. A természet élettelen formában ugyanúgy akadályozta az Isten Haragjának készítését, ugyanis a cselekményben elsodort tutajokat tényleg elvitte az Amazonas áradása. Az elveszett vízi járműveket és az utána készült nagyobb tutajt ugyanúgy a stáb tagjai készítették, ők végezték a kaszkadőr-feladatokat is, stb. A történetet időrendi sorrendben vették fel, mert Herzog úgy érezte, ugyanúgy haladnak a folyón, ahogy a felfedezők a sztoriban. A fán rekedt hajó eredetileg egy mellékszál része lett volna, ami az említett Francisco de Orellanára utalt volna; de végül az egészből csak ez a kis részlet maradt meg. Elvileg, bár a néző is látja, a hajó hallucináció. Gonzalo Pizarro, aki elindítja Ursuát és Aguirrét az útjukra, igazából a cselekmény kezdete előtt 12 évvel, 1548-ban meghalt. A Biblia „káromlásáért” járó büntetés meg a fa tetején lévő hajó más expedíciók leírásaiból származó részletek, magyarul ezek is megtörténtek. 

Ahogy a bevezetőben írtam, ez volt Kinski és Herzog első közös munkája. Utóbbi eleve az előbbinek írta Aguirre alakját, mert nem ez volt az első találkozásuk. Kinski ugyanis kezdő színészként a Herzog-család házában bérelt szobát, és három hónapnyi ott tartózkodása során őrült, sokszor ijesztő viselkedésével maradandó hatást tett a későbbi rendezőre. Hosszú évekkel később az immár filmmel foglalkozó Werner elküldte az írását a nála 22 évvel idősebb Kinskinek. Állítólag ezt történt: „Hajnali 3 és 4 között csöngött a telefon. (Felvettem és) pár percig eltartott, amíg rájöttem, hogy ez az artikulátlan üvöltözés Kinskitől származik. Úgy egy óra után jöttem rá, hogy azt akarja megértetni velem, mennyire tetszik neki a szerep.” A különleges járásmód, amit Aguirre alkalmaz, Herzog találmánya, szerinte rákra emlékeztet, és azt hívatott jelezni, hogy a lázadó vezér púpos. A lépéseiben megfigyelhető, hogy sántít, ez egy történelmileg hiteles részlet, az igazi Isten Haragja egy háborús sérülés miatt húzta az egyik lábát. A rövid, de hatásos beszédek szintén az igazi alakra voltak jellemzőek, ahogy az őrületre való hajlam is. A tőle elhangzó „Mi a trón, ha nem egy pár deszka, bársonnyal bevonva?” egy Napóleon-idézet. 

aguirre_isten_haragja_2293.jpg

Kinski alakjának ruháján számos bőrpánt látható, jelképesen ezek tartják őt össze. Az igazi Aguirre mellett az 1964-ben Zanzibáron lázadó John Okello is inspirációul szolgált a címszereplő megalkotásához. Herzog ismerte Okellot, akinek az egyik könyvét kellett volna lefordítania. Rá utal még a néger rabszolga neve. A rendező meg a főhős alakítója szinte azonnal összezördültek, mert mind a ketten másként gondolkoztak arról, hogyan kellene megformálni Isten Haragját. A főszínész emiatti dühkitörései eléggé megviselték a stábot meg a statisztáló indiánokat. Ezen kívül igen veszélyesen viselkedett, az egyik kemény éjszaka például fogta magát és puskával kezdett lövöldözni a stábtagok kunyhójára, mert zavarta, hogy hangoskodtak kártyázás közben. A három lövés egyike levitte egy mellékszereplő ujja hegyét. Herzog elkobozta a puskát és a mai napig megvan nála. A partra szállós jelenetnél, mikor az üres falut rohamozzák meg, Kinski a nála lévő karddal fejbe csapta az egyik kollégáját, akit csak a rajta lévő sisak védett meg a haláltól. 

aguirre_isten_haragja_0690.jpg

Klaus bácsinak elege lett az egész filmből és arra készült, hogy otthagyja a produkciót. Herzog viszont megfenyegette, hogy ha így tesz, akkor lelövi, aztán öngyilkos lesz. A direktor később azt nyilatkozta, hogy tényleg készen állt megtenni ezt, tudva, hogy a hatóságok valószínűleg úgyis vadászbalesetként könyvelték volna el a dolgot. Kinski később azt állította, hogy fegyverrel kényszerítették a munkára, de Herzog ezt tagadja. A korábban általam leírt összezördülés az alakítás milyenségével kapcsolatban arra késztette Werner bácsit, hogy manipulációval érje el, amit akart. A szőke főhős életre keltője ugyanis azt gondolta, Aguirre-t dühöngő őrültként, ordítozva kell megformálni. Herzog minden jelenet előtt direkt feldühítette Kinskit, aztán megvárta, amíg kiüvöltözi magát, elfárad és aztán kapcsoltatta csak be a kamerát. A lezáró szekvencia felvételekor vagy másfél órán át hagyta, hogy Klaus bácsi kiabálva, teljesen nyilvánvalóan játssza az őrültet, és miután végül már nem maradt ereje a további üvöltözésre, akkor hozta össze azt, amit a filmben láthatunk. A színészek elvileg 16 különböző országból származtak, ezért az összes dialógust angolul vették fel. Az eredeti hangsáv viszont rossz minőségű lett, ezért később mindenkit átszinkronizáltak németre. Kinski azonban túl sokat kért volna a hangja használatáért, ezért helyette Gerd Martienzen szólaltatja meg Isten Haragját. Kettejük orgánuma annyira hasonló, hogy szinte lehetetlenség észrevenni a cserét. 

Pár megfigyelés a képek készítése közben: Amikor a vasakat gyűjtik össze az új utazó-eszközhöz, Aguirre ugyanolyan unottan veszi fel az üres vödröt, mint a halott rabszolga kezére erősített bilincset. Ursua tárgyalásán a címszereplő helyezkedik el a legmagasabban: legalul a tömeg, aztán a vádlott, utána a „bíróság”, felette a névleges császár, és a csúcson a hatalom igazi gyakorlója. Látványos, ám érthetetlen, hogy az üres falu „ostromakor” Kinski alakja miért veszi le a sisakot, ami a játékidő 90 %-ában rajta van. Ez egy harci szituáció, mégis fejvédője nélkül rohan előre, majd csak akkor teszi fel, amikor már elmúlt a veszély. Lehet, hogy véletlenül történt így, talán azért, hogy meg lehessen különböztetni Aguirre-t a többiektől, de még akár az őrületére is utalhat, mert fittyet hány az esetleges halálos veszélyre. Carvajal atya egyetlen történelmileg hiteles tette az, amikor meg akarja téríteni a pogányokat. Számomra rejtélyes Guzman halála. Bár igazából meggyilkolták, itt hosszas nézelődés után se találtam rajta külsérelmi nyomokat. Megfojtották? Érdekes, hogy Isten Haragja nem akar nyilvánosan példát statuálni Ursua kivégeztetésével. Vajon miért csinálják úgy, hogy senki se lássa? A felesége ezek után tényleg a férfiak prédájává válhatna, de ez se történik meg. Lehet, hogy az éhség annyira leköt mindenkit, hogy rá se hederítenek a nőre? Aguirre általában nem néz rá arra, aki hozzá beszél, főleg ha olyat mondanak neki, ami ellenére való. 

aguirre_isten_haragja_1649.jpg

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Lope de Aguirre (1510-1561) 

Emberei úgy hívták, hogy Az Őrült, önmagát Isten Haragjának, A Szabadság Hercegének, Tierra Firme Királyának neveztette. (Tierra Firme a Karib-tengert és a Mexikói-öbölt keretező kontinentális terület déli része.) Egy katonai puccs során szembefordult Pizzaroval, akivel a filmben nincs konfliktusa. Az említett sántítást a Chuquingánál vívott ütközetben szerezte, emiatt a hibája miatt társai folyton gúnyolták. A lányát valójában Elvirának hívták, és tényleg mindketten részt vettek Pedro de Ursua expedícióján, amit azonban azzal a titkos céllal indítottak, hogy az inkák elleni hadjárat veteránjait összegyűjtsék és elvigyék az újonnan meghódított földről, nehogy balhézzanak. Aguirre akkor fordult Ursua ellen, mikor amaz nem engedte neki, hogy az expedícióra magával vigye a szeretőjét. Az igazi Guzman a társa volt ebben az összeesküvésben, de aztán ugyanúgy végezte, mint Ursua - megölték. A filmben is szereplő levelet tényleg elküldték, ebben Perut független államnak nyilvánították. Miután a lázadók megszereztek néhány földterületet, a spanyolok erélyesen felléptek ellenük és az utolsó akciójuknál körbevették őket. A királyi sereg felajánlotta, hogy ha megadják magukat, sértetlenül távozhatnak, ebbe szinte mindenki belement, csak Aguirre nem. Ő ehelyett meggyilkolta Elvirát, mondván „annyira szeretem, nem akarom, hogy barbárok ágyasa legyen”, de azokat az egykori követőit is levágta, akik megkísérelték letartóztatni. Egykori urai mégis elfogták, lefejeztették, felnégyeltették, és a testrészeit szétküldték a közeli városokba, elrettentő példa gyanánt. A történészek és művészek szemében a spanyolok által uralt Amerika kegyetlenségének és áruló természetének jelképévé vált. 

aguirre_isten_haragja_0572.jpg

Gaspar de Carvajal (kb. 1500–1584) 

Dominikánus-rendi szerzetes volt, aki hírnevét azzal szerezte, hogy feljegyezte Francisco de Orellana expedícióját. Művének teljes címe: Beszámoló a híres Grand-folyó nemrégiben történt felfedezéséről, amit nagy-nagy szerencsével Francisco de Orellana kapitány talált meg. Ebben napló-szerűen benne vannak a küldetés eseményei, pontos dátumokkal, információk a folyó mentén élő bennszülött települések nagyságáról és elhelyezkedésükről, valamint az indiánok harci taktikáinak, rítusainak, szokásainak, szerszámainak leírása. Ez a könyv sokáig ismeretlen volt, nyomtatásban először csak 1895-ben jelent meg. Carvajal és az expedíció többi tagja tudtán kívül megfertőzte a bennszülötteket európai vírusokkal. Antonio Vieria író 1842-es becslése szerint az 1600-as évek első felében több mint 2 millió indián halt meg az általuk bevitt himlő, malária vagy sárgaláz következtében.  

Vissza a fikcióhoz, két idézet következik két könyvből. 1001 film, amit látnod kell mielőtt meghalsz: „(…) ez az eposzi kalandfilmje, a rendező impulzív, elhivatott színészével, Klaus Kinskivel hozta meg számára a nemzetközi elismerést. (…) Nyugtalanító parabola, amelyben felfedezhetjük Herzog allegóriára, metaforára, fekete humorra és groteszkre való hajlamát, vonzódását az elidegenedés, a rögeszmék és a társadalmi romlás témája, a környezetre kivetülő emberi gyarlóságok ábrázolása iránt. (…) Peru távoli helyszínein kevés pénzből forgatni sok problémával jár, de Herzog bizalma (…) a gyakran dühöngő Kinskiben izgalmas és ijesztő hátteret ad a filmnek. (…) A valódi feszültség kétségtelenül hozzájárult a film hőfokához. (…) Igaz, Kinski lenyűgöző jelenléte erősen uralja a filmet, mégis Herzog kérlelhetetlen látásmódja biztosítja a hallucinációkat idéző, hipnotikus hatást.” 

aguirre_isten_haragja_0421.jpg

Új Oxford Filmenciklopédia: „Talán a legizgalmasabb pophangzást a moziban a Popol Vuh nevezetű német formáció érte el, amelyet 1969-ben alapított Florian Fricke. A Popol Vuh különösen gyümölcsöző együttműködést alakított ki Werner Herzog német új hullámos rendezővel; a kapcsolat 1972-ben kezdődött az Aguirre, Isten haragja (…) című filmmel, melynek lassú lüktetésű, instrumentális és elektronikus basszusalapja fölött a keleti vallásos zenére emlékeztető éneket ad elő egy nagy kórus, (…)” „A 16. századi gyarmatosító kalandor, Lope de Aguirre életéről szóló Aguirre, Isten haragja (1972) című film (…) A természettel és Istennel szembeni nyílt és képtelen dacból Aguirre (Herzog gyakran szerepeltetett színésze, az utánozhatatlan Klaus Kinski alakítja) elhatározza, hogy meghódítja El Dorado mitikus királyságát. A film szereplői az Amazonas-menti őserdő kellős közepén is ragaszkodnak az udvari pompához, ami a filmet egyszerre teszi a gyarmatosítás paródiájává és kritikájává. A szélsőséges kamerabeállítások és a hosszú snittek segítségével Herzog látható teszi az őstermészetet mint olyan ellenséges és félelmetes erőt, mellyel szemben törpévé lesz, sőt el is bukik a gyarmatosító.” 

Az Aguirre, Der Zorn Gottes megközelítőleg 370 ezer dollárnyi márkából készült, ennek egyharmada Klaus Kinskinek ment el fizetség gyanánt. A nyugat-német Hessischer Rundfunk tévécsatorna volt az egyik támogatója, amely a mozis premier napján sugározta a kész alkotást. A rendező szerint ez okolható a rossz hazai bevétele miatt, Németországon kívül viszont hatalmas sikereket ért el, hamar kultfilmmé vált. Saját korában és az azóta eltelt 47 év alatt mindig pozitív megítélésnek örvendett, sőt, hírneve nőttön-nőtt. 1973-ban elnyerte a Német Filmdíj Legjobb Egyéni Teljesítmény: Fényképezés kategóriájának trófeáját, három évvel később a Francia Filmkritikusok Szindikátusa megszavazta a Legjobb Külföldi Filmnek. Ugyanebben az évben a Belga Filmkritikusok Szövetségének Grand Prix-díjával jutalmazták, 1977-ben pedig az Egyesült Államok Nemzeti Filmkritikus Társasága ítélte oda neki a Legjobb Fényképezésért járó kitüntetést. Többek között olyan mozikat inspirált, mint az Apokalipszis most

aguirre_isten_haragja_2653.jpg

Érdemes látni, mert ilyen szintű színészi játékot ma már aligha találhatunk egy mozgóképben. Megmutatja, hogy szinte semmi pénzből, nagy odaadással és akarattal varázsolni lehet. Láthatjuk, hogy a természet vad szépségéhez foghatót az ember képtelen teremteni, és hogy a dzsungellel senki sem dacolhat. Elénk tárják, hogy aki istennek kiáltja ki magát, azt végül mindig porba sújtja a kozmikus rend; és hogy az, aki Isten akaratára hivatkozva követ el gaztetteket, ugyanúgy megbűnhődik, mint az általa barbároknak, hitetleneknek és tudatlanoknak nevezettek. Az Aguirre éppen megfelelő hosszúságú, pont eléggé hihető és igencsak emlékezetes élmény. Most már tapasztalatból mondhatom, hogy többször is érdemes leülni elé, a második alkalommal se veszített az erejéből. Talán majd harmadszorra, de az már a jövő zenéje… 

Pontozás: 

imdb: 8/10 

Szerintem: 5/5 

A tervem ennek a filmfolyamnak a befejezése, így hátra van még a Woyzeck, amit már láttam; a Cobra Verde, amit csak a Fitzcarraldo utáni nyomozás során ismertem meg, még nem volt hozzá szerencsém; majd lezárásként a Legkedvesebb ellenségem, amely ezeknek a forgatásairól szól. Lehet, hogy ebben a sorrendben nézem meg őket, majd kiderül.

Ha tetszett a cikk, nézd meg a könyvemet!

Szólj hozzá!

Címkék: dráma történelmi


2019.07.09. 21:57 Tévésámán

És aztán indulok (And Then I Go, 2017)

and-then-i-go-0-230-0-345-crop.jpg

A bejáratott megérzés, a figyelemfelkeltő cím és a port.hun leírt homályos történet mind azt sugallták, hogy ezt látni kell – és kb. már az ötödik percben úgy éreztem, hogy igen, ismét jó lóra tettem! 

Edwin (Arman Darbo) középiskolás az Egyesült Államokban. Kicsi, gyenge, lányos külsejű, éjjelente képtelen aludni, egyedül csak a rajzoláshoz van tehetsége, de ezt a tudását parlagon hagyja. Kívül áll mindenen és mindenkin, mindössze egyetlen barátjával, Flake-kel (Sawyer Barth) értik meg egymást – vagy legalábbis olyan, mintha… A többi nagyobb és erősebb fiú gyakran beléjük köt, ezért verekedni kényszerülnek; úgy általában semmit se csinálnak, és Edwin sodródik. Nincsenek vágyai, nincsenek álmai, csak az elviselhetetlen mindennapjai vannak. Aztán Flake egy nap megmutatja neki, hogy az apja beszerzett néhány puskát otthonra, csak mert miért ne? Kezükbe veszik az üres fegyvereket és a nagyobb fiúnak rögtön megszületik a fejében az ötlet, hogy itt az idő visszavágni. Hősünk minden mindegy alapon beszáll, viszont ez csak éppen annyira érdekli, mint bármi más. Közben a környezetében lévő felnőttek (majdnem) mind próbálkoznak, hogy jobbá tegyék Edwin közérzetét, de ennyi nem elég. Minek kellene történnie, hogy a fiú végre elkezdjen élni? 

Nehéz szpojlerek nélkül beszélni erről, mert alig történik valami látványos, ám közben folyton ott a lehetőség, hogy a két srác végrehajtja a véres tervet. Viszont szeretnék kedvet csinálni ehhez a műhöz, mert azt gondolom, érdemes látni, úgyhogy lesz, ami lesz, leírom, amiket gondolok. 

Amikor jobban belegondolok, nem akarok visszamenni a középiskolába; viszont van valami megfoghatatlan nosztalgia egy jól megalkotott középsulis filmben, ezért, ha egy ilyet megnézek, rögtön magával ragad. Márpedig az összes ilyen középpontjában valamilyen különc gyerek áll, tulajdonképpen róla szól az egész, de közben nem csak róla. Két példa a műfajból: A Junoban egy Edwin-korú lányról regélnek nekünk, a Nulladik órában egy csapat hozzá hasonló tini a főszereplő. Mindannyian követnek el hibákat, de mindannyiukkal együtt tudunk érezni, hiszen mi is voltunk ennyi idősek, tudjuk milyen, ha nem akarunk beszélni arról, ami velünk történik; ha a többiek seggfejként viselkednek velünk; vagy ha rájövünk, hogy attól, hogy valaki egy bizonyos módon néz ki, korántsem biztos, hogy hülye. Edwinnél látszólag nincs ok arra, hogy a szociális létra legalján legyen. Viszonylag normális külsejű, csendes, nyugis fiú – Flake viszont épp az ellentéte. Erős, de nem eléggé; tele van dühvel és elfojtott érzelmekkel. Ő a nagyobb, és rossz hatással van a kisebbre - de ki lehetne rá pozitív hatással? Diáktársaival alig érintkezik, a családját legszívesebben elkerülné, és az az ijesztő, hogy mégis valamiképp elvan ebben a lehetetlen szituációban. A legérdekesebb benne az, hogy olyan, mintha a ’90-es években élne: úgy öltözködik, nincs löködős telefonja, nem lóg egész nap a fészbúkon (azt már csak személyes megjegyzésként teszem hozzá, hogy se fültágítója, se tetoválása, nem iszik energiaitalt és nem is cigizik); ehelyett kint van a szabadban, csak bámulja a nagy semmit, vagy a haverjával lóg együtt és tervezgeti a megtorlást. 

and-then-i-go-1.jpg

Az alapvetően kevésbé kellemes téma (egyedüllét, elidegenedés [ez nem saját gondolat], kitaszítottság érzése) ellenére az És aztán indulok első fele kifejezetten szórakoztató. Szinte mindenki káromkodik, ez valódivá varázsolja a szituációkat; a fiúk meg az apukáik húzzák egymást; ezeken sokszor jót nevettem. A verekedések elég reálisak, a konfliktusok átélhetőek, és ha már legalább kétszer annyi idős vagy, mint a főszereplő, akkor a szülők helyzetébe is bele tudod képzelni magad – ezek hitelessé teszik a drámát. Bár a kissrác reakciói egyes dolgokra totál logikátlanok (pl. tényleg nem tud semmit a piknikasztalon megjelenő „tárgyról”, csak sejtései vannak, mégis úgy tesz, mintha ő lenne a hibás; a labdás dolgot meg nyugodtan elmondhatná, nem az ő hibája volt, ehelyett kussol), de annyi idősen nem az agyunkkal, hanem a hormonjainkkal meg az érzéseinkkel döntünk, ennek a megjelenítése is tetszett. Aztán itt az állandó konfliktusforrás, a felnőtt és gyerek, ezt háromféle formában ábrázolják: A két fiú viszonya a szüleivel (Flake esetében ezt csak éppenhogy érzékeltetik, de eléggé egyértelmű), Edwin viszonya a tanáraival (mind az igazgató[helyettes?], mind a rajztanár [?] nagyon rendes vele) és az ominózus labdás eset a parkban (na, az tényleg vérforraló szemétség). Szerintem az utolsó esetet leszámítva a „nagyok” alig hatnak bármiképpen Edwinre. 

Az igazi problémát a többi gyerek jelenti. Ha megfigyeljük, a játékidő alatt a főszereplő mindig szembemegy a tömeggel, ez kitűnően jelzi, hogy ő bizony nem tartozik közéjük. A másik hasonló metafora az „elátkozott” szekrényajtó, ami neki nem nyílik ki, de másoknak igen. Egy szinte elsikkadó részlet a büntetésnél lévő srác, aki mindenfajta provokáció nélkül köt bele Edwinbe, aztán később rágalmakat terjeszt róla – Flake még meg is kérdezi a neve hallatán, hogy ki ez a gyerek? Mert tényleg gyakorlatilag nem ismerik egymást, mégis nekimegy a két fura fiúnak. Akik aztán megpróbálnak – korántsem lovagiasságból – ringbe szállni egy alsóbb osztályos kitaszítottért, Hermanért (Dallas Edwards). A kis dagi koma akkor válik igazán lényegessé, amikor a főhős meglátja benne saját maguk tükörképét; a néző pedig rájön: Herman példája megmutatja, hogy nem lehet megoldani ezeket a dolgokat. Mindent megpróbál, hogy visszavágjon vagy megállítsa az őt zaklató erősebb fiút, mégsem jön össze. Te ebben a helyzetben csöndben tűrnél vagy a lehető leghatásosabb módszerhez nyúlnál? 

and-then-i-go-2.jpg

„Azt tudom, hogy valakinek tennie kell valamit.” 

Érdemes megvizsgálni Edwin és Flake „barátságát” is! Gyakorlatilag semmiféle kedvesség vagy pozitív megnyilvánulás nincs közöttük, csak állandóan együtt lógnak, mert egyikük se tud jobb alternatívát. Ahogy az előbbi fiú anyukája megjegyzi, ötéves koruk óta ismerik egymást, és ahogy fentebb megjegyeztem, Flake-nek nyilvánvalóan negatív hatása van az amúgy túlságosan befolyásolható főszereplőre. Ugyanakkor Edwin barátként nagyon szereti Flake-et, még ha neki személyesen nem is mutatja ki; de a képernyő előtt ülők meg a szülei láthatják. Aztán a fiúk egymás ellen fordulnak, mert nincs senki más, akin kitölthetik a haragjukat, ám megint összefognak, mert igazából még csak haragudni se tudnak a másikra. 

A témában újításnak számít, hogy a központi alak milyenségére nem lehet magyarázatot találni. Nem a szülei vagy a tanárai hibája és az összes többi gyerek sem elsődlegesen rá „vadászik”. Nincsen kisállata, nincs hobbija, nem hallgat zenét, nem néz tévét, nincs célja az életben. Mindenre rábólint, neki minden mindenhogy jó, sose lép fel a saját érdekében, mert tulajdonképpen ilyen nincs is. Ellenben minden, ami számára hatalmas dolog, az valójában apróság, ilyen a makacs szekrényajtó vagy a labdás eset (na jó, az végülis tényleg fontos az öccsének). Az se izgatja, hogy mibe rángatják bele, tesz a következményekre, a holnap és a ma ugyanúgy hidegen hagyja. Szóval valami nincs rendben vele – kamasz… 

and-then-i-go-5.jpg

A film igen egyedi módon az Edwin körül játszódó eseményeket olyan pár pillanatra látható képekkel vegyíti, amik teljesen hétköznapi dolgokat ábrázolnak: az ég, az üres iskolai osztály, a tó felszíne, stb. és ezek attól lesznek olyan feltűnően szépek, mert nincsen rajtuk ember. Máskor a nyüzsgő folyosót, a vonatoktól hangos vasúti átjárót vagy egy verekedést láthatunk, amik zajosak és sok szereplőt mozgatnak; ezek meg a „természeti képek” között éles kontraszt van, de mivel utóbbiakat olyan rövid ideig, elszórtan mutatják és ugyanaz a színviláguk, mint az előbbieknek, ezért ez a film nézése közben fel se tűnik. Fontos jelkép a vitorlás, ami az elmúlt boldogságot jelképezi. Egy pici részlete ott van a nyitánynál, aztán láthatjuk teljes egészében, de letakarva, végül ahogy a végkifejlet felé haladunk, többször feltűnik a napos égre meredő vitorla víziója. 

NAGY SZPOJLER ITT 

Annak ellenére, hogy a film 2017-es, tehát az elmúlt 5 évben játszódik, a fiúk éjjel kétszer is be tudnak lógni a suliba, ahol nincs se kamera, se őr, se semmi. Eljön a péntek és a gyűlés a tornateremben, és az ezt követő néhány perc elképesztően intenzív. Edwin egyszer sem szólal meg, csak az arcát láthatjuk, miközben cselekszik, és Arman Darbo olyan fantasztikusan játszik, hogy azonnal elkezdünk izgulni, azon tanakodni, hogy vajon mit érezhet, mit gondolhat a karaktere most? A csúcsjelenetben végül mindketten önmagukhoz híven cselekszenek, Edwin nem lő, Flake pedig végül mégsem fordítja a fegyverét az egyetlen igazi barátja ellen. A szőke srác túléli az egészet, de a szíve szakad meg a másikért, akit leterít egy kiérkező rendőr (?) golyója… A filmnek innentől nincs vége, csak egy szép emléket láthatunk a múltból, a stáblista végén pedig a tó hangjait hallhatjuk. 

SZPOJLER VÉGE 

Pár mondatot a színészekről: Az egyetlen ismerős arc az apukát alakító Justin Long (pl. Aki bújt, aki nem), aki azonban csak mellékszereplő. A felnőttek közül a legjobb az anyukát játszó Melanie Lynskey, aki számomra a második legfontosabb figura. Sawyer Barth tulajdonképpen szintén mellékszereplő, a pálmát egyértelműen Arman Darbo viszi, aki fiatal korát meghazudtoló hitelességgel játszik. Egyébként minden figura élő, ízig-vérig valódi alaknak tűnik, senki sem hiteltelen vagy kirívó. A készítőkről: A rendező Vincent Grashaw-nak ez a második nagyjátékfilmje. A történet alapjául Jim Shepard 2004-es regénye, a Project X szolgált; a forgatókönyvet Shepard és Brett Haley (az egyik társproducer) írták. 

and-then-i-go-4.jpg

Érdekességek: Az And Then I Got bemutatták a mozikban (persze nálunk nem), és bár a bevételéről nem találtam adatokat, a kritikusoktól csakis pozitív visszajelzéseket kapott. Három díjat nyert: Az Év Filmje lett a New Hampshire Filmfesztiválon, a Róma Nemzetközi Filmfesztiválon a Legjobb Filmnek és a Legjobb Belföldi Történetmesélésnek járó trófeákat szerezte meg.

Nekem nagyon tetszett az És aztán indulok: Egyrészt átélhetően és reálisan mutatja be egy meg nem értett kamasz mindennapjait, másrészt letaglózó erejűen tár elénk egy sajátos egyesült államokbeli ismétlődő tragédiát. Mindezt szép képekkel, csodás színészi alakításokkal és életszerű párbeszédekkel teszi. Kár, hogy ehhez hasonló alkotásokat nem vetítenek a hazai filmszínházak – mondjuk valószínűleg senki se lenne kíváncsi rájuk, ha közben lehetne nézni az Ismert Cím 4-et vagy a Jól Bejáratott 5-öt… 

Pontozás: 

imdb: 6.2 

Szerintem: 5/5 (Meg kéne nézni még egyszer…) 

A következő cikk valószínűleg egy Terry Gilliam-alkotásról szól majd, de hétvégén visszatérek az eredeti tervemhez és tovább haladok a Herzog-Kinski-filmográfiával.

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2019.07.04. 18:13 Tévésámán

Az álom hangja (Burden of Dreams, 1982)

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_210.jpg

Sok film létrehozásáról készülnek felvételek a kulisszák mögött, főleg azóta, hogy mindent kiadnak dvdn. Régen viszont ez még nem volt természetes, és manapság sem jelenti azt, hogy a felvételek felvételeiből össze lehet rakni egy önálló, teljes értékű alkotást. (Pláne nem akkor, ha mindenütt csak nagy kék meg zöld vásznakat látunk…) Most spontán mindössze két ilyen ugrik be, az egyik A Karib-tenger kalózai 2. dupla dvdn lévő kis híján egy órás film, a másik Az álmok birodalma. Legutóbbi cikkem kapcsán viszont megjött a kedvem hozzá, hogy részletesebben megismerkedjek a Fitzcarraldo forgatásával, úgyhogy utazzunk vissza az Amazonas-hoz, hogy meghallgassuk Az álom hangját… 

Ez a picit több mint másfél órás alkotás a Fitzcarraldo kistestvére, mert bár ténylegesen bemutatja, hogyan készült a mozi, a hangulata meglepően hasonló a témáját adó műéhez. Ezúttal viszont a főszereplő nem az operabolond ír, hanem a megszállott német, Werner Herzog. A legtöbbször azt látjuk, amint ő beszél arról, éppen mi a helyzet, vagy amint instruálja a színészeit meg a statisztákat, irányítja a munkát, tárgyal, építettet vagy éppen romboltat. Mellette a legtöbbet a narrátor Candace Laughlin kellemes hangját hallhatjuk. Ahogy az elkészült mozinál, az emberi beszédet itt is természeti képek festik alá. 

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_080.jpg

„- Mit csinálsz majd, ha végeztél ezzel a filmmel?

  - Asszem nem szabadna több filmet csinálnom. Inkább be kéne vonulnom a zártosztályra.” 

Lássuk, mik derültek ki a játékidő alatt (saját megfigyelések): Sehol sem említették, de 1979-ben, amikor a Fitzcarraldo első verziójának forgatása megindult, Peru és Equador éppen egy kisebb háborúra készült. Ezen felül az őserdő kaotikus harmóniáját a fokozatosan terjeszkedő olajcégek is zavarták; a „barbár” indiánok pedig képtelennek bizonyultak erővel vagy joggal fellépni a természetet kirabolni készülők meg a háborús uszítók ellen. Az őslakosoknak ugyanis nincs papírjuk arról, hogy birtokolják, ami az övék, mert az mindig az övék volt. Eddig… A narráció felvételekor 1982-ben járunk, ekkor elhangzik, hogy „ha ilyen ütemben folyik a pusztítás, 2010-re az Amazonas vízgyűjtő területe teljesen csupasz lesz”. Szerencsére ez még korántsem következett be, de a wikipedián feltüntetett 1978-as és 2018-as adatok összevetése alapján kijelenthető, hogy attól az időtől, amíg Herzog elkezdte a forgatást, a mai napig kb. 400 000 négyzetkilométernyi őserdő tűnt el. Ez több mint négy jelenlegi Magyarországnyi terület…

A fizikai munkára, illetve statisztálásra felvett őslakók különböző törzsekből származtak. Azonban az esőerdő indiánjait összefogni akaró, a megszállókkal szemben valamiféle ellenállásra készülő törzsszövetség a narráció szerint ekkoriban jött létre. Adtak egy fura, homályos okot arra, miért nem tetszik nekik a készülő Fitzcarraldo (szerintük az európaiak majd azt hiszik, akkoriban halomra gyilkolták itt őket, ami nem igaz), viszont hamar kiderül, hogy a fő motivációjuk tulajdonképpen mégsem ez. Werner bácsi kezdetben 2x annyit fizetett, mint amennyi az indiánok normál bére volt bármilyen hasonló munkakörben; akadt olyan törzsfő, akinek ez tetszett. A szövetség emiatt ment nekik. Pletykákat terjesztettek a stábról, gyilkosoknak, erőszaktevőknek állították be őket és a főszereplő elmondja, ez biztosan azért történt, mert ők voltak az egyetlen olyan célpont, amivel szemben az összefogott őslakosok valószínűleg úgy érezhették, hogy eséllyel léphetnek fel… Elhíresült, hogy a filmesek táborát felégették. Nos, itt elhangzik, hogy ez már csak azután történt meg, hogy mindenki régen elhagyta a helyet. Tehát nem úgy kell elképzelni, hogy a fegyveres harcosok éjjel körbeállták a kunyhókat, felcsaptak a lángok és mindenki menekült. Herzog maga küldte el a legtöbb stábtagot, mert érezte, hogy veszélyben vannak; aki hátramaradt, azt végül a vendéglátók szólították fel a távozásra. A felperzselés igazából (nekem legalábbis így tűnt ki) a pletykák elhallgattatására/az emlékek eltörlésére történt. 

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_041.jpg

Kis technikai érdekességek a Burden of Dreams kapcsán: A hangulatos kísérőzene a Fitzcarraldohoz hasonlóan főleg a dél-amerikai kontinens muzsikájából és operából áll össze, de itt több valódi Amazonas-menti „slágert” hallhatunk. A munkások, statiszták arcait, testrészeiket láthatjuk, Herzog hangjával. Szinte alig mutatják a színészeket, mindenki csak pár mondatnyi szereplési lehetőséget kapott (Claudia Cardinale még ennyit se). A Burden… munkálatait vezető Les Blanknek még időben, a megsemmisítés előtt sikerült szereznie pár tekercsnyi anyagot, amin látható az eredeti Fitzcarraldo, Jason Robards és az akkor még a történetben szereplő segédje, a bukott színész Wilbur, akit Mick Jagger játszott. Anno megjegyeztem Klaus Kinskiről, hogy szerintem ijesztő figura volt és valahogy hihetetlen, hogy a gyerekek kedvelik, de Robards sem túl megnyerő szakáll és bajusz nélkül (hát igen, én csak a Volt egyszer egy Vadnyugatban láttam őt), viszont fagyit/jégkását csinál a srácoknak a jégből. Ez azért jó ok arra, hogy kedveljék, jobb, mint hogy zenét játszik nekik. 3 jelenete van Mick Jaggerrel: A templomtoronyban, mikor verik a harangot; a szponzorok összeszedését célzó bálban, csak hogy ott vannak az elején és még egy, amikor beszélgetnek. A legendás Gördülő Követ nézve az utolsó szekvenciában egyből beugrott a fia játéka a Bakelitből… 

„Ha abbahagyom ezt az egészet, akkor álmok nélküli ember leszek.” 

Az álom hangját az avatja önálló alkotássá, hogy inkább Herzog történetét meséli el, mint a Fitzcarraldoét. A tényleges forgatásból, amikor a színészek szöveget mondanak, talán ha 25-40 percnyit láthatunk, a többi az mind a környezet, az emberek, az állatok, a természet bemutatása. Félelmetes az a technika, ahogy a peruiak a homlokukra erősített köteget használják hatalmas súlyok mozgatásához. Jelenlegi munkakörömből eredően valamennyire át tudom érezni a helyzetüket… Kövezett utak sehol nincsenek, de Coca-Cola meg Mickey egér van. Korábban azt állítottam, hogy három hajó volt. Most látszik, hogy ez igaz: Az, amelyiket a történet szerint felújítanak, egy 1902-es gőzös, aminek a fedélzetén anno még egy háborút lezáró békeszerződést is aláírtak. Kolumbiából hozták vízen a forgatás első helyszínére, Iquitos-ba, közben toldozni-foldozni kellett, hogy egyáltalán ne süllyedjen el. A másik, amit a folyami utazási részekhez használtak, 1906-os, szintén roncsból építették fel tökéletes állapotúra. Az Amazonas vízszintjének alakulása miatt azonban az egyik járgány megfeneklett, a másik meg ugye a hegyen próbált átkelni, ezért tényleg lett egy harmadik, ami egy nagy uszály és több kis csónak összeépítéséből lett. Ezt csak arra használták, hogy olyan illúziót keltsen, mintha Kinski a másik kettő valamelyikének a tetején lenne, vagyis mégsem nevezhető igazi makettnek. Mondanom sem kell, hogy az az információ, miszerint ez ment volna le a „halálfolyamon”, hamis. 

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_150.jpg

A mozi: illúziókeltés, ennek megfelelően le lehetett volna forgatni a cselekmény nagy részét Iquitos-ban, de Herzog szerint az eldugott, vad táj olyat hozott ki a stábból meg a színészekből, amit máshol nem lett volna lehetséges elérni. Több ezer mérföldre tartózkodtak a „nyugati” civilizációtól; nappal forróság egrecíroztatta őket, éjjel olyan hideg jött, hogy takaró kellett. A ruhák ezen a vidéken sosem száradnak meg teljesen. Az időjárás egyébként teljesen szokatlan módon fordult a messzi vidékről érkezett „hódítók” ellen. A különböző tolódások miatt az 1979-ben megindult munkálatok végül 1981-ben folytatódtak, addigra azonban az eredetitől különböző, új helyszínen szárazság csapott le a hatalmas folyóra. A víz jelentős mértékben leapadt, ezért a gőzöst nagyon óvatosan kellett irányítani, mivel hirtelen túl sekéllyé vált számára a meder. Ugyanakkor arra készült, hogy át lehessen vinni a hegyen, ezért nem volt elég nyomatéka ahhoz, hogy hatékonyan menjen szembe a sodrással. A part a megszokottnál jóval mélyebbre került, ezért a helyi, ellenséges indián törzs tagjai mindenütt megjelentek, hogy a váratlanul könnyen elérhetővé váló teknőstojásokat összeszedjék. Ennek eredménye volt az ominózus rajtaütés, amikor a stáb három tagját nyíllal lőtték meg. Az áldozatok azonban maguk is őslakosok voltak, itt bemutatják őket, és a fegyvereket, amikkel lőttek rájuk. Hát, nem irigylem azt, akibe egy ilyen belemegy, ezekhez képest a mi középkori nyilaink kismiskák… Ha már nyilak, láthatunk egy kimaradt jelenetet a nyílelkapós játékról. Ha már focizni se lehet, ez marad… 

A valódi természeti népek szerepeltetése fontos volt Herzog számára, de a jelenlétük dacára mégsem tekinthető dokumentum-jellegűnek a Fitzcarraldo, mert az indiánok színészkednek benne. Hozzájuk kapcsolódik az egyik legtöbb időt felemésztő jelenet, amikor az indiánok jönnek a kenuikon a hajó felé - ezt napokig tartott felvenni. A direktornak mindig több és több ember kellett, ezeket mind instruálni kellett, mindnek figyelnie kellett, hogy ne hülyéskedjen, és mindig a nappal meg az este határát jelző „mágikus órában” forgattak, az operatőr Thomas Mauch nagy bosszúságára. Egy külön érdekes rész az, amikor a nyilas támadás után a statisztákból álló csapat egy teljes hétre elmegy, hogy visszavágjanak. Azt olvastam, hogy Herzog visszatartotta őket, de láthatjuk, hogy ez hazugság, mert tényleg felúsztak a folyón, de állítólag semmi sem történt, mindössze ráijesztettek a gyűjtögetőkre egy kis erődemonstrációval. Az indiánok és az európaiak jól elkülönítetten laktak, Az álom hangjában feltett kérdésre a főhős azt válaszolja, azért, hogy a kultúrák ne keveredjenek, az ősi életmód maradjon érintetlen, amennyire lehet; mindenki azt ehesse, ami neki tetszik; úgy szórakozhasson, ahogy azt megszokta; stb, stb. Ugyanakkor a vágás érzékelteti, hogy talán nem csak erről volt szó, mert amikor elhangzik, hogy „ennek megvan a jó oka”, akkor azt látjuk, amint Klaus Kinski talpig katonai ruhában kimasírozik a saját barakkjából… A problémák, amik az életkörülményekben adódtak, abból fakadtak, hogy 3 hónap helyett 6 hónapig használták az ideiglenes épületeket.

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_095.jpg

„Ezt a földet Isten haragjában teremtette.”

Mikor a szárazság véget ért, akkor meg annyi eső jött, amennyire senki se számított. Az elsőnek kinézett „hegyen” például gyakorlatilag nem maradt szilárd talaj, csak nagyon mély sár, úgyhogy megint tovább kellett állni. Az emelkedőt, amin a 300 tonnás gőzöst fel akarták vontatni, a felkért szakember tanácsa ellenére 10 fokkal meredekebbre, 40 fokosra építették, mert Herzog nagyobb erőfeszítést akart. Láthatjuk, ahogy a fickó felmond, mert szerinte az emberéleteket követelő katasztrófa elkerülhetetlen. Megismerhetjük a hatalmas, sárga bulldózert, ami igazából felhúzta a hajót az emelkedőn. Ezt használtan vették, az alkatrészeit folyton pótolni kellett, ezeket Miamiból rendeltek meg, és repülőgéppel hoztak – pont úgy, mint a rengeteg üzemanyagot. A monstrum gyakran lerobbant, illetve ha ment is, nem mindig ért el tényleges eredményt. És amíg ez a gép állt, a hajó is állt, hiába vontak be 60 indiánt, hogy kézi erővel segítsék a kötelek húzását; a holtidőben mindenki unatkozott. Kinksi azt mondta, semmit se lehet csinálni, de legalább a táj nagyon szép. A nemzetközi összefogásban készülő Fitzcarraldoban mindenki alapvetően angolul beszél, a Burden of Dreams-ben hallhatunk még portugált, németet és az indiánok saját nyelvét. Kinski erotikát látott a dzsungelben, Herzog obszcenitást. 

„Még ha sikerül is átvinni a hajót és be tudom fejezni ezt a filmet, utána akárki akárhogy gratulál hozzá, képtelen leszek azt érezni, hogy ez boldoggá tett.” 

A veszélyes szakaszon lefelé zötykölődő hajón ott voltak a színészek is. A „Kinski veszekedős jelenet” igazából egyáltalán nem nagy szám, Mauch azt mondja neki, hogy lemaradt a képről, mert nem arra ment, amerre kellett volna, mire ő azt mondja „nyilván nem vagyok idióta, hogy arra menjek, hát ott jött a szikla”, aztán a következő ütközés jön és még össze is bújik a kollégáival. (Utólagos szerkesztés: Az említett jelenet, amit leírok, az ebben a filmben van, de létezik egy másik, amikor a gyártásvezető Walter Saxerrel ordibál, na ott aztán tényleg szabadjára ereszti a haragját. Ezt a Legkedvesebb ellenségemben láthatjuk, szerintem amúgy Blank operatőre vette fel, csak valamiért az itt tárgyalt műből kihagyták.) Egyébként korántsem tűnik vadállatnak, látszik rajta, hogy kamerán kívül valami belső tűz feszíti, de amikor dolgozik, profin csinálja. Az álom hangja egy monológgal, majd a narrátor szövegével ér véget, azt, amikor a hajó felér, szerintem Blank és társai már a kész Fitzcarraldoból vágták ki. Amit még tényleg ők vettek fel, azon az egyik hajó a zúgó végén, a másik a hegy lábánál várakozik sorsa jobbra fordulására. Ja és ha már hajók, a korábbi cikkben odatett fotó a dzsungelben rohadó járműről valószínűleg a modellt ábrázolja. A halálesetekről, betegségekről csak annyi szó esik, hogy történt egy repülőgép-baleset; az indiánokkal szembeni állítólagos túlkapásokból semmit se látunk.

burden_of_dreams_1982_720p_web-dl_aac2_0_h_264-fiend_271.jpg

Egyéb érdekességek: A dokumentumfilmes Les Blank rendezte, fényképezte és pénzével támogatta a Burden of Dreams-t. A narrációt Michael Goodwin írta, ő volt emellett a másod-operatőr, a hangrögzítő és az interjúknál a kérdező. (Asszem a kopaszodó hapsi kamerával.) A narrátor Candace Laughlinnek ezen felül csak egyetlen szerepe volt, háttéralakként jelent meg a Rémecskék 2-ben. Blanket és kis csapatát nagyon megviselte ez a forgatás, kiszívta az erejüket és elkeserítette őket. A nyugodt, befelé forduló Les bácsit már a Herzog-Kinski-páros mindennapi pörgésével való lépéstartás is megterhelte, úgy érezte, semmiféle kötődése nincs a körülötte lévőkkel. Az utolsó héten már teljesen kiégetté vált, attól félt, ez a munka maradandó hatással lesz rá, mint valami háborús veteránra az összecsapások. Naplójába lejegyezte: „Belefáradtam ebbe az egészbe, már nem izgat, hogy meg tudják-e mozdítani azt a hülye hajót – vagy hogy befejezik-e a baszott filmet.” A Burden… kamerái sem forogtak minden pillanatban, hiszen a ’80-as évek elején járunk, itt még nem digitális adatrögzítés volt, hanem valódi filmre vették fel a dolgokat. Éppen ezért Blanknek többször meg kellett kérnie vagy rá kellett vezetnie Herzogot, hogy ismételje el jól sikerült beszélgetések részleteit a felvevőgép előtt. Az álom hangja 1983-ban elnyerte a Legjobb Dokumentumfilmnek járó trófeát a Brit Filmdíj-Átadón, a San Francisco- i Filmfesztiválon pedig a Fesztivál Legjobbja kitüntetést. 1999-ben az egyesült államokbeli Akadémiai Filmarchívum beválogatta a gyűjteményébe, így immár 20 éve őrzik a jövő generációinak. A neves Criterion Filmgyűjteményben jelentették meg, ez a 287. számú kiadvány (én is ennek a kópiáját láttam). 

Lényegében a Burden of Dreams van olyan jó, mint maga a Fitzcarraldo, és jelentősen rövidebb nála. Azt hiszem, hogy akkor is élvezhető, ha nem láttad a témájául szolgáló művet. Viszont a Blank által mutatott kép a forgatásról pozitívabb, mint amit az internet fest. De vajon melyik az igazabb? 

Pontozás:

imdb: 8/10 

Szerintem: 5/5 

Tőlem legközelebb valószínűleg az Aguirre, Isten Haragját olvashatjátok, és talán Mozsárágyú is befejezi a magyar filmes cikkeit a közeljövőben.

Szólj hozzá!

Címkék: dokumentum


2019.06.10. 20:44 Tévésámán

Fitzcarraldo (1982)

fitz1.jpg

Amikor még a középsuli idején a szabadidőmet letöltött filmekkel és számítógépes játékokkal töltöttem, édesanyám meglepett az 1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz című könyvvel. Ebben, és a Queen meg David Bowie közös slágerének, az Under Pressure-nek klipjében találkoztam először az 1922-es Nosferatuval, és ez a mozi vezetett el cikkem mostani tárgyához. Ugyanis anno megnéztem az említett klasszikus német némafilmnek mindkét későbbi feldolgozását (Nosferatu, az Éjszaka Fantomja és A vámpír árnyéka), ezek közül az első pedig Werner Herzog 1979-es rendezése. Ezt először a Duna Tv-n láttam, és gyorsan fel is vettem, mert nem minden nap adják (szerintem azóta sem volt), és néhány évvel később, amikor úgy döntöttem, hogy minden videokazettán meglévő mozimról írok, újra leültem elé. Akkor elég nagy hatást gyakorolt rám a Phantom der Nacht, és némi utána-olvasás árán kiderült, hogy Herzog és visszatérő „múzsája”, Klaus Kinski még egy marék mozgóképet csináltak együtt. Elhatároztam, hogy egyszer mindet meg fogom nézni és most már majdnem elértem ezt a célt. Pár éve megszületett a cikk a Nosferaturól, illetve tavaly írtam pár sort az Aguirre, Isten Haragjáról meg a Woyzeckről, de ezek is megérdemelnének egy-egy önálló értekezést. Most azonban azért gyűltünk itt össze, hogy felüljünk Fitzcarraldo gőzhajójára, úgyhogy puskákat tölts, irány a dzsungel!

A címszereplő (K.K.) egy ír származású fickó, aki Peruban próbálkozik világmegváltó tervekkel. Miután az esőerdőkön keresztülhaladó vasútvonal felépítését célzó vállalkozása becsődöl, jéggyártásba kezd, de ezzel se jut előbbre. Pedig nagy tervei vannak, operaházat akar építeni az Isten háta mögé. Ehhez az egyetlen logikus út az lenne, ha maga is gumi-termelő nagyvállalkozóvá válna, csak nincs terület, amit elfoglalhatna. Illetve mégis akad egy, amit viszont képtelenség megközelíteni. Fitzcarraldo azonban észreveszi azt, amit még senki sem: A terület két folyó közé esik és az ezeket elválasztó hegy egészen keskeny. Csak oda kellene hajózni, aztán átvontatni a hajót a hegyen… Az elképesztő vállalkozás pedig tehetős szerelmének (Claudia Cardinale) és egy helyi gumi-termelőnek köszönhetően beindul – de vajon kivitelezhető a terv, vagy a modern konkvisztádor ott ragad a dzsungelben, mint egy bizonyos Aguirre? 

fitz5.jpg

„Nincs még egy olyan érzés, mint pénzt veszíteni.”

Amikor ez ember reggel 7-kor kel és este 8-ra ér haza, akkor egy 23.15-kor kezdődő mozi már kicsit megterheli. Pláne, ha a 23.15-ös kezdés ténylegesen 23.20-kor van, és a játékidő megközelíti a három órát… Jó, jó, gondolhatják egy páran, miért nem töltöm le vagy miért nem veszem fel? Azért, mert ilyen vagyok, szeretek klasszikus módon tévét nézni, ha van mit. És akkor ugorjunk vissza a történet-ismertető utolsó mondatához: Az Aguirre-hez hasonlóan a Fitzcarraldonak is az a baja, hogy a felvezetés dögunalmas. Claudia Cardinale kicsit feldobja az egyébként lapos sztorit, ám Kern András szinkronja valahogy annyira elüt Kinskitől, hogy képtelen voltam megszokni. Nagyon különös döntés volt őt alkalmazni. Aztán jön a nyitánynál a feltűnően hosszú opera-jelenet, aminek ott és akkor alig van értelme, de a végén kiderül, hogy mitől lesz mégiscsak jó, ha ugyan kibírjuk addig. Szerencsére újfent az Isten Haragjához hasonlóan a vízre szállás után minden megváltozik, a cselekmény pedig igazán aztán indul be, hogy a matrózok lelépnek. De ne siessünk ennyire előre!

Kinski megint egy álmodozót kelt életre, aki ezúttal a magas kultúrát akarja meghonosítani szó szerint a disznók között. Erről a képtelen, de valószínűleg hasznos tervéről senki kedvéért sem hajlandó lemondani, igazi megszállottként biztos a dolgában, de arra már képtelen, hogy a bőrük alatt is pénzzel járó gumi-bárók támogatását elnyerje. Amelyikük később mégis segít neki, az utólag visszagondolva érdekes figura, két alkalommal reprezentálja, hogy neki meg a hozzá hasonlóknak mennyire nem számít a pénz. Cardinale Molly-ja igen jól ért a társaság nyelvén, viszont a mellette még rondábbnak tűnő Fitzcarraldot még ő se tudja megnyerőbbé tenni. Érdekes módon a sztori szerint a gyerekek kedvelik a különc opera-rajongót, ez azonban szerintem hiteltelen, hiszen Kinski tényleg ijesztő jelenség volt, valahogy furcsa, hogy miért kedvelnék a kicsik. A zenéje, Enrico Caruso örökzöldjei, az biztosan tetszik nekik, és ez közvetett módon a film egyik vezérmotívuma.

Pici szpojler itt

Az opera keretet képez a történet köré. A kezdetkor egy már álló, díszes operaházba megyünk, ahová a főhőst és párját némi kérlelés után ingyen beengedik az előadás végére, ahol maga Caruso is fellép. Ekkor ismerjük meg a címszereplő tervét az operaházról. A zárásnál a zenekar, az énekesek és a díszletek az ominózus gőzhajó fedélzetén vannak, itt produkálják magukat a kikötőben összegyűlt éljenző tömegnek. A keret között pedig a dzsungelt látjuk, ahol Fitzcarraldo gramofonjáról harsog a híres olasz előadó. A régmúlt zenéjét a Popol Vuh együttes modern hangzása ellensúlyozza, tisztán instrumentális, kellemes muzsikájuk hangulatos aláfestést teremt a hosszú, lassú jelenetekhez. 

fitz2.jpg

A legemlékezetesebb viszont az indiánok felbukkanásakor szóló törzsi dobok zenéje, amit az őslakosok ritmikus éneke kísér. Ez a meglehetősen hosszú, de nagyon jó „szám” illusztrálja a halálos veszély érkezését, majd a főhős a lejátszójával párbajt vív ezzel a primitív muzsikával. Igen elgondolkodtató, hogy az indiánoknál nincsen hangszer, egyikük sem énekel, tehát a zenét elvileg csak a néző hallja, Fitzcarraldo viszont mintha maga is hallaná, megpróbálja elnyomni azt, és végül sikerrel jár, a dobok elhallgatnak.

Szpojler vége 

Werner Herzog gyakran operál azzal a módszerrel itt, hogy a természet képeit mutatja, amit az ember által keltett hangok festenek alá. A csukát a halastóban például a gumi-báró hangja kíséri, az esőerdő fáit a gőzhajó motorjának ütemes kattogása, a favágást az indiánok kiabálása, és így tovább. A történet lassan bontakozik ki, sokszor van olyan képsor, ahol azt látjuk, hogy a hajó egy kanyart vesz be, de csak akkor vált a kamera, amikor már az utolsó kis részlete is eltűnt a nagy vízi gépnek. Néha mindössze a szereplők mozdulatlan arcait mutatják, ezeket párszor az indiánok beszéde kíséri, amely viszont oly különös csengésű, hogy akár nevezhetnénk zenének. 

A látnivaló igen színes, bár az emberi településeknél csupán az indulást meg az érkezést éljenző tömegben vannak színek, egyébként mindent a fehér dominál. Fitzcarraldo majdnem végig fehér ruhákat visel, Molly és a hajó kapitánya szintén. A házaknak is ez a színe, de aztán átmegyünk az Amazonasra, ahol mindent a nagyon erős zöld ural. Az indiánok színes ruhái sokkal érdekesebbek, mint a civilizáltak kosztümjei, plusz még ott van az arcukra kent vörös festék. Érdemes megfigyelni az önmagán túlmutató hajó nevét: Molly Aida, ebben egyesül Kinski alakjának két legnagyobb szerelme, a párja és egy ismert operai hősnő neve.

fitz4.jpg

„Én vagyok itt a többség.”

A felvezetés utáni eseménysort hat részre lehetne tagolni. Az első a hajó, amit meg kell venni, aztán fel kell újítani, legénységet kell hozzá toborozni és el kell indítani a nagy küldetésre. Itt érdemes megemlíteni a három legfőbb mellékszereplőt: Miguel Ángel Fuentes – Cholo, a gépész; Paul Hittscher – Paul, a kapitány és Huerequeque Enrique Bohorquez – Huerequeque, a szakács. Ők azok, akik ilyen vagy olyan okból, de mindvégig kitartanak a fedélzeten. A második rész a halálos út, lefelé az Amazonason. A hely, ahová mennek, azért megközelíthetetlen, mert jobbról egy nagyon veszélyes vízesés, balról pedig az egyáltalán nem vendégszerető indiánok várják őket. Fitzcarraldo úgy dönt, balra indul és jön is a harmadik rész, a dobokkal meg az indiánokkal. 

SZPOJLEREK INNENTŐL

Ekkor tényleg úgy látszik, hogy a címszereplő Aguirre sorsára jut, mikor az őslakosok elzárják előle a visszautat, a legénység nagy része pedig lelép. Azonban fordul a kocka és kiderül, hogy a rengeteg „vadember” nem felkoncolni akarja, hanem rejtélyes okból segítséget nyújt a merész tervhez. Odaérnek a kérdéses helyre – jegyezzük meg, hogy nincs GPS meg hasonlók, csupán egy nagyjából pontos, néhány éves térkép és a megérzés segíti az expedíció vezetőjét – aztán nekiállnak a munkának, vagyis a negyedik résznek. Kivágnak egy rakás fát, felrobbantanak egy csomó földkupacot és ez mind tényleg megtörténik. A természet ilyen irányú károsítására egy film kedvéért ma már nem lenne lehetőség, de anno ezt még meg tudták csinálni és ettől lesz a Fitzcarraldo mindenen felül hiteles. Miután a hegyoldalt kellőképpen letarolták, felépül a számos kötélből, egy gigászi csigából és kézi erővel mozgatott vontatókból álló rendszer, ami áthúzni hivatott a járgányt a másik folyóra. A hosszú, küzdelmes, többször megszakadó folyamat igen feszült, én végig szurkoltam, hogy sikerüljön. 

És aztán, dacára mindannak, ami hátráltatja őket, a Molly Aida átjut a túlsó oldalra, kezdődhet az ünneplés, ám a reggelt nem csupán a másnaposság teszi megpróbáltatássá. A hatalmas gőzös ugyanis elszabadul – miután az indiánok elvágják a köteleit… Ez az ötödik rész, ahol a legénység megmaradt tagjai tehetetlenül figyelik, hogy a sodrás beviszi őket a zúgók közé, ahonnan éppen hogy csak ki tudnak jutni – személyi sérülés nélkül, de az anyagi kár, ahogy mondani szokás, jelentős. Út közben megállnak egy helyen, és Fitzcarraldo elküldi a kapitányt, hogy vásároljon be pár dolgot, miután meghallgatja a parton várakozó „szponzor” ajánlatát. A hatodik rész a lezárás, ahol szöveg nincs is, csupán a győzedelmes, ezúttal már feketében pompázó főhős vigyorog, szivarral a szájában és egy teljes opera-társulattal a fedélzeten beérkezik a kiinduló kikötőbe, ahol az éljenző nép várja. 

Aguirre modern testvére ezúttal nyer a természet ellen, de súlyos árat fizet érte, hiszen a legénysége otthagyja, az indiánok segítségére a jövőben nem számíthat, a hajója súlyos sérüléseket szenved és bár a beérkezéskor boldognak látszik, szerintem mégsem az. Úgy hiszem, hogy miután eladja a járművét annak korábbi gazdájának, nem fog többet visszamenni, lemond a gumi-bárói létről. Ezáltal a befejezés, ami pozitív (mindenképpen pozitívabb, mint a Nosferatu, a Woyzeck vagy az Aguirre vége), tulajdonképpen csak félig-meddig az, hiszen a terv összejön, de mégse.

SZPOJLEREK VÉGE 

 „Az a bizonyítékom, hogy én láttam.” 

A már említett dolgokon, a szép képeken, a kellemes zenén és az egy bizonyos szakasztól érdekes történeten kívül a Fitzcarraldo nagy érdeme, hogy annyira valóságos. Hiába képtelenség az ötlet, mégis sikerül; és amit látunk, az ténylegesen megtörténik. Ami viszont még izgalmasabbá teszi az egészet, az az elképesztő hercehurca, ami a készítésével járt, innentől erről lesz szó.

fitzcarlos.jpg

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Carlos Fermín Fitzcarrald (1862-1897) 

Ez a film egy valóban létező ember életén alapul. Fitzcarrald amerikai-ír apától és perui anyától született, gumi-báró volt. Ő is megtalálta a gazdagságot egy nehezen elérhető területen, a Madre de Dios-régióban, ahol a helyi indiánokat használta fel, hogy „mindössze” 30 tonnás gőzhajóját darabokra szedve átszállíttassa a hegyen. Viszont Carlos bácsinak nem önszántukból segítettek a helyiek, hanem mert megfenyegette őket. 

Kétféle máig tartó hatást fejtett ki a területre, ahol működött: Elsőként az ő nevét viseli az az átjáró, amin keresztül lehetségessé vált gumit szállítani a Madre de Dios-ból (Isthmus of Fitzcarrald). Másodszor állítólag az említett hajó-szállítási projekt miatt máig tartó ellentétek feszülnek a helybéli kettészakadt indián-törzsben. A Yine azoknak a leszármazottaiból áll, akik Fitzcarraldnak dolgoztak, a Mascho pedig azokéiból, akik elszeleltek, mielőtt befoghatták volna őket. Szóval egyik banda neheztel a másikra, amiért azok anno otthagyták őket a szarban – vagy éppen megvetik a másik csapatot, akiknek nem volt annyi eszük, hogy lelépjenek… Emberünknek azonban mintegy isteni igazságszolgáltatásként elég kevés idő jutott a Földön, 35 évesen halt meg, amikor a hajója egy balesetben elsüllyedt. És most vissza a fikcióhoz! 

Utólagos szerkesztés: Azóta láttam Az álom hangját, ami ennek a filmnek a forgatásáról szól és bizony jó pár ponton megcáfolja az innentől következőket. 

fitzwerner.jpg

Pár szót az alkotókról: A forgatókönyvet a rendező Werner Herzog írta, valamint pénzével támogatta is a forgatást. A szép képeket Thomas Mauch fényképezte. Eredetileg a főhőst Jason Robards játszotta, akinek a történet szerinti asszisztensét Mick Jagger keltette életre. Úgy hat hét után Robards ágynak dőlt vérhas-fertőzéssel, hazautazott, hogy kezelést kapjon és az orvosa megtiltotta neki a visszatérést, ezért a munkálatokat le kellett állítani, amíg új Fitzcarraldot találnak. Ez az idő azonban már nem fért bele Jagger naptárába, aki szintén továbbállt, a karakterét Herzog kénytelen volt kiírni a sztoriból. Elvileg már 40%-a kész volt a mozinak, amikor teljesen előröl kellett kezdeni az egészet… Az újonnan érkező Klaus Kinski azonban legendásan rossz természete miatt tovább szaporította a hátráltató tényezők sorát. Gyakran összetűzésbe keveredett a stábbal, apróságok miatt támadt neki egyeseknek és ez erőteljes ellenszenvet váltott ki az indiánokból. A rendező elmesélte, hogy az egyik törzsfőnök felajánlotta, hogy diszkréten elteszi láb alól Kinskit, de Herzog gálánsan visszautasította, hiszen a nagy művet be kellett fejezni. Plusz utólag kijelentette, hogy mindaz, amit a főhős alakítója itt művelt, eltörpült amellett, amit az Aguirre forgatásán produkált. Az őslakosok és a szőke őrült közti ellentétet a direktor ki tudta használni abban a jelenetben, ahol körbeveszik a legénységet, amíg azok esznek. Itt a törzsfő beszédét a Kinski iránt érzett gyűlölete hatja át. 

A forgatásról: A Fitzcarraldo elvileg négy éven át készült. Az inspirációt a ténylegesen létező gumi-báró élete mellett a Franciaországban álló Carnac-i kövek szolgáltatták, egy ősi kőépítmény, amiről senki sem tudja, hogy hogyan készült, ám nyilvánvalóan emberfeletti erőkifejtés kellett hozzá – az ilyen hatalmas vállalkozások fizikai része áll cikkem tárgyának középpontjában. A szereplők az eredeti szinkronban angolul beszélnek, mivel a legtöbben nem tudtak németül. A stáb gyakorlatilag megszállta a helyi Aguaruna indiánok földjét, engedély nélkül építkezni és pusztítani kezdtek, ráadásul semmiféle kompenzációt nem ajánlottak fel. Az Aguaruna törzsszövetség ezért felgyújtotta a filmesek szállását és elüldözte őket a területükről. Ez érthető is, mivel a szövetség egyes vezetőit fogva tartották, zsoldosokkal próbálták megfélemlíteni az embereket és egy német önkéntest kis híján vízbe fojtottak. A hat hónapnyi összetűzést koronázta meg az elüldözés. (Ez feltehetőleg még a Robards-időszak alatt kezdődhetett.) Ezek után új helyszínt kellett keresni, ez több mint egy évig tartott.

fitz6.jpg

A hajóról: Három, egymáshoz nagyon hasonlító gőzöst vásároltak, ezek mindegyike a sztori más-más szakaszán alakította a Molly Aidát. Azt, amelyiket a hegyen vittek keresztül, valójában egy bulldózer húzta; azt, amelyik a zúgókon át megy, elvileg egy modell reprezentálta, más forrás szerint egy hatfős legénység „irányította”, élén Herzoggal. A fiktív vízi jármű tízszer olyan nehéz volt, mint Fitzcarrald igazi hajója. A mérete miatt az alacsony vízállás révén fennakadt egy homokpadon, ahonnan hónapokig képtelenek voltak elmozdítani, egészen az esős évszakig. Miután a forgatás végül lezárult, az úszó alkalmatosságot egyszerűen otthagyták az esőerdőben – a váza a mai napig megtalálható. 

További borzalmak, amik hátráltatták a munkát: Egy perui favágót megharapott egy mérges kígyó, ezért gyorsan kellett cselekednie. Jobb híján levágta a saját lábát, hogy megállítsa a méreg terjedését – túlélte… A stábbal két prostituált is együtt lakott, mert állítólag egy katolikus pap tanácsolta a rendezőnek, hogy vigye őket magával, különben a férfiak megbolondulnak a dzsungelben. Egyikük váratlan segítségnek bizonyult, amikor Thomas Mauch súlyos kézsérülést szenvedett, amit nyomban el kellett látni, ám a műtétet érzéstelenítés nélkül tudták csak végrehajtani, ezért ő próbálta meg nyugtatgatni a fájdalomtól üvöltő operatőrt. Elvileg két kisebb repülőgép-szerencsétlenség is sújtotta a készítőket, amik négy ember életét követelték, egyikük pedig maradandó károsodást szenvedett. A szárazság idején a megfeneklett hajó mellett a gyűjtögetésből élő Amahuacák támadása is megkeserítette a munkát. A rajtaütés során az egyik stábtagok torkon lőtték egy íjjal, amit csodával határos módon túlélt; a feleségét pedig a hasán találta el egy kilőtt vessző, ezt a sérülést 8 órán kellett műteni. A páciens egy konyhai asztalon feküdt, Herzog tartotta fölé a lámpát, és szúnyogriasztóval tartotta fel a kiömlő vérre áhítozó rovarok hordáját. A filmen dolgozó indiánok vissza akartak vágni, de Werner bácsi lebeszélte őket róla. A csapadék hiányát aztán igen brutális esőzés követte – csöbörből vödörbe…

fitzclaudia.jpg

A több különböző törzshöz tartozó majdnem 1000 indiánt közös barakkokba szállásolták el. A különböző háttereik miatt folyamatos feszültség volt közöttük, amit tovább rontott a korántsem megfelelő étkezés, az elégségesnek csak nagy jóindulattal nevezhető orvosi ellátás, a túl kevés szórakozási lehetőség, plusz az alacsony fizetés. Egy ideig tudtak focizni, ám aztán a labda kilukadt. A legnagyobb balhé akkor lett, amikor az egyik indián belehalt a maláriába – elvileg volt még pár hasonló haláleset. Ráadásul a megegyezés ellenére a munka kétszer annyi ideig tartott és színészi feladatok helyett erdőt kellett irtaniuk vagy a hatalmas hajó felhúzásában segédkezniük. A férfiak hosszú ideig tartó távollétét a családjaik is megsínylették, mert nem volt, aki megművelje a földeket. Ezek miatt Herzogot az utókor azonosítja Fitzcarraldoval (inkább Fitzcarralddal kéne), amiért kihasználta a helybélieket. 

Még néhány érdekesség: Az eredeti történet könyv formában öltött testet, ez a Fitzcarraldo: The Original Story, amely több ponton különbözik a filmtől. Éppen tíz éve publikálták a direktor idevágó naplóit Conquest of the Useless címen. Les Blank 1982-es dokumentumfilmje, Az álom hangja cikkem tárgyának forgatását mutatja be. Ez a dokumentum azért is különleges, mert csupán ebben maradt fenn pár képsor, amiben Jason Robards-ot és Mick Jaggert láthatjuk, ugyanis Herzog sosem tartotta meg azokat a felvételeket, amiket kihagyott a filmjeiből. Fitzcarraldot valójában Brian Sweeney Fitzgeraldnak hívják, de megváltoztatta a vezetéknevét, mert a peruiak képtelenek voltak kimondani. Akárhányszor a gramofonon megszólal Caruso, a főhős sorsa jobbra fordul. Az alábbi operákból hallhatunk részleteket: Ernani (Verdi), Pagliacci (Leoncavallo), Bohémélet (Puccini), A puritánok (Bellini), illetve egy nagyzenekari műből Wagnertől, amit elvileg Halál és átlényegülésnek hívnak. A nagy hatású dobolós felvételt az 1960-as években, Burundiban rögzítették. A Fitzcarraldo megkapta a Német Filmes Nagydíj Ezüst fokozatát Legjobb Film kategóriában, illetve Werner Herzog elnyerte vele az 1982-es Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb Rendezőnek szóló elismerést. Cikkem tárgya 14 millió nyugatnémet márkából készült.

Idézetek következnek két könyvből. 1001 film, amit látnod kell mielőtt meghalsz: „Nem is csoda, hogy a történet középpontjában Herzog és Kinsky [sic!] legendás kitartása áll. (…) a Fitzcarraldo készítését sebesülések, kiborulások, kínok, betegségek kísérték, sőt volt egy haláleset is. (…) Az egyik jelenethez, melyben egy tutaj [a hajó] próbál megküzdeni a vad zúgókkal, egy kis csapat Herzog vezetésével valóban átkelt az örvénylő vízen. A leghíresebb motívumhoz pedig Herzog pontosan azt tette, amit a hőse: átvontatott egy gőzhajót a hegyen, dokumentarista felvételek rögzítve a vállalkozást. (…) Másik konkvisztádor témájú filmjükhöz (Aguirre, Isten haragja) képest a Fitzcarraldo ártatlan mese a zenebolond idealista és rettenthetetlen figurájával.” [A magyartalan, értelmetlen megfogalmazás meg a szóismétlés mellett tárgyi tévedések is vannak a cikkben…] Új Oxford Filmenciklopédia: „Négyévi igen keserves forgatás után Herzog elkészítette Fitzcarraldo című, még sötétebb színekkel festett gyarmatosítási történetét. (…) A rendező bírálja a gyarmatosító oktalan arroganciáját, naivitását és azt, hogy egyáltalán nem tiszteli a másságot. A sors iróniája, hogy Herzog vállalkozása maga fúlt kudarcba, midőn tökéletesen megvalósította azt, amit a film bírálni kívánt. Hogy a stáb betört egy indián területre és visszaélt a lakosság vendégszeretetével, azután vált ismertté, hogy a rendező táborát tiltakozásul felgyújtották a helybéliek.” 

fitzklaus.jpg

Összefoglalva: Egy érdekes történet egy nagy vállalkozásról, ami a valóságban gyökerezve emléket állít minden olyan hatalmas munkának, mint mondjuk a gízai piramisok. Ugyanakkor elképesztő háttérsztori húzódik meg a Fitzcarraldo mögött, amit lehet az ember és a természet párbajaként, a modern és az ősi összetűzésének bemutatásaként, vagy csupán „a zenebolond idealista” meséjeként értelmezni. Eddig ez volt az egyetlen Herzog-Kinski-mű, ami elől kellemes érzésekkel eltelve keltem fel, hiszen a címszereplő végülis győz, és még csak fűbe se harap.

Pontozás: 

imdb: 8.1 

Szerintem: 5/5 (Az unalmas felvezetés utólag értelmet nyer, ezért nem vonok le tőle pontot.) 

Hírek: 

- Werner Herzog elvileg színészként bukkan fel a Boba Fettről szóló The Mandalorian című sorozatban, aminek főhősét Pedro Pascal játssza. Herzog rendezőként újból visszatér az őserdőbe a Fordlandia névre hallgató mozijával, amiben Henry Ford a brazil dzsungelben akar autógyárat építeni. Valamint folytatja dokumentumfilmes pályáját is a Fireballal, ami a meteorokról és hullócsillagokról szól, meg ezek hatásáról az ősi vallásokra. 

- Claudia Cardinale még mindig játszik, jelenleg három filmje készül. 

Mozsárágyú két különböző régi magyar mozgókép bemutatásán dolgozik, én pedig talán megpróbálom folytatni a Herzog-Kinski-vonalat.

Ha tetszett a cikk, nézd meg a regényemet!

Szólj hozzá!

Címkék: zene dráma kaland


2019.05.19. 17:18 Tévésámán

Az M3 „megszűnéséről”

m3_logo.png

Amióta a mostani kormány ül az ország pilótaszékében, elterjedt a „közmédia” kifejezés. Korábban csak köztelevízió meg közrádió volt, de hát haladni kell a korral, nem elég ez a kettő, kell még internetes felület is, hogy lehessen azt mondani, „média”. 

Első intézkedésükként a Királyi Televízióból CNN-szerű 24 órás hírcsatornát csináltak, ami nem csak rendkívül unalmas és repetitív, de borzalmasan idegesítő is. Az M2-t átnevezték Petőfi Tévének vagy minek, ahol trendinek szánt izék mennek a fiataloknak; az M3 szólt a nyugdíjas és idősebb generációnak, egyfajta nosztalgia-csatornaként; az M4 sportot közvetít, az M5 pedig oktató jellegű. Az M1 korábbi szerepét átvette a nemzetközileg fogható Duna Tv, aminek immár két változata van, és akkor ez még kiegészül a rádiókkal (Kossuth, Bartók, Petőfi, persze már ezeket se így hívják) meg a Magyar Televízió honlapjával és kész a „közmédia”. El lehet morfondírozni rajta, mi ennek az entitásnak a feladata; illetve azon is, hogy az M1 évtizedeken át egymagában meg tudta oldani ezt az összes feladatot, és általában sikeresen. De most nem ezért vagyunk itt, hanem hogy rágódjunk egy kicsit azon, mi és miért történt az M3-mal… 

Amikor eme csatorna elindult, tök jó ötletnek tartottam, hogy az egyébként immár filmeket, sorozatokat és normális műsorokat nem sugárzó M1 helyett; meg a napjaink mocskával megterhelt Duna Tv helyett átvegye a nosztalgia-keltés szerepét. A hazai sorozatok egy része bizony hagy kívánnivalót maga után (ezt az Egynyári szerelem nevű izét ki tudja, nézi-e valaki; de sokan emlékszünk a rendkívül színvonalas Űrgammákra; hogy a most is futó Barátok közt nevű mosladékról ne is beszéljünk); de azért anno párszor mégis belenyúltunk a tutiba. Mondanom sem kell, hogy az M3 nem véletlenül sugározta háromszor elejétől a végéig a Szomszédokat, amibe egy évtizednyi Kelet-Európa és Magyar Köztársaság van belesűrítve, de hasonló népszerűségnek örvendett a képernyőkön az Angyalbőrben, a Linda meg a Kisváros

Az adó igazi érdeme viszont a régi ismeretterjesztő-sorozatoknak (pl.: Jankovics Marcell történelmi sorozatai, Századfordító magyarok, stb.), a legtöbbeknek teljesen ismeretlen, mégis kitűnő hazai tévéfilmeknek (A nagy fejedelem, A halál fekete angyala, stb.) meg az elmúlt 60 év legjobb magyar filmjeinek sugárzása volt. Bár az igazán jó dolgokat vagy hajnalban vagy késő éjjel adták (pl. a színházi közvetítéseket); a délutáni és esti műsorsávban szinte mindig akadt valami jó. Ez a sok pozitívum egyértelműen arra mutat, hogy az M-jelű csatornák közül az M3 volt a legnézettebb, legalábbis én ezt hiszem, mert itt tényleg szórakoztatás és ismeretterjesztés ment anélkül, hogy repetitív, propagandisztikus vagy szájbarágós lett volna. 

Éppen ezért kellett áttenni a nyilvánvalóan senki által nem látogatott „közmédia” weboldalára, hogy azokat, akik magyar minőséget akarnak látni, a saját honlapjuk elé kényszeríthessék. Ugyanakkor – ez már Mozsárágyú gondolata – az M3 közönségének jelentős része feltehetően a mai nyugdíjas vagy középkorú generáció lehet/ett, akik viszont valószínűleg nem fogják, nem is tudják követni a csatornát az internetre. Mert hiába van boldog-boldogtalannak löködős telefonja, ha nem tudják kezelni… De el tudom képzelni, hogy szerepet játszott ebben a költöztetésben az is, hogy a legtöbb dolog, amit eme csatorna adott, az a szocializmus idején készült, szóval a keresztény polgári demokratikus kormányban valaki rájöhetett, hogy jé, ez nem azt közvetíti, amit mi akarunk (lásd: M1). Pedig attól, hogy valami a komcsik idején készült, még lehet jó, sőt, lásd: Körhinta; Két félidő a pokolban; Isten hozta, őrnagy úr!; Szindbád; A tanú; stb. 

Összefoglalva tehát akár a politika, akár a kereskedelmi szempontok szóltak közbe, ezzel a hülye ötlettel nagy öngólt rúgott a „közmédia”. Én biztosan jóval kevesebb tévét fogok nézni ezek után…

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2019.05.12. 10:45 Mozsárágyú

Katonazene (1961)

katona_poszter.jpg

Szerintem ez kihagyhatatlan minden szempontból. Lenyűgöző a szemnek, a fülnek, az a bizonyos katarzis pedig nálam több órás volt, mert annyi minden eszembe jutott róla. 

Bródy Sándor Kaál Samu című műve alapján készült - Bacsó Péter forgatókönyvéből - mint megtudtam, jelentős változtatásokkal. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a készítés időpontja mellett, mert a változtatások észrevehetően propaganda-ízűek. De! Ettől függetlenül kiváló a film, ezt leszögezném. Nem is lehet más, ha gyorsan végignézzük az alkotókat; az operatőr Hildebrand István (pl. Egy magyar nábob, A kőszívű ember fiai, A pogány madonna), a rendező Marton Endre, aki a Nemzeti Színház egyik későbbi, jelentős igazgatója volt, játékfilmet ezen kívül kettőt számlálnak neki a wikipédiások. A főszereplők pedig nem kisebb nevek, mint Kállai Ferenc, Szirtes Ádám, Őze Lajos, Básti Lajos, Bara Margit, Páger Antal... Már csak értük érdemes megnézni. 

katona1.jpg

Helyszínül az én drága szülővárosom, Székesfehérvár szolgált. Csodálatos képeket látunk a városról, keretbe foglalja az egész történetet a jelenet, amint megjönnek a (nem fehérvári) huszárok, illetve amint ugyanígy távoznak a film végén a Liszt Ferenc utcán. De amíg az elején a zsibongó vidám tömegen van a hangsúly és a színeken (tényleg nem találni szavakat, milyen szép a képi világ), addig a záró képsorok már komorak, a néző lelke darabokra szakad, és konkrétan a szart takarítják a távozó tisztek után... Mert ami a két utcai jelenet között szemünk elé tárul, az olyannyira elgondolkodtató és felkavaró, hogy az ember szeretné azt hinni, ez csak kitaláció, ilyen a valóságban nem létezhet, pedig mindenki tudja, hogy a becsület, tisztelet, bajtársiasság, adott szó – ezek ma már szinte semmit nem jelentenek. Azért olyan felkavaró a film, mert a valóság ehhez képest még szörnyűbb. Persze 1961-ben nem ez volt a propaganda mondanivalója a filmmel kapcsolatban, hanem az, hogy a majd nemsokára általam kifejtett sztori szereplői az előző, tehát romlott rendszer polgári, gazdag elemei, akiknek semmi nem számít, csak a pénz és blablabla... De ezen én átlátok. 

Na szóval, Kállai Ferenc báró Ferdinándy főhadnagyként tűnik fel Fehérváron, aki első látásra egy jó kedélyű, tiszteletnek örvendő „nagyöreg”, aki a földijét, aki vele kb. egykorú lehet, tisztiszolgaként utasítja a jelenlegi garnizonban (helyőrségi város), ahol elszállásolták őket. Ő Kaál Samu, azaz Szirtes Ádám, aki a film végéig nem is tűnik igazán főszereplőnek... Ferdinándy fiatal „tiszthaverja” Vallon Hugó, azaz Őze Lajos, aki sok mindenben kikéri feljebbvalója tanácsát konyakozás közben, mert még nem olyan dörzsölt, mint a főhadnagy. (Apropó konyak; a film 10. percében már annyi fogyott az italból, mint egymást követő 3 Szomszédok-epizódban. Az 1900-as évek monarchiájában ezek szerint hasonló volt az ízlés, mint 80 évvel később a szocialista Gazdagréten.) Kettejük figuráin érhető leginkább tetten, miként tud hátrányára-előnyére változni egy ember. Pedig Őze nem kimondottan központi szerepet játszik, mégis ez a Vallon lesz a végén a kulcsfigura, legalábbis nekem. 

katona3.jpg

Még véletlenül se térnék a tárgyra.... A lényeg, hogy mai szavakkal élve egy klasszikus szerelmi háromszög alakul ki báró Ferdinándy, az egy óvatlan pillanatban meglátott végzett asszonya, dr. Barlayné (Bara Margit) és dr. Barlay (Básti Lajos) között. Az akkori kor eszméi szerint ez abban nyilvánul meg, hogy Ferdinándy akkor megy föl az orvosfeleséghez, amikor annak ura tudhatóan távol van és szerelmet vall neki. Biztosítja az érzelmeiről. Az elegáns doktor sejt már valamit, de akkor lesz bizonyos a gaz csábító kilétében, amikor az totál részegen nekiáll szerenádot adni Barlaynénak az ablakuk alatt. A tekintélyes úr nem teketóriázik, kisebb összezördülés után tájékoztatják egymást a felek arról, hogy itt csak az életre-halálra menő párbaj dönthet. Azonban ez elmarad, viszont Barlayt mégis holtan találják a kiválasztott helyszíntől nem messze. Másnap a jólelkű, ám oktondi Samu magára vállalja a kegyetlen gyilkosságot... A néző természetesen már korábban tudja, hogy ki az elkövető, de Ferdinándy saját szavaival is tudtunkra adja, mit tett. Rendkívüli jelenet, amikor az ezredes (Páger Antal) ezt hallván annyit mond neki: „Tudod a kötelességed.” És mire eszmélünk, ez a Samu gyerek főszereplővé válik egy mocskos és aljas játékban, amit másként a mundérbecsület védésének nevezünk... 

Szirtes Ádám az utolsó 20-25 percben gyakran kerül a kamera elé, addig csak kisebb szemelvényekben kapunk képet arról, mennyire nem irigylendő a tisztiszolgák élete, Kállai karaktere viszont elhitette vele, hogy ők majdhogynem barátok, megbízhatnak egymásban, és Samu mindent meg is tesz a báróért, látszik, hogy felnéz rá. Ezért is vállalja a vádakat, meg mert azzal hitegeti őt a főhadnagy, hogy meg fogja menteni az ítélettől. Nem hiszem, hogy különösebb szpojler lenne, de akkor innentől szpojler: kivégzik az ártatlan Kaált. A sortűz előtti utolsó másodpercben látni az arcát, abban minden benne van: meg fogok halni, csalódtam abban, akiben a legjobban megbíztam és a kérdés: miért? 

katonazene-1961-online_1.jpg

Válasz pedig nincs. Ferdinándy és majdnem az egész tisztikar a szemünk előtt válik gyomorforgató gittegyletté, akiknek semmi nem fontos, csak a saját látszólagos becsületük, mely szónak az értelmét már nem is ismerik. Megjegyezném, hogy az már önmagában hányingert keltő, hogy az ítéletet kegyelemkérés után golyó általi halálra módosítják, és ugyanekkor, akár a kivégzés forgatásának napján hány embert akaszthattak fel a valóságban még akkor is ’56-ért???? De természetesen a gaz tisztek a rohadt alakok és nem a Kádár-rendszer ingyenélő szemétládái... 

Azonban ha csak a filmet nézzük, nagyon érdekes ellentéteket fedezhetünk föl. Ferdinándy az abszolút antihős, pedig az elején szimpatikus figura. Kállai fiatalon rendkívül sármos volt, ez eléggé átüt a szerepen. A tiszttárs, Vallon hadnagy leginkább egy élvhajhász és pénzsóvár sihederként jellemezhető, minden új helyen csak a szép leányok után fut, és az alapján választ magának mátkát, hogy mennyi a vagyona és van-e adóssága. Amikor egy városlakó beajánl neki egy kisasszonyt, akinek szép lelke van, arra csak legyint; az nem olyan nagy baj! Nem valami szimpatikus személy, annak ellenére, hogy kedvenc Virág elvtársunk nagyon finom eszközökkel rokonszenvessé formálja. Na most, ő, miután a leendő apósa tönkremegy, mégis elveszi a közben megszeretett kisasszonykát, mert tudja, hogy ezt diktálja a tisztesség. (Persze ezután már katonai rangot nem viselhet.) Vallon az, aki teljesen naivan, értetlenül áll a bíróság előtt, amikor arról kérdezik, miért követhette el Samu a gyilkosságot. Ő az egyetlen, aki a záró huszárvonulásnál vidáman integet a tiszteknek, immár civilként, de Ferdinándy levegőnek nézi. Azt, aki ugyanúgy barátként nézett rá, mint Samu. A lefokozott hadnagy egyszerű és sötét ruhájával kirí a megint csak zsibongó tömegből; mint aki már átlát a zsivajon, a csillogáson, ami a tiszteket övezi... És elegánsan eltűnik a fehérvári Lépcső utcán. Megvan tehát, hogy ki változik hátrányára és ki előnyére. Valószínű, hogy Őze személyisége egyébként ledobta volna magáról a főszerepet, ha ráosztják, de jó érzékkel nem így lett és ő kapta az egyetlen becsülendő tiszt szerepét, akinek szakítania kell korábbi életével, hogy előnyére változzon. 

katona2.jpg

A címben szereplő zene mindig jelen van és sokszor ellentétes a történet aktuális hangulatával; például szinte vágni lehet a feszültséget egy epizódnál és mégis könnyed waltzer szól. Szörnyű végkövetkeztetésekre jut a néző, amikor a már nem emlékszem, melyik, de gyors és életerős induló hallatszik a film végén. 

Samu és Ferdinándy ellentétes személyisége már a történet elején is szembetűnő, de a végére pontosan 180 fokkal „mozdulnak el” egymás mellől. Olyannyira, hogy kettejük végső jelenetében az addigi élénk, csodaszép színek fekete-fehérré változnak, a film elveszti színeit, amint visszafordíthatatlanná válik a Ferdinándy által kiváltott bonyodalom. Az eredeti műhöz képest a mozgóképes változtatások szintén nagy fordulatot vesznek; nem falubeli, egyszerű népek a szereplők, hanem városi, nagyvilági elegáns urak és dámák, plusz a novellában valóban a paraszti származású Samu a gyilkos. Itt pedig a parasztgyerek az, akit átver a báró és hidegvérrel végignézi annak kivégzését. 

Visszatérve 1961-re: Borzasztó ellentét, hogy a valóságban Magyarországon mi folyt ekkoriban és mi folyt a vásznon. A hatalmon lévő kommunisták ténykedéseihez képest a filmben elkövetett bűnök a kanyarban sincsenek; miközben a szórakozni vágyók ezeket a zseniális alakításokat a moziban nézték, a fejük fölött ostoba, rosszindulatú morális zsákutcák eladták az egész országot; akit nem akartak vagy már nem tudtak bitófa alá küldeni azt bebörtönözték. „Aki nem velünk van, az ellenünk” címszó alatt tönkretettek sok-sok embert anyagilag, erkölcsileg, velük együtt sok-sok családot. Sokkal brutálisabban tetszelegtek a jófiúk szerepében, mint a díszes mentéjű tisztek a filmben. Ezek nem védték a mundér becsületét, inkább kicsinálták a saját elvtársaikat. Nem is gondolhattak olyasmikre, mint párbaj, hiszen ahhoz valamiféle becsületesség kell, hogy szoruljon az emberbe. A komcsik átgázoltak mindenkin, ha érdekük úgy kívánta és aljas módszereket alkalmaztak. 

katona_bara_margit.jpg

A szokásos Szomszédok-rovat következik: Horkai János egy tisztként jelenik meg, ő volt Mágenheimné főnöke a kozmetikában még Gábor Gábor előtt. A stáblista elején megjelent Csűrös Karola (Etus) neve, de bevallom, fogalmam sincs, kit játszott és nem is találtam nyomát az interneten. Talán egy szobalány lehetett, de bocs, ha mégsem. A film zenéjét szerző Hidas Frigyesnek pedig a teleregény főcímzenéjét köszönhetjük. 

Az ember bizonyos illúziókkal leszámol élete során, bizonyosakkal nem. Számomra maga a történet nem volt illúzióromboló, viszont abban azért jó hinni, hogy tisztalelkű emberek, mint ez a Samu, és pozitív változásra képesek, mint Vallon, ilyenek léteznek a valóságban is.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma


2019.03.21. 11:24 Mozsárágyú

Legenda a vonaton (1962)

legenda_a_vonaton1.jpg

Amíg nem láttam ezt a filmet, a cím alapján azt gondoltam, hogy valami rém elvont hülyeség egy fantáziavilágról, amiben hosszú snittekkel operálnak, stb. Az alkotókról persze fogalmam sem volt... Szerencsére nagyot tévedtem. De ebből is látszik, hogy a cím milyen fontos.

Az épülő szocializmusnak már nem annyira a hajnalán, inkább a kora reggelén járunk. Gazdasági fejlődés meg munkásuralom, blablabla. Egy brigád tagjait ismerhetjük meg, akik épphogy elérik a vonatot, próbálnak ülőhelyet találni, sebbel-lobbal átmennek vagy 5 kocsin – ez már nagyon tetszett, hogy a főcím alatt ilyen lendület van (szinte elképzelhetetlen egyébként számomra, hogy hol és milyen mozgó alkalmatosságon tartózkodott az operatőr mindeközben). Az utolsó kocsiban végül lehorgonyoznak, minden szem rájuk szegeződik, mert egyfolytában megy a duma - a mai kor embere talán azt mondaná rájuk, hogy idegesítőek. Megállnak a fal mellett, megszólítja őket egy szintén állásra kényszerült ember és már elő is törnek az anekdoták. Mit tehet a munkásember egy hosszú és unalmasnak ígérkező vonatút során, hát persze, hogy beszélget a többiekkel. 

Jönnek is a sztorik; kiderül, hogy ők mind egy brigád tagjai, vasműből ki, vasműbe be, ezzel telnek a napjaik. De nem akármilyen brigád ez, bizony! A kocsi hallgatósága egyre jobban érdeklődik a furcsa fazonok iránt, mert élvezetesen mesélnek, és egyébként a moziközönségnek is kifejezetten fogyasztható lett szerintem a film, ugyanis a nagyobb egységen belül 4 kisfilm van, mindegyik egy-egy anekdota – amelyeknek ha a fele igaz, már jó. Ahogy Imre bá’ nevű ismerősöm mondaná. 

legenda_a_vonaton3.jpg

Központi figura az összes történetben egy Karló (Sinkovits Imre) nevű nagydumás, határozott és hangadó fazon, aki olyan hihetetlen fellépéssel rendelkezik, hogy nehéz elhinni, hogy ő tényleg létezik... Sinkovits ebben a szerepben kicsit hasonlít a majdani tizedesre, akit az egész ország megszeretett A tizedes meg a többiek c. filmben 3 évvel később; ez a Karló is minden hájjal megkent, de azért a szíve a helyén van, és csak annyit dolgozik, annyi energiát fektet bármibe, amennyit nagyon muszáj. A társai mind különböző típusok, együtt alkotnak jó kis csapatot, ahol persze vannak összezördülések meg széthúzások, de a monoton melót nem bírnák egymás ugratása, jól megtervezett vagy éppen nagyon spontán vicces történések nélkül. Az utastársak remekül szórakoznak, mert az előadás – tehát a film – igen színes, fordulatos, meghökkentő vagy akár romantikus. De a záró poén, az mindig olyan, hogy tényleg nehezen hiszi el az ember, hogy így történt. Elismerően csettinthet az, aki nézi, mert egyszerűen jó a film ritmusa, jókor és jól jönnek ezek a lezáró kis gegek. 

Mindegyik történet másra helyezi a hangsúlyt: az egyik azt üzeni, hogy a csoportvezető, amint kezében a „hatalom”, visszaélhet vele. A másik az alaptalan gyanúsítgatás egyik iskolapéldája. A harmadik igazi ízelítőt ad abból, milyen fasza gyerek ez a legendás Karló, a negyedik meg a nő megjelenésével foglalkozik a brigád környékén. Ő Pécsi Ildikó, a tényleg egyetlen női szereplő, akinek szépsége megbabonázza a brigádtagokat. 

legenda_a_vonaton2.jpg

A még nem említett többi brigádtag se „kutya”; Kautzky József figurája az, aki van is meg nincs is: ha kell, beleszól a sztorizásba, meg benne van a történésekben; ha nem kell, akkor nem. Madaras József és Lőte Attila egészen hasonlítanak; a szemük se áll jól, mindig beszállnak minden balhéba, ám előbbi inkább egy joviális fazon, utóbbi kissé agresszív. Bánhidi Laci bácsi hozza a szokásos fazont; már megette a kenyere javát, neki már semmi újat nem lehet mutatni, elvan a maga kis világában és ő az, akinek hangosan, tagolva kell azt is tudtára adni, amikor rosszban kéne sántikálni. György László szerepe szerint az inkább pesszimista és aggodalmaskodó fazon, aki félig üres pohárral éli életét. Azt hiszem, az ő figurája félidőnél el is tűnik... Sztankay István később kerül be a bagázsba és elég rosszul kezdi a tagságot, de végül az egyik legmegbecsültebb dolgozó lesz. Ő énekli egyfolytában azt a Modugno-nótát (Ciao, cioa bambina-1959), ami gondolom a ’60-as évek elején ugyanúgy folyt a csapból, mint napjainkban a Retro Rádióból... Aztán később részegen rákezd erre a Karló is, az nagyon jó kis jelenet:D Szirtes Ádám szerintem bármilyen szerepben elvarázsolta a mozinépet; olyan erős jelenléte volt a vásznon, hogy sok-sok évvel a halála után is úgy érzem magam, ha látom, hogy mindjárt kilép a filmből és a tekintetétől megkövülök. Na szóval, ő egy Doktorkának nevezett önjelölt vezető, aki valójában is csoportvezető a film elején, és mindig végtelen szomorúság ül a szemében. 

Szendrő Józsefet is meg kell említenem, ő az az egy kötözködő a vonaton, aki időnként bekiabálja, hogy ő ezt ugyan nem hiszi. Ilyen nincs! És a többiek is így gondolják szerintem, csak őket jobban érdekli a mesélés, a hosszú és fárasztó munkanap után, úgyhogy inkább szórakoznak. Ezt a szórakozást zavarja meg az egykori színi direktor, dramaturgiai szempontból viszont kiválóan. Suka Sándor, Garas Dezső és a főiskolai hallgató Koncz Gábor is megjelenik, utóbbi hihetetlen séróval. 

Szomszédok rovat, mert már régen volt; Kautzky József alakította Veres urat, aki hogy-hogy nem, valahogy mindig átverte Taki bácsit az autószerelő-bizniszben. Horváth Sándort szerintem ki se írják szereplőként, de ott ül a vonaton – ő Vágási Feri nyomdabeli barátja volt. 

legenda_a_vonaton4.jpg

Érdekes belegondolni ezeknek a karaktereknek az előéletébe, hogy vajon ki hogyan lett fémmegmunkáló; és van egy olyan érzésem, hogy ’56 előtt egyesek foglalkozása más volt... Én egy kisebb párhuzamot vontam a központi figura és a való életben egy időben játékfröccsöntőként működő, őt alakító Sinkovits között. Ez a Karló első látásra egy svihák, de valójában becsületes ember, aki többre hivatott, minthogy napestig csak hegesszen. Nem hiszem, hogy mindig ezt csinálta. Több esze van a többieknél, épp ezért tudnak róla hihetetlen sztorikat gyártani, mert számukra hihetetlen dolgokat mond, visz végbe – az is lehet, hogy nem annyira túlzóak ezek a kis szösszenetek, hanem mindössze kevésbé érthetőek az egyszerűbb lelkek számára... De ezt már talán csak én magyarázom bele. 

A végén a poén lelőhetetlen, nem is lehet leírni, se elmagyarázni, azt látni kell! Nekem nagyon tetszett a Legenda a vonaton; ez a film nem akar se többnek, se kevesebbnek látszani, mint ami; egyszerű és nagyszerű.

1 komment

Címkék: magyar vígjáték


2019.02.26. 19:47 Tévésámán

A Sátán fattya (2017)

satan1.jpg

Mit jelent az, hogy emléknap? Ez attól függ, kinek tesszük fel a kérdést. Egy általános iskolásnak nyilván azt, hogy szép ruhába kell öltözni és műsort adni. Egy középiskolásnak valamit, ami hidegen hagyja. Egy felnőttnek rossz esetben azt, hogy munkaszüneti nap. Sokaknak pedig azt, hogy felidézzük rokonok, barátok, ismerősök alakjait, akiket elsodort a történelem vihara. Aki személyesen nem érintett így vagy úgy, az valószínűleg érdektelenséget táplál ezen napok iránt, ám vannak köztük olyanok, amik nemzetköziek vagy olyanok, amik ténylegesen mindenkit érintenek. Például aki magyarnak vallja magát, annak biztosan fáj, hogy II. Rákóczi Ferenc szabadságharca elbukott, vagy hogy Világosnál le kellett tenni a fegyvert, vagy hogy 1956-ban magunkra maradtunk. Ezek viszont korántsem csak a mi tragédiáink, hiszen Trianonig a Magyar Királyság számos nemzetből összeálló, nagy ország volt, és bizony nem csak magyarok harcoltak Kelet-Európa szabadságáért (például Damjanich János szerb volt). Ezért is van az, hogy fájhat nekünk a németek kitelepítése, az örmény genocídium és így tovább. Idáig volt a történelem. 

Most jön a politika, mert bár utálok erről írni, ennél a cikknél muszáj. A történelmet ugyanis a hatalmon lévők kihasználhatják, alakjait piedesztálra emelhetik, vagy feledésbe taszíthatják, attól függően, éppen mi szolgálja legtöbbször aljas céljaikat. Rákosi Mátyás idejében szobrot állítottak Szamuely Tibornak; Kádár János idején Szent Istvánt csak I. Istvánnak lehetett nevezni; és biztos vannak még példák, most ennyi jut eszembe. Szóval, akik éppen irányítanak minket, azok mindig megpróbálják megmondani, hogy egy adott, ténylegesen megtörtént vagy éppen zajló folyamatról, esetleg bizonyos személyekről mit gondoljunk (például állítsuk meg Soros papát); sőt, egyes kérdéseknél meghatározzák, hogy miféle módon lehet nyilvánosan nyilatkozni róluk. Manapság is vannak ilyenek, bizony lehetne sorolni őket… 

Ha pedig azt mondom, kommunizmus, az megint mást jelent földrajzi helytől, életkortól, nemzettudattól függően. Más az, ha itt mondom és más, ha mondjuk Svájcban; mást gondol róla az, akinek ez a rendszer biztosította (sőt, néha még mindig biztosítja) a megélhetését és mást az, aki munkaszolgálatos volt. Furcsa egy dolog ez, hiszen nyugodtan lekommunistázhatsz bárkit, attól annak az embernek nem lesz semmi baja; árulhatsz vörös csillaggal jelölt Heineken sört és állíttathatsz szobrot Marx Károlynak; de mondjuk Szálasi Ferencről pozitív színben beszélni már súlyos veszélyt jelent rád. Hiába, a remek nyugatiak, akiknek sosem kellett megtapasztalniuk a szovjetek „barátságát”, jól megtűrik a vörös dolgokat; de közben itt, Kelet-Európában tudjuk, hogy ez a szín vért, szenvedést, halált jelentett egykor. És mi nem félünk beszélni róla, mert beszélni kell róla, mert már annyi év telt el és még mindig vannak tisztázandó kérdések, tények, amiket meg kell ismernie mindenkinek. Mert, tetszik vagy sem, ez is a mi örökségünk. Véres, szenvedéssel és halállal teli, mégsem feledhetjük. Erről szól február 25, a kommunizmus áldozatainak emléknapja, amelyen a Duna Tv levetítette A Sátán fattyát. Ennyit a politikáról, most már tényleg rátérek a filmre. 

satan2.jpg

„A háború, az csinálja a bajt.”

1944, Kárpátalja. Jönnek a szovjet csapatok és minden hadra vagy munkára fogható férfit elvisznek a történet helyszínéül szolgáló Beregszilasról. A falu asszonyai összefognak, elindulnak, hogy a „kis munkára” (malenkij robot) fogott uraiknak, fiaiknak vigyenek egy kis hazait, megtudják, hogy mi van velük, mert az ígért három napból három hét lett, aztán még több. A tábor kapujában az őrség próbálja visszatartani a fegyvertelen nőket, egyiküket, a különösen harcias Tóth Esztert (Tarpai Viktória) pedig kiemelik a többiek közül és magukkal viszik. A szerencsétlen lányt (a port.hu szerint 16 éves, a narráció szerint viszont 18) öt szovjet katona megerőszakolja, aztán kidobják a hóba. Innen kezdődik Eszter kálváriája, rajta és családján keresztül megtudjuk, mit élhetett át az, akit ebben a rémes időszakban a „felszabadítók” kihasználtak… 

Gondoltam, hogy ez egy nehéz menet lesz, de hogyan lehetne másképpen szólni arról, hogy milyen volt a létezés a megszállt területeken? Lehet-e azt életnek nevezni, mikor semmi sem a tiéd igazán; amid van, azt bármikor elvehetik; senki sincs biztonságban; nincsenek felelősök és ezért akármi megtörténhet. És nem a csak szovjet megszállás ilyenA Sátán fattya közel másfél órában ölel fel háromévnyi időt a Tóth-család életéből, akiknek bizony kijut minden rosszból: Ferencet, a legidősebb fiút besorozzák az oroszok; Mihályt, az apát malenkij robotra viszik; Jóska, a kisebbik fiú kötelező erdőirtásra vállalkozik apja helyett; Eszterrel meg tudjuk, mi történt. A három férfi közül pedig csak egy éli túl a megpróbáltatásokat… Nincsenek egyedül a problémáikkal, de az övéké van a legnagyobb hatással egész Beregszilasra. Itt nincsenek titkok, mindenki ismer mindenkit és ki így, ki úgy viszonyul a megerőszakolt lány tragédiájához, amiből aztán megszületik a címszereplő. 

satan3.jpg

Nekem, aki több mint 40 évvel ezután születettem egy nagyvárosba, elképzelhetetlen, milyen volt az a régi falusi élet, mára kiveszőben lévő (vagy már kiveszett?) értékrendjével. Félelmetes, hogy mennyien gondolják azt, hogy a főhősnő szántszándékkal adta magát az oroszoknak, hogy saját végleg összetört lelkének fájdalmán meg elvesztett boldogságán túl még mi mindent kell kiállnia. Elgondolkodtató látni, hogyan viszonyul Eszterhez az anyja (Szűcs Nelli), az apja (Trill Zsolt) vagy a kishúga (Melnyicsuk Emília). Ez a három ember mást és mást él át, gondol vagy tesz, pedig mindannyian vér szerint kötődnek a hősnőhöz. A közvetlen családja után Eszter helyzete a legerősebb hatást Pistára (Kristán Attila) gyakorolja, akit szintén elvittek a szovjetek, és akivel gyakorlatilag jegyben jártak korábban, szerették is egymást. A férfiban a lelket az tartja, hogy a szerelmére gondol, aztán, több mint egy évvel azután, hogy akarata ellenére el kellett hagynia szülőfaluját, visszatér. Már előre tudja, mi történt, mert választottja apja megírta neki levélben, és mikor újból hazajut, két tűz közé kerül. Az anyja (Pregitzer Fruzsina) nem engedi neki, hogy elvegye a szégyenben maradt leányanyát, közben viszont Pista még mindig szereti Esztert. Valóban nehéz helyzet, és a megoldás se valami szívderítő… Akár még nemek szerint is le lehet bontani a háborúnak és utóéletének hatásait. Nők: Eszter, Ágnes (az anyja), Irénke (a húga), Maris (Pista anyja) és az az asszony, aki elmondja a főszereplőnek, hogy családjával együtt el fogják vinni (sajnos a karakter neve nem hangzik el). Férfiak: Mihály (az apa), Ferenc (a nagyobbik fia, őt sose látjuk), Jóska (a kisebbik fia – Kovács S. József) és Pista. Mindkét nem szenvedései elég nagy teret kapnak, az egyenlőség ennyiben megvalósul.

„Az ember tűrjön, erre rendeltetett.” 

Bár műfaja szerint ez egy háborús dráma, a cím meg a képi világ kifejezetten horrorisztikus és nyomasztó. A legfőbb színek a fekete meg a fehér, van egy pici vörös, de minden szín szürkével árnyalt, még a nyár is szürke, a falusi ház sötétségét a tél komorsága tovább erősíti és mindenki gyászszín ruhákat visel. A beállításokban elsősorban a közelképek uralkodnak, a megpróbáltatásokkal teli arcokat kellemetlen közelségbe hozzák. Eszternek néha víziói támadnak, párszor láthatjuk rémálmait, ám a valóság se sokkal jobb. Gyakran jön olyan jelenet, ahol a beszélő nem látszik, csak az, aki hallgatja; emlékezetes a személyes perspektívából mutatott erőszak, a hazafelé támolygó lány homályos tekintetén át látott út, meg az utolsó szekvencia. A sok rémség mellett cikkem tárgya azért érdekes kordokumentum, élethűen idézi meg a hét évtizeddel korábbi falusi életet, és olyan kérdéseket érint meg, mint a hit, a becsület, a munka vagy egy közösség dinamikája. 

satan4.jpg

„Fekete rózsa lett belőled, Eszter.” 

Tarpai Viktória alakja áll a középpontban, csak azt látjuk, amit ő is láthat, néha halljuk a gondolatait, amik majdnem mindig a narráció feladatát töltik be. Szerintem kitűnően játszik, mellette leginkább Trill Zsolt és a később megjelenő Kristán Attila emelkednek ki. A sztoriban mindig van valami újabb negatív fordulat, de ezek közül egyik sem hihetetlen, számomra csak két dolog volt kissé homályos. Az első, hogy Istvánka visszamaradottsága valamiféle fogyatékosság lehet vagy egyszerűen későn érő típus? A második a befejezés, ami a jósnőnél tett látogatás után átmegy „valami vajákos, valami gőzös” dologba. Onnantól, hogy a gyerek feláll és megszólal, az már csak metaforikus, vagy Eszter tényleg megbolondul? 

„A te dolgod csak az, hogy mondd el.”

Bővebben a készítőkről/szereplőkről: A történet Nagy Zoltán Mihály regény-trilógiájában gyökerezik, a kötetek 1991-ben, 2000-ben és 2003-ban jelentek meg. A rendező-író-társproducer Zsigmond Dezső főleg dokumentumfilmek készítésével foglalkozik, a forgatókönyvet Balogh Gézával közösen írták. A nyomasztó képi világot az operatőr Halász Gábornak köszönhetjük. Tarpai Viktória 2015-ben zenei kísérettel, monodráma formájában, színházban már előadta Eszter kálváriáját (erről még lesz szó). Trill Zsolt szerepelt a hasonlóan remek háborús Szürke senkikben és az érdekes A martfűi rémben. Pregitzer Fruzsinának a Kisváros (2001) óta ez az első mozgóképes szereplése. Két ismerős arcot lehet felfedezni a mellékszereplők között, egyikük Szilágyi István (a ladikos), a másik Györgyi Anna (a jós/boszorkány). 

Az imdb és a wikipedia ismét haszontalannak bizonyultak információforrásként, így port.hu-s kommenteket idéznék érdekességképpen. LajtaJ két kommentjéből ollóztam össze ezt: „A legjobban megírt könyvek egyike! Nagyon mély és nyomasztó, realista és megrendítő. (…) Tarpai Viktória játéka több mint megindító, egyben szívbemarkolóan szép. (A kútba ugrásos jelenetet pl. dublőr alkalmazása nélkül, saját maga játszotta el élesben, hogy minél tökéletesebben azonosulhasson a főhőssel.)” Cukros csirkecomb véleménye: „Egyetértek. Nagyon erős film. Mégis olyan, mintha rejtőzne. Vagy elrejtik? Nem lenne szabad, látni kell. Nem méltatom külön-külön a rendezőt, a vágót, az operatőrt, a színészt és így tovább, mert ahhoz, hogy ilyen film készülhessen, az egész stábnak kell nagyot alkotni.” 

satan5.jpg

 „Nem te vagy az első és nem is az utolsó.” 

Összefoglalásképpen: Ez egy hiánypótló mű, arról beszél, amiről nagyon sokáig nem lehetett, mindezt pedig egyedi formában teszi. Sztárok és sallangok nélkül ad át egy ronda, negatív élményt, ami azonban sajnos a miénk. Már csak azon kell elgondolkodni, hogy ez miért nem kap(hat)ott Oscart vagy jelölést… 

Pontozás: 

port.hu: 7.3 (A kommenteket olvasva volt egy illető, akinek a könyvek tetszettek, de a film nem, ő lehet az egyik, aki a kevésbé kimagasló pontszámért felelős.) 

imdb: 6.5 (Hát igen, aki nem erről a tájékról való, az sose fogja megérteni…) 

Szerintem: 5/5 (Azért egyszer bőven elég látni.) 

A következő írásom valószínűleg egy egyesült államokbeli dokumentumfilmet mutat majd be. 

Ha tetszett a cikk, olvass bele a regényembe!

Szólj hozzá!

Címkék: magyar dráma háborús


2019.02.23. 22:10 Tévésámán

A halál fekete angyala (1979)

Egy jó filmnek/sorozatnak/könyvnek/művészi alkotásnak kell egy figyelemfelkeltő cím. Én is csak akkor figyelek fel rájuk, ha remek névvel bírnak. Cikkem tárgya ezen a téren kitűnően teljesít, ehhez hozzájön még az igen rövid játékidő (mindössze 40 perc), az ismert, remek hazai színészek (Garas Dezső, Tordy Géza és Usztics Mátyás) jelenléte, meg a portos szinopszis. Ez alapján meg kellett nézni – mi megnéztük és nagyon tetszett! 

„Ebben az országban mindenki született futball- és jogszakértő.”

Valamikor a XX. század legelején járunk. Dr. Krecsányi, az ügyvéd (G.D.) az aznapi utolsó tárgyalása után felmegy az irodájába, hogy felkészüljön egy kis szórakozásra, ám az egyik rá váró ügyfél a titkár (U.M.) felszólítása ellenére ottmarad, sőt, be is megy hozzá. Ez a bizonyos Bodó úr (T.G.) elkezd beszélni, és Krecsányi először le akarja rázni, de aztán a sztori egyre érdekesebbé, egyre hihetetlenné válik, majd előkerül egy revolver, és az események egészen új fordulatot vesznek… 

halal_garas.jpg

SZPOJLEREK INNENTŐL, mert máshogy nem tudok írni róla és a port úgyis lelövi az első poént 

A film három részre osztható, az első a felvezetés, ahol Krecsányi felsiet az irodába, elmeséli a titkárának, hogy mi volt a tárgyaláson, hová készül most, és megmondja neki, kitől milyen összeget kérjen, miután hazazavarta a várakozókat. Bodó még meg sem jelenik, máris feltűnést kelt, neki ugyanis nincs megnevezés (van kint például egy szerb disznókereskedő, ezt a palit el tudjuk képzelni), csak annyit mond róla Szabó, az ügyvéd úr segédje, hogy „egy Nebbich”, vagyis senki. A mai nézőnek az tűnhet fel, mi a túrót mond Usztics; a réginek meg az, hogy ki ez a jelentéktelen ember? 

A második rész Bodó be- és fellépése. Tényleg nem tűnik valami fontos fickónak, összeesik, gyógyszert szed, és csupa zagyvaságot mond. Miféle gyilkosság? Ő maga a tettes? És még el se követte? Hát mi folyik itt? A második felvonás addig tart, ameddig Krecsányi még meg akar szabadulni újdonsült „ügyfelétől”. És aztán jön a harmadik rész, ahol Bodó ismerteti ördögi tervét, előhúzza a pisztolyt és kezdődik a dráma… Amin röhögni fogunk. 

A halál fekete angyala egy rém egyszerű kis tragédia: Adott A és B, kicsit megismerjük őket. Be vannak zárva egy szobába és B azt mondja, hogy „kedves A, készüljön a halálra”, előveszi a stukkerét, aztán A mentegetőzni kezd, hogy miért is hagyja életben a gyilkos. Legalábbis, látszólag erről van szó. Hogyha ugyanezt színházban látnák, csak egy asztal lenne, két szék, meg a telefon, semmi körítés, akkor bizony igen feszült drámának lennénk tanúi. Itt azonban már Garas magában elég viccesen néz ki a jól fésült hajával meg a bajuszával, ehhez jön Usztics, akinek van haja (és még mint f.h., vagy főiskolai hallgató szerepel), plusz a helyszínt adó irodában folyamatosan szól a tánczene, a csillár meg minden mozog, a felső emeleten ugyanis tánciskola üzemel. A polcon színes porcelán-állatok sorakoznak, az üvegablakok szintén színezettek, minden olyan vidám, még a képi világ is. 

„Írásból sajnos nem lehet megélni.” 

halal_tordy.jpg

Bodó szerencsétlenkedik, mint valami kabaré-figura, Krecsányi próbálja kitenni, de csak visszajön. Végülis leül, meghallgatja, és ez a fickó elkezdi a hihetetlen meséjét arról, hogy hogyan próbálja szerelmi bánat miatt megölni magát, mégis mindig túléli. Csoda, ha kívülről nézed; átok, ha te vagy az, akit a címszereplő nem hagy meghalni. Ezt magyarázza Tordy karaktere is, Garasé meg kételkedik. Egy ponton túl, a bizonyítékok fényében viszont már lehetetlenség tovább tagadni, el kell fogadni, hogy ez, akármennyire elképesztő, tényleg megtörtént. 

Az első igazi fordulat azonban akkor jön, mikor Bodó előáll a tervével, hogy megöl valakit, bebizonyítja, hogy hidegvérrel tette, ezért majd felakasztják, azt meg senki se élheti túl. Na és hogy jön ide Krecsányi? Hát, az ő nevénél nyílt ki a telefonkönyv, szóval ő lesz az áldozat… Te mit tennél a helyzetében? Dörzsölt fickó révén meg akarja győzni a másik férfit, hogy ne lője agyon, de olyan szöveget mond, amit Örkény István is megirigyelhetne. Ahelyett, hogy saját értékét próbálná bizonygatni, levezeti, hogy ha megöli, akkor gyilkosát nem hogy nem ítélik el, talán még piedesztálra is emelik, amiért eltette láb alól. Ez viszont korántsem hatja meg Tordy alakját, átnyújt egy papírt, hogy Garas karaktere írja a végrendeletét, aztán megfordítja és itt a valódi nagy csavar. Megtudjuk, kicsoda valójában Bodó, ki a címszereplő és mi ez az egész őrület. Ezt viszont már titokban tartom, aki teheti, nézze meg! 

SZPOJLEREK VÉGE 

Ez a filmecske az I. VH előtt játszódhat, esetleg a két világháború között, erre utal a pengő, meg a „kegyelmes uram” (meg a lószállítási panama:D). Végig egy helyszín van, leszámítva az ügyvéd útját fel az irodájába a nyitánynál. Uszticsnak nem sok szerepet adtak, a wikipediás adatlapján például nincs is rajta ez a kis szösszenet; Tordy és Garas viszont remekelnek – a néző röhöghet és csodálkozhat, aztán magában eldönti, vajon melyik figura a nagyobb gazember. 

„A gyűlölet jótékony mámor, vakká teszi az embert.” 

halal_usztics.jpg

A készítőkről: A rendező Rényi Tamás, akitől eddig még semmi egyebet nem láttam, de az összes rendezése 7 pont fölött áll a port.hu-n, ami elég jó eredmény. Az ötlet Berki Gézától származik (elvileg), a stáblista szerint az író Müller Péter volt. A halál fekete angyalának se az imdbn, se a wikipedian nincsen adatlapja. 

„Itt nincs jog, csak klikkek és érdekek kusza hálója, amibe belefájdul a feje.” 

Jó színészek adnak elő egy izgalmas, fekete humorral átszőtt történetet, ami rövid, vicces és garantáltan kitalálhatatlan a vége. Ahogy mondtam, nekünk igazán tetszett, mi csak ajánlani tudjuk! 

Pontozás: 

port.hu: 8.5 (Adtam rá egy 10-est.) 

Szerintem: 5/5

Szólj hozzá!

Címkék: magyar vígjáték dráma rövidfilm


2019.02.20. 12:50 Tévésámán

11. Születésnapi Ünnepi Hét II.: 2018. összefoglalása

me_on_tv.jpg

Megkésve, de itt a tavalyi év rövid összefoglalója, ami valahogy kiment a fejemből a múlt héten… 

2018-ban összesen 31 bejegyzés született, ebből 4 Mozsárágyúé (egynél véletlenül az én nevem szerepel). 

A legtöbb kattintást generáló bejegyzés a Mary Shelley lett, erre 2019.02.20.-ig 1503-an voltak kíváncsiak. A legkisebb érdeklődést a Stealing Silver váltotta ki, erre csupán 13 katt érkezett. 

A legrosszabb film ebből az évből szerintem: Ami nem öl meg (És ez is 3/5, soha ilyen jó évet!)

A legrosszabb film ebből az évből Mozsárágyú szerint: Nyomd, bébi, nyomd!

A legjobbak szerintem: The Sisterhood of Night, Viking vakáció, Teen Titans Go To The Movies

Mozsárágyú kedvence: Két félidő a pokolban (az év második legnépszerűbb bejegyzése) 

Felélénkült a kommentezés, a Majd újra lesz nyárhoz és a Kontroll – filozófiai elemzéshez érdekes meglátások érkeztek egy-egy hozzászólótól. 

A legtöbb letöltés 05.01.-én volt, 943; a legkevesebb 03.26.-án, mindössze 23. 

Mostanában olyan kevés filmet nézek, hogy ennek a listázós dolognak nem sok értelmét látom. Pár óra alatt össze tudok dobni egy jó cikket, és néha még érdeklődés is van irántuk, szóval visszatérek a 2015 körüli módszerhez: Amit látok, arról írok. 

Erre a hétre egy rövid, magyar tévéjátékot szemeltem ki, majd meglátjuk, hogy tényleg megnézem-e.

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2019.02.17. 12:05 Tévésámán

Fordítsd oda a másik orcádat is! (Porgi l'altra guancia, 1974)

porgi-l-altra-guancia-118189.jpg

Bud Spencer, Terence Hill, meg a filmjeik amolyan európai közkincsnek számítanak. Olaszország és Németország mellett talán mi, magyarok vagyunk a legnagyobb rajongóik – szinte nincs olyan hét, amikor ne találkoznál velük a tévében. Ők még annak a kornak a jelképei, amikor a mozgóképek elsősorban szórakoztató és másodsorban pénzügyi szándékkal készültek, az utóbbi pedig az előbbi hozadéka volt. Tehát ha egy mozi szórakoztatónak bizonyult, akkor nagy pénzt csinált. Kár, hogy ma már másként van… Na, de hogy maradjak a tárgynál, még mindig van egy csomó az urak munkáiból, amit nem láttam, ezért ha találok egyet a műsorban, ami alig ismerős, akkor leülök elé. Így voltam ezzel is.

Az 1890-es években járunk (ha minden igaz, 1896-ban). Pedro atya (B.S.) és társa, G. atya (T.H.) nem éppen szokványos papok. Kereskednek, segédkeznek a rájuk bízott karibi bennszülötteknek, rossz szemmel nézik a rabszolgatartást meg a kizsákmányolást, és szívesen hagyatkoznak az ökleikre vagy egy megbízható pisztolyra, ha nyomatékot akarnak adni a véleményüknek. Persze jönnek is a panaszok az elöljáróikhoz, de közben a nép egyszerű gyermekei ugyanúgy panaszkodnak nekik, mert bizony a gazdagok visszaélnek a hatalmukkal, a rabszolgaság mindennapos, szóval akad megoldandó probléma. Ilyenkor aztán kevés a hit meg az imádság – szerencsére Szent Józsefet nem zavarja, ha hívei néha a másik orcájuk odafordítása helyett inkább jól odasóznak a gazfickóknak! 

porgi-l-altra-guancia-2.jpg

Nagyon érdekes film ez, mert a bádszpenszeres dolgok tök jól működnek benne, ugyanakkor megpróbál egy érzékletes dráma lenni, ennek azonban ára van. A felvezetés, ami a kikötői első nagy bunyóig tart, irtó unalmas – a fogkihúzó poén annak idején biztosan működött, de túl sokszor láttam az Aranyeső Yuccábant ahhoz, hogy nevetni tudjak rajta. Aztán G. atya elkezdi provokálni a rosszfiúkat, akik közt ott találjuk Mario Pilart (Csonkakezű az első Piedonéból) és az elmaradhatatlan Riccardo Pizzutit (pl. Dr. Spider a Nyomás utána!-ban); még ez is béna. Miután Pedro atya beszáll a buliba, na, onnantól indul el a film. Itt csak az a baj, hogy közel fél órát kell várni erre… 

Figyelemre méltó a Hill figuráját belengő misztikum. Valójában még a legvégén sem tudjuk meg, hogy igazából kicsoda, hogy mit jelent a G. (amit az angolban valamiért J.-re változtattak), mit követett el anno, stb. Ha az égszínkék szemű olasz játéka mögé nézünk, egy nagyon érdekes karaktert találhatunk. Szokatlan az is, hogy a cingár azonnal belenyugszik, hogy a nagydarab elzavarja, meg se próbál visszamenni – mondjuk valószínűleg sejti, hogy társa hamarosan követni fogja. És ha végigzongorázzuk az eseménysort, a befejezés, bár pozitívnak látszik, mégsem igazán az, hiszen a közösség, amit elhagytak, zsarnok uralom alá kerül; és a főrosszfiú márki se nyeri el a méltó büntetését… 

Azért mégsem kell megijedni, mert van itt minden, amit a híres páros rajongói szeretnek: Szerencsejáték, zabálás, bunyó, meg a De Angelis-fivérek frankó zenéje. Kár, hogy a drámai részek kicsit hosszúra nyúlnak (pl. a három elítélt kiszabadítása, kihallgatás a márkinál) a befejezés meg - a nyitányhoz hasonlóan - rém unalmas. Onnantól, hogy Pedro atya belöki a vízbe G. atyát, már semmi érdekes/vicces nem történik… 

Pár szót a készítőkről: A rendező Franco Rossi a forgatókönyv-írásban is részt vett. Ezt a szkriptet meg a történetet összesen hatan írták. A stáblista elején hallható konferálás alapján Rodolfo Sonego elbeszélése adja az alapot, ehhez jött hozzá Augusto Caminito (Sonegoval gyakran dolgoztak együtt), Fausto Saraceni (inkább producerként munkálkodott a filmiparban, csak két írói megjelölése van), Gianfranco Clerici (horrorok készítője) és Nino Marino munkája. Az urak imdbs adatlapjának tanulmányozása után érthető a sok komolyság a komolytalanság mellett. Az operatőr hazánk fia, Pogány Gábor volt. A mellékszereplők közt felismerhetjük Robert Loggiát, ő Gonzaga márki. 

porgi-l-altra-guancia4.jpg

Három kis érdekesség: 1. Bud Spencer írta a filmhez készült El Barco de San Jose című dal szövegét. 2. A szinkronban Pedro atya hangja, Bujtor István, egy alkalommal „Szent Jusztinián”-hoz szól, azonban a ténylegesen ilyen névvel létező szentek egyike egy bizánci császár, a másik egy anglikán vértanú; és valahogy egyikük sem illik a kontextusba. Utánanéztem egy picit, de a Szent Jusztin nevű két tiszteletreméltó sem jöhet szóba. Vajon kire gondolt a fordító vagy az eredeti szöveg írója, kitől remélte az atya a segítséget? 3. Más Spencer-Hill-mozikhoz hasonlóan cikkem tárgya szintén bír egy extra magyar névvel, ez a Morcos misszionáriusok; azonban az általam használt áll közelebb az olasz verzióhoz. 

Mit mondhatnék még? Megvan benne az, ami kell, csak nincs belőle elég; túl sok a drámai mondanivaló és emiatt az akciónak kevesebb hely jut. A kezdés meg a zárás nekem túl unalmas volt, de még ezekkel együtt sem kell azt mondanom, hogy a Fordítsd oda a másik orcádat is! gyenge lenne. Csak nem annyira jó, mint mondjuk a Bűnvadászok

Pontozás: 

imdb: 6.5 (A port.hu-n 9-en áll.) 

Szerintem: 4/5 (Attól tartok, hogy minden olyan, amit ritkán ad tőlük a tévé, az ténylegesen alacsonyabb színvonalú. Bár egyszer ne lenne igazam!) 

Ha tetszett a cikk, nézd meg a regényemet!

Szólj hozzá!

Címkék: hill spencer


2019.02.14. 13:53 Tévésámán

A nagy fejedelem (1997)

5 éven át dolgoztam egy múzeumban, ennek kapcsán rengeteg helyre eljutottam, sok érdekességet láttam és megszemlélhettem a történelem emlékeit a színfalak mögül. Ez maradandó hatást gyakorolt rám, azóta is nagyon érdekelnek bizonyos korszakok hazánk és a világ históriájából, tehát érthető, hogy mikor megláttam cikkem tárgyának leírását a port.hu-n, rögtön érdekelni kezdett. A Kisváros után elmeséltem Mozsárágyúnak, hogy miről szól, azt válaszolta, ő bármit megnéz, amiben Haumann Péter benne van, szóval kialakult az esti programunk. És micsoda program volt! 

fejedelem_haumann.jpg

Az 1900-as évek legelején járunk, egy névtelen magyar kisvárosban. Az elöljárók mind a holnapi ünnepségre készülnek, A Nagy Fejedelem szobrának avatására. Sokat köszönhetnek neki, hiszen az ő révén ismerik a városkát, azonban mindez valójában a Tudós (H.P.) érdeme, aki évtizedeken át kutatta és publikálta a fejedelem életrajzát, tetteit, építette legendáját, behozta az uralkodót a köztudatba. Viszont éppen most, a levéltáros (Bocsárdi László) hírneves kollégája kezébe ad egy kötegnyi 600 éves iratot, amely bizonyítja, hogy minden, amit eddig a címszereplőről állítottak, hazugság vagy tévedés volt. A Tudós megkezdi egyszemélyes csatáját, hogy elpusztítsa az általa kreált hamis alakot, ám az egész város (beleértve a saját családját) ellene van, mert ha a fejedelem megsemmisül, azzal minden más is tönkremegy. Mérlegre kerül az igazság, ám a másik serpenyőbe érdekek és sok-sok pénz halmozódik fel. Vajon melyik irányba billen a nyelv? 

„Feltámadt, mert én feltámasztottam.” 

E 62 perces tv-játék korát elég hamar be lehet határolni, a Nagy Háború előtt járunk, amikor még Osztrák-Magyar Monarchia volt, de egyre erősödtek a nemzeti érzelmek. Ilyenkor jól jönnek a régi hősök alakjai, kellemes dolog visszaemlékezni dicső elődeinkre. Egy pozitív példa a régmúltból segítheti az összefogást, a közös ügyet, és bizony fel lehet használni politikai meg egyéb célokra. Szerencsés az a nemzet, akinek vannak ilyen hősei, és Magyarország különleges helyzetben van, hiszen olyan régóta létezünk, hogy számtalan legendás alak közül lehet választani. A Nagy Fejedelmet az elhangzó 600 év miatt az 1400-as évekre tehetjük, egyfajta Mátyás király vagy Hunyadi János-allegóriaként is lehet rá tekinteni (pláne mivel most ért véget a Mátyás-emlékév). Ez a kitalált ember viszont a semmiből tűnt fel, neve nyilván ismert volt korábban, de jelentőségét a Tudóson kívül senki sem ismerte fel. 

Felvetül az első probléma, amit Walter, a levéltáros jelképez. Ő ugyanis igen régóta tudja, hogy amit a köz gondol a címszereplőről, az hazugság. Vele azt mutatják be, hogy a névtelen kutató bizonyítékai nem állnak meg hírneves társáéval szemben, akkor sem, ha azok az igazságot tartalmazzák. A Tudós meggyőződésből bebizonyítja, hogy Walter első dokumentuma hamis, tehát Haumann figurájának szándékai nemesek, csak tévúton jár. A Polgármester (Hunyadi László – beszédes név, figyelemre méltó alak) viszont magából kikelve állítja, hogy amit a levéltáros tett, az „merénylet” volt. Végülis melyik település akarná, hogy híres szülöttjéről kiderüljön valami csúnya dolog? Megcsappan az idegenforgalom… 

A második probléma akkor jelentkezik, mikor a Tudós szembesül az iratköteggel. Szakértőként rögtön felismeri, hogy amit a kezében tart, az valódi és már rövid tanulmányozás után rájön, hogy mekkora jelentősége van. Hihetetlen erényről tesz tanúbizonyságot, amikor első gondolata az, hogy ezt mindenkinek el kell mondani, ugyanis ezzel teljes addigi pályafutását bevágná a szemétbe, évjáradékkal, kitüntetésekkel, jó hírnévvel meg a családja jövőjével egyetemben. És mégis erre készül, mert számára a történelmi tény és a szakmai hitelesség mindennél fontosabb. 

fejedelem_random.jpg

„Minden uralom zsarnokság.” 

Ezen a pontos felmerül, hogy létezik-e történelmi igazság? Mitől lesz valakiből pozitív hős, mitől átkoznak el másokat? Személyes véleményem - ami „kutatásaimon” alapszik - az, hogy mindennek/mindenkinek többféle megítélése van, és éppen az uralkodó elvek/vezetők döntik el, kiből válik követendő és kiből elrettentő példa. (Helyi eset: Hóman Bálint.) Az itt tárgyalt filmben viszont olyan helyzet merül fel, ami a valóságban rendkívül ritka, egy már megállapodott helyzetben lévő, hősnek titulált emberről derül ki, hogy közel sem volt az, aminek beállítják. De nem azért jutott ide, mert direkt elferdítették a tényeket róla, hanem mert nem akadt elég bizonyíték az állítások ellenkezőjére. A főhős jóhiszeműen járt el, tiszteletre méltó az elkötelezettsége szakmája iránt; tévedéseit viszont a hatalom gyakorlói önös érdekből felhasználják. 

„A népnek mese kell, nem igazság.” 

A vezetőket hidegen hagyja, mit állítanak a tények, mindössze az fontos, amivel a szekerüket tolhatják. A tévedésből hazugságot fabrikálnak, tudatosan hamisítanak, és mindenki benne van, mert kapnak valamit: A Polgármester saját hírnevét építi a Tudós meg a fejedelem vállára támaszkodva, ezalatt jól megszedi magát. Az elöljárók karrierjük érdekében támogatják; a Tudományos Társaság elnöke (Lohinszky Loránd) a konszenzus megtartásáért fáradozik; és van egy kis ide fűzhető szerelmi mellékszál is. Marika (Haumann Petra) és Ferenc (Selmeczi Roland) házassága – előbbi a Tudós lánya, utóbbi a Polgármester fia, nem mellesleg pedig a szobrász, aki A Nagy Fejedelmet kifaragta. A lány anyja és a fiú apja egymáshoz akarják kényszeríti gyermekeiket, ők meg közben tényleg szeretik egymást, minden adott a boldogsághoz, de ha hirtelen a Tudós eldobja magától az addigi életét, a fiatalok szépnek ígérkező jövője meghiúsul. A szituáció tehát egyértelmű: Mindenáron meg kell akadályozni a főhőst abban, hogy napvilágra hozza felfedezését. Ez a harmadik probléma.

Most politizálhatunk egy kicsit: A Hunyadi László által életre keltett Polgármester akár egy kommunista propagandafilm kizsákmányoló földesura is lehetne, karikatúraszerű, kövér, nagyhangú, érdekorientált. A levéltáros a kisember, akinek kiabálása nem hallatszik fel a trónszékig, aki maga alatt vágja a fát, ha kiáll a sorból és beszélni mer. Ferencben megtestesül a támogatott művész, aki szerencsés háttérrel indulhat, aztán átlényegül a szerelmessé, akinek mindennél fontosabb, hogy megkaphassa választottját. Az elnök a részrehajló értelmiségi, aki kiszolgálja a rendszert; a Szerkesztő (Ács János) a sajtó, ami csak akkor beszél, ha érdeke úgy kívánja és hallgat, ha megfizetik; a költő (Dengyel Iván) meg az uralkodó(ka)t kiszolgáló alkotó. Sajnos ezekkel az archetípusokkal ma is találkozhatunk a világban, hadd ne mondjak neveket… 

fejedelem_haumann2.jpg

„Hazudni kell a köz érdekében.” 

Az egyetlen idealizált karaktert Haumann Péter játssza. Ilyen emberrel a valóságban már talán sohasem találkozhatunk, hiszen minden szentnek maga felé hajlik a keze; a jó lehetőségekért majdnem bárki sutba dobja a lelkiismeretét; a szakmai alázat szinte ismeretlen; pénz beszél, kutya ugat, stb. Természetes, hogy a Tudóshoz hasonló személyek magukra vannak utalva és ilyen vagy olyan bukásuk elkerülhetetlen. Érdekes párhuzam vonható közte és a Spawn-képregényben szereplő megbolondult katona között: Mind a ketten egy századokkal korábban élt zsarnok szellemével viaskodnak, akit valódinak látnak. Ha már víziók, ennek a filmnek az egyik legkülönlegesebb motívuma a zene, amit az azt szerző Lajkó Félix jelképez. A hegedűs a semmiből, az éjszaka közepén jelenik meg, elkezdi játszani különös dallamait, és egyre biztosabb, hogy nem valódi, csak a Tudós látja, csak ő hallja, és ahogy lejjebb csúszik a kétségbeesésbe, úgy válik a dallam bonyolultabbá, összetettebbé, mely végül a végestáblista alatt teljesedik ki. A muzsika egyébként egyre jobb lesz, kicsit nehéz megérteni az elején, mit akar ez a pasi a hangszerével, de amint rájössz, hogy micsoda, a zenéje is tetszeni fog. Még egy pici apróság, hogy a főhős és lánya a valóságban ugyanilyen rokoni kötelékben van egymással. 

A cselekmény kb. 24 óra alatt egy fő téren játszódik, aminek egyik felén van a levéltár meg a polgármesteri hivatal, a másikon a Tudós háza; és középütt magasodik fehér lepel alatt a szobor. A környezet hiteles, a jelmezek szintén azok. A játékidő első felét tömegesebb jelenetek teszik ki, majd miképp a végkifejlet felé haladunk, úgy lesz egyre kevesebb ember a képernyőn, végül csak Haumann marad, egyedül az éjszakában a teremtményével. Különösen erőteljes az utolsó jelenet a Himnusszal, és amikor a merénylő szembenéz a fejedelemmel a misztikus félhomályban. Egyébként a színészekre semmi panasz nem lehet, mindenki jól teljesít. 

Néhány adat a készítőkről: A rendező Sós Mária, aki együtt írta a forgatókönyvet a szerkesztő Mezey Emőkével Lengyel Menyhért 1907-es azonos című színműve alapján. A szerzőnek ez volt az első darabja, amit bemutattak, egyébként figyelemre méltó fickó volt. 94 évet élt, számos országban megfordult, írt a Nyugatba, Az Estbe, a Pesti Naplóba; az ő egyik munkáján alapul Bartók Béla A csodálatos mandarinja; egy másikon pedig az 1939-es Ninocska című film, Greta Garboval a főszerepben. Ács Jánost láthattunk a Régi idők focijában, ahol ő Színes Géza (aki csúnyát mondott), Bocsárdi Lászlónak máig ez az egyetlen mozgóképes szerepe. 

fejedelem_lengyel.jpg

Röviden a lényeg újra: Elgondolkodtató, korunkban is aktuális történet, amit röviden, velősen, kitűnő színészek adnak elő. A történelem és annak kutatása iránt érdeklődőknek, illetve Haumann Péter tisztelőinek kihagyhatatlan darab!

Pontozás: 

imdb: Nincs. (10-est adtam rá.) 

port.hu: 6.8 (Én nyomtam fel 5.4-ről.) 

Szerintem: 5/5 

Továbbra is várható a Fordítsd oda a másik orcádat is!

Ha tetszett a cikk, nézd meg a regényemet!

6 komment

Címkék: magyar dráma történelmi


2019.02.11. 09:47 Tévésámán

11. születésnapi bejegyzés - Soul Music (1997)

terry_pratchett_s_discworld_soul_music_part_5_0940.jpg

Még általános iskolás koromban, Péter barátom révén ismerkedtem meg a Korongvilággal, Terry Pratchett humoros fantasy-multiverzumával. Péternek szinte az összes rész megvolt a regénysorozatból, és miután elolvasta őket, kölcsönadta, aztán együtt röhögtünk rajtuk. Máig nagyon bírom ezt a szériát és el is kezdtem gyűjteni. 

Anno nagyon örültem, mikor az HBO leadta A postamestert – ez volt az első találkozásom a Korongvilággal mozgóképes formában. Bár utólag elmondhatom, hogy az a leggyengébb mind közül (pusztán a történetből adódóan), mégis igazán jól szórakoztam rajta, örültem az ismerős karaktereknek, Ankh-Morporknak, stb. Ezért aztán gyorsan megnéztem a többi elérhető filmet, a Varázsaput meg A mágia színét; aztán sajnáltam, hogy nincs több. Egyszer azonban felfedeztem, hogy az általam olvasott egyik (talán a) legjobb Pratchett-regényből, a Gördülő Kövekből is van filmes változat, csak éppen rajzolt. Felírtam a listámra, aztán annyiban maradt a dolog… Most viszont, hogy itt az ünnepi hét, újfent túl kevés időm maradt valamilyen blu-ray-t rendelni, aztán az jutott eszembe, hogy a régi, letöltött filmjeim közül választok valamit, majd beugrott a lista. Amint megláttam, nyomban eldöntöttem, igen, a Soul Music méltó lesz erre az ünnepi alkalomra! Szóval vágjunk is bele, hangerőt fel, szóljon a kőzene! 

terry_pratchett_s_discworld_soul_music_part_5_0998.jpg

Imp (Andy Hockley hangján szólal meg) szenvedélyes hárfás, ám szülőfalujában ezzel inkább csak idegesíti a családját, meg aztán lehetőségei sem adódnak tehetsége fitogtatására. Egy napon aztán elhatározza, hogy elege van az esőből meg a dilettáns közönségből, elindul A Városba, vagyis a Korongvilág központjába, Ankh-Morporkba, hogy ott a valaha élt legnagyobb zenésszé váljon! Véletlenül összetalálkozik egy nagy dumájú törpével, a szaxofonos Gloddal (Rob Rackstraw) és a köveken játszó trollal, Lias-szal (George Harris), együtt pedig – egy újabb véletlen folytán – megalakítják az első zenét (vagyis rockot) játszó bandát… 

Ezalatt A Halál (Christopher Lee) elveszti fogadott lányát és vejét, ez az eset aztán gondolkodóba ejti. Mi végre történik minden? Miért úgy vannak a dolgok, ahogy? Miért kell emlékeznie arra, ami holnap történik? Úgy dönt, otthagyja a munkáját, hogy felejthessen – bármit kipróbál, amit a Korong legnagyobb bölcse javasolt neki. Ám a Dolgok menetét nem lehet csak így megváltoztatni, szükség van valakire, aki elvégzi A Halál feladatát. Erre csupán egyetlen alkalmas személy létezik: Zsuzsa (vagy Susan - Debra Gillet), a Nagy Kaszás unokája. A különös leány egyik pillanatról a másikra nagyapja helyére kerül, viszont korántsem ez lenne az életcélja, úgyhogy két lélek Túlvilágra segítése között felkerekedik, hogy megtalálja rég nem látott felmenőjét, hátha ezzel minden visszakerül a maga medrébe… 

terry_pratchett_s_discworld_soul_music_part_5_0245.jpg

És mindeközben hódít a zene, ami érthető, hiszen tök jó; de a Láthatatlan Egyetem arkrektora, Mustrum (Graham Crowden) zsigerből utálja, pláne miután a tantestületének tagjai is rajongókká válnak. Mind ő, mind az időközben zenekarrá alakult trió rájön, hogy a sokkal több, mint aminek látszik. Él és akar valamit – lehet, hogy veszélyes. De ki fogja megállítani, és hogyan? 

Pár szót a regényről: A Gördülő Köveket jó régen olvastam, nagyon szerettem. Arról szól, hogy mi lesz akkor, ha a mágiával átitatott pszeudo-középkorban hirtelen megjelenik a rockzene. A sztoriból csak három dolog maradt meg, a Zene hatása, az hogy A Halál gitározik a végén, meg Zsuzsa jelenléte. Igazából a Kaszás körüli könyvek a legjobbak, ő talán a legkirályabb figura a Korongon, nagy rajongója vagyok, de bírom Susant és Albertet, A Halál inasát is. Ezek a figurák most mind megjelennek, plusz felbukkannak az Őrség tagjai, jön Ráteszem-A-Kést-A-Saját-Torkomra Himpellér; a varázslók; a Törött Dob kocsma és közönsége; vagyis minden, ami egy jó Discworld-kalandhoz kell! 

terry_pratchett_s_discworld_soul_music_part_5_0215.jpg

A Soul Music a többi Pratchett-adaptációhoz hasonlóan nem egy film, hanem egy minisorozat, aminek 7, egyenként kb. 22 perces része van. Egy ősi torrent-változatát találtam meg, amiben a hét részt egy félórás interjú egészít ki az íróval, és annyira tetszett, hogy egy ültő helyemben végignéztem az egészet. Miként a leírás mutatja, az eseménysor három nagy szálra bontható: A zenekar (angolul Band With Rocks In, sajnos a magyar nevükre nem emlékszem), az arkrektor harca a Zenével, és A Halál meg az utána kajtató pereputty. Az első sok humorral megfűszerezett karikatúrája a rockzene 1950-től kb. 1980-ig terjedő korszakának – külön tetszettek benne a fantasy-rasszista poénok („Nem elf vagy, véletlenül?”, „Én troll vagyok, úgyhogy lehetek előítéletes a trollokkal szemben!”) és a Zenészcéh képviselőiben testet öltő cenzúrabizottság/lemezkiadó-vállalat kritikája. A második szál a leggyengébb, a könyvben ez sokkal jobban muzsikált, de Mustrum és a Könyvtáros jópofák (előbbi rástartol Zsuzsára, utóbbi meg ördögi tehetségű zongorista lesz). A harmadik szál a leg-Korongosabb, de csak azért, mert az ebben megjelenő figurák több könyv főhősei. Személy szerint a háromból kettőt nagyon élveztem, a varázslók viszont nem zavartak. 

Maga a regény és a sorozat is sajátos módon a rockzene születését mutatja be, ám ami a mi valóságunkban évtizedekbe telt, az a Korongon úgy egy hétig tart csupán. Kis apróság, hogy én mindig úgy képzeltem, a banda heavy metalt játszik, itt viszont a készítők végigjáratják velük a rock nagy lépcsőfokait: Beatles, Blues Brothers, Elvis, Jimmy Hendrix, Woodstock – ezek csak azok, amiket felismertem (a többiről később). A Soul Music viszont nem véletlenül Lélek Zene – ez a Zene él, és valójában ő játszik a zenészeken! Ha jól emlékszem, akkor a könyvben benne van, hogy ez ténylegesen hogyan hozhatja el a világvégét vagy valami ilyesmit, itt csak Imp – vagy később Buddy – lelkéért (meg egy zsák pénzért) megy a harc. A pénz iránti vágy három alakban ölt testet: A Zenészcéh főnöke (szerinte a muzsikálás pénzszerzési forma és semmi esetre sem szabad ingyen csinálni vagy megengedni, hogy mások ingyen csinálják), a troll klubtulajdonos (az alvilág, ami minden szórakoztató dologra ráteszi a kezét) és Himpellér (tipikus menedzser a ’70-es évekből, aki zsebre teszi a haszon 99%-át). Azért azt tegyük hozzá, hogy az engedélyhez kötött zenélés bizonyos esetekben jót tenne a mi valóságunkban… 

terry_pratchett_s_discworld_soul_music_part_5_0219.jpg

„-A coach with liver on it.

  -Livery.

  -That too.” 

A képi világról még semmit se mondtam, de a mellékelt illusztrációk önmagukért beszélnek. Ez 22-23 évvel ezelőtt készült, amikor a számítógépes rajzolás még gyerekcipőben járt (lásd mondjuk Babylon 5), ezért hagyományos animációt láthatunk, amit azonban néhol 3D-vel vegyítenek. Párszor átvezetésként láthatunk egy koponyát, ami teljesen CGI, ehhez hasonlóan a Zene lelke az utolsó epizódban, valamint a nyitó/záró szekvencia minden rész végén szintén gépi rajz. A Halált megidéző rítushoz és „a korábbi részekben…” montázsokhoz a két stílust keverik. A főcím zenéje lett egyébként a kedvencem az összes szám közül, igazán megkedveltem, és érdemes figyelni a kis részletekre a Korong bemutatásakor – a Napot például csak a negyedik résznél vettem észre. Az apró figyelmességek egyébként mindenütt megjelennek, ilyen a lányiskolában a törpe lány bajsza, Lias/Cliff szeme a napszemüveg mögött, Himpellér „szivarja” vagy az Idegenlégiósok feledékenységének számos jele. Az íróra jellemző nyelvtani humort többé-kevésbé sikerült átültetni a vászonra, ennek példája, hogy a zene attól , hogy a „dobos” köveket üt egymáshoz; és hasonlóan kitűnő poén az, amikor a troll „kemény anyagot” fogyaszt az öltözőben. 

Pár szót a készítőkről meg néhány érdekesség: A rendező-producer Jean Flynn, Andy Hockley és Rob Rackstraw együtt dolgoztak a Soul Music párján, a Wyrd Sisters-ön (a Vészbanyák feldolgozása). A forgatókönyvet készítő Martin Jamesonnak ez az egyetlen filmes munkája. A kitűnő zenét Phil Bush és Keith Hopwood szerezték. Az Albertet megszólaltató Bryan Pringle a Nászéjszaka kísértetekkelből az inas. A Band With Rocks In Itet a The Beatles-ről mintázták, elvileg a könyvben is rájuk hajaznak, itt meg méginkább. Mivel le akarták rövidíteni a játékidőt/a készítésre szánt időt, ezért a visszatérő figurák (mint mondjuk Lord Vetinari), a belső poénok, meg a mellékszálak egy része kimaradt. A Gördülő Kövek 1994-ben jelent meg először. 

terry_pratchett_s_discworld_soul_music_part_5_0489.jpg

A mellékelt fél órás Terry Pratchett-interjúból: Mikor írt, a karakterekből inkább a hangjukat tudta elképzelni az arcuk helyett. Mivel a mozgóképes animációhoz nem értett, így olyan embereket keresett, akik szerinte jók voltak ebben a műfajban és rájuk bízta a dolgot anélkül, hogy túl sokat szólt volna bele. A feldolgozást készítők munkájához néha ezt-azt azért hozzátett, átalakíttatott a végső produktumon. Lee és Gillet hangja nagyon tetszett neki. A készítők a zenéknél nem csak a hangzást, hanem az adott korszakra jellemző technikát is felhasználták. Terry bácsi sosem akart filmhez vagy sorozathoz forgatókönyvet írni, mert úgy gondolta, hogy nincs értelme a könyvektől átlépni egy másik műfajba, ahol maximum közepeset tudna csak nyújtani. Ő mindössze az ötleteket adta és életben tartotta a sorozatot, amit majd valaki más feldolgoz. Sokszor meglepődött az adaptációkat hallgatva/nézve, hogy milyen jó vicceket írt, és nevetett rajtuk. Frappánsan úgy gondolta, hogy a Soul Music „Legrosszabb esetben jó lesz, jó esetben fantasztikus!”. 

terry_pratchett_s_discworld_soul_music_part_5_0975.jpg

Néhány megjegyzés az imdb komment-részlegéből, avagy olyan dolgok, amiket nem vettem észre: Apogee_ szerint „(...) az újrafelhasznált karakterek (például a Láthatatlan Egyetem cselédjei) lehettek volna jobbak. Nem kellett volna jeleneteket ismételgetniük, stb.” Ebben van valami, több szekvencia észrevehetően megismétlődik, de ez a régi sorozatokban bevett szokás volt; a klón-figurák helyett engem inkább a sok hasonló hangú alak jobban zavart (Rob Rackstraw például 17 különböző szereplőt szólaltatott meg). Apogee_ a megidézett előadók közt említi még Jerry Lee Lewis-t és a Van Halent. Headrock írja: „Más könyv-alapú sorozatokkal ellentétben, ha ezt azután látod, hogy már olvastad a regényt, biztosan nem fogsz csalódni, mert Pratchett segítette a rendezést, így a legapróbb részletekig visszaadta a Korongvilágot, pont, mint az írásaiban.” Az interjúban az író inkább csökkenteni próbálta a saját szerepét… Idézet DanielWPow véleményéből: „A kísérőzene igazi műremek. Bárcsak rátették volna a teljes számokat a dvdre!” A kísérőzenét csak jóval később, de végülis kiadták lemezen. ronc-5 felhívja a figyelmet arra, hogy „párszor a vágással megöltek egy-egy viccet, például amikor Nobby és Colon őrmester [nem tudom a magyar nevét] azt mondják ’ott megy – Zsuzsa Halál’, ez érthetetlen, mert az eleje lemaradt. ’Ez nem A Halál volt?’ ’Nem tudom, nekem inkább egy Zsuzsának tűnt.’” Igaz, fogalmam se volt, honnan tudják a lány nevét. A kommentelők szinte mindegyike egyébként a Dékánt és a Varjút idegesítőnek, az animációt gyengének/kezdetlegesnek találta. Én kedveltem a Varjút, jó szövege volt, a Dékán hangjától viszont megértem, ha valaki a földet kaparja. A látványvilággal azonban semmi bajom. 

terry_pratchett_s_discworld_soul_music_part_5_1174.jpg

Összesítésben nagyon tetszett, újabb kellemes estét szerzett nekem a Korongvilág! Ajánlom azoknak, akik olvasták a Gördülő Köveket, vagy rajongói a Discworld-szériának – alig várom, hogy lássam a Wyrd Sisters-t, bár az állítólag rosszabb ennél… 

Pontozás: 

imdb: 7.6 

Szerintem: 5/5 (Talán még mehet feljebb.)

Hírek: 

- Ha minden igaz, ebben az évben láthatjuk a Terry Pratchett és Neil Gaiman közös regényén alapuló Good Omens című hat részes minisorozatot, a főszerepben David Tennanttel és Michael Sheennel. 

- Bár Christopher Lee már lassan 4 éve halott, egy munkája még mindig bemutatásra vár. A The Time War egy nácis sci-fi, aminek Lee úr volt a narrátora, bemutatási dátumot még nem tűztek ki hozzá… 

Várható írások: Fordítsd oda a másik orcádat is! 

Ha tetszett a cikk, nézd meg a könyvemet is!

Szólj hozzá!

Címkék: zene fantasy vígjáték animációs


2019.02.08. 10:13 Tévésámán

11. Születésnapi Ünnepi Hét I.: Filmek 2018.

A 2018-as évben jelentősen kevesebb filmet néztem, mint korábban. Ebben szerepet játszott, hogy munkahelyet váltottam és az új feladatom a délutáni órákban elszólított a tévé elől; megszűnt az érdeklődésem a populáris szemét iránt; illetve elég sok időt töltöttem a Left 4 Deaddel és a Killing Floorral. Viszont folytattam a korábban megkezdett módszert, miszerint azokról a mozgóképekről, amik nem érdemelnek teljes cikket (vagy semmi kedvem se volt írni róluk), pár soros, rövidebb feljegyzéseket készítettem erre az ünnepi hétre. Jöjjenek akkor 2018. filmjei – legrosszabbtól legjobb felé haladva; normál betűkkel a tavalyi, dőlttel az idei véleményemet olvashatjátok: 

Szemét/pocsék-kategória: 

1:54 (2016)

A nyitó-jelenet zenéje és a francia [igazából kanadai?] mivolta érdekessé tette, de baromi unalmassá vált. 14 percet néztem belőle, ezalatt ténylegesen semmi sem történt, csak a háttérben tökön rúgtak valakit. Sajnos nem éreztem, hogy érdemes lenne tovább várni. 

Mint látható, lekapcsoltam, annyira pocsék volt, ezzel az év egyik legrosszabb filmje lett. 

imdb: 6.6 

Port.hu: 7.5 (Biztos bennem van a hiba…)

 

Gyilkos robotok nyomában (The Truth About Killer Robots, 2018)

Ez a film a mesterséges intelligenciáról szól, mindössze egy érdekes kiindulási pontot tettek bele. Megmutatják, hogy a robotok hogyan veszik át a helyünket a gyártóiparban, a szolgáltatóiparban és aztán az életben is. Valójában azonban azt, hogy kinek a felelőssége, ha egy robot egy ember halálát okozza, háttérbe szorítják, és erre a kérdésre nem kapunk választ. Pedig engem ez érdekelt volna… 

A másfél órás játékidő első fél órája szól a megadott témáról, minden további számomra érdektelen volt. Sokat elmond erről a filmről, hogy a port.hun lévő egyetlen szavazat az enyém… 

imdb: 5.5 

Port.hu (Szerintem): 5 (A külföldi kollégák is egyetértenek velem abban, hogy ez unalmas.)

 

Atyai pofonosztó (Padre Speranza, 2002)

Megtévesztő a címe, ugyanis az idős Bud Spencer egyetlen pofont se ken le benne senkinek. Mind ő, mind Terence Hill játszottak papokat, itt viszont ránézésre a főszereplőről a felvezetés után már nem lehet megmondani, hogy Isten szolgája. Számomra érthetetlen, miért nincs rajta sosem a jellegzetes fehér gallér, de egyébként ez csak egy apróság. Sajnos ez a film krimi-dráma, amiben csupán egyetlen igazán jó poén van, a nyomozós szál se valami érdekes és a dolgok szinte maguktól oldódnak meg. A karakterek közül csak a Dawn-kóros sekrestyés szerethető, a többiekért aligha fog bárki is izgulni. Persze tény, hogy egy 70-es éveiben járó színész már képtelen ugyanazt nyújtani, mint amit 30 évvel korábban, viszont az itt-ott lyukas történetet meg az elvárható humor hiányát mégsem lehet erre a tényre kenni. Azt hiszem, bennem van a hiba, hogy Bud minden moziján röhögni akarok, mert biztos, hogy szerette volna kipróbálni magát komolyabb szerepekben is; csakhogy én a komolytalanságát szeretem, és tutira nem vagyok egyedül ezzel. 

Bud Spencer közel áll ahhoz, hogy szentté avassák, ezért mindig kicsit kellemetlenül érzem magam, ha leszólom valamelyik munkáját, de tény, hogy ez messze elmaradt attól, amit vártam. Pici érdekesség, hogy az imdb szerint 2005-ös, a port.hu szerint 2002-es – én most a magyaroknak hiszek. 

imdb: 6.1 

Port.hu: 7.8 (A nemzetközi megítélése jóval közelebb áll a valósághoz.)

 

A Galaxis Őrzői Vol. 2 (Guardians of the Galaxy Vol. 2, 2017)

Ami az elsőben jó volt, az innen nagyrészt kiveszett. Groot idegesítő vagy semmilyen, Mordály poénjai szarok, Peter érdektelen, Gamora viszont most szimpatikusabb, érdekesebb volt. Újfent Drax viszi a pálmát, aki hozzá méltó havert kapott Mantis személyében, az ő vicceik az igazán jó pillanatok. A beugró szereplőknek semmi értelme, Kurt Russell viszont brillírozik. A sztori igazából üres, Yondu még mindig túl erős, a zenék alapvetően bénábbak, a látványvilág sokszor gagyi. Két dolgot képtelen vagyok felfogni: 1. Miért van az, hogy minden 2. rész fos? 2. Ki hiszi el azt, hogy halandók meg tudnak ölni egy istent? Utálom az ilyet… 

A GotG első része volt az, ami Dávid barátom megjegyzésének köszönhetően rádöbbentett arra, hogy ezekre a típusú filmekre nem érdemes pazarolni az időt. Az pedig kifejezetten szánalmas, hogy az itt röviden tárgyalt művet és a a Deadpoolt azért ünneplik, mert olyanok, amilyennek az összes többi szuperhős-mozinak lenniük kéne. Eme meggyőződésem dacára tavaly mégis megtekintettem ezt, tavaly előtt meg az Avengers 2.-t (mindkettőt a tévében), viszont 2019-ben már nem követem el ezt a hibát.

imdb: 7.7 

Port.hu: 7.8 (Vicc.)

 

Elmegy-kategória: 

Félix és Rose (Décalage horaire, 2002)

Náthás voltam, itthon maradtam, gondoltam, nézek valamit. Ez éppen kapóra jött, úgy emlékeztem rá, hogy jó. Az eleje elég furcsa, a Döglött halat idézte a telefonos kiindulási pont, van benne egy pici Repülök, vonatok, automobilok is. Igazán onnantól indul be, hogy Rose lemossa a sminkjét, de ez kb. a cselekmény felénél van. Végülis arról szól, hogy milyen hirtelen bele tudunk szeretni valakibe, és ez milyen hatással van ránk meg arra a bizonyos személyre. Az európai filmes jelleg igen erős, hiszen olyan dolgokról beszél a két szereplő, amit egy hasonló kaliberű amerikai alkotásban el se tudnánk képzelni; Juliette Binoche meztelenül úszik és alszik;plusz az egész valahogy fura, de kellemes módon. Megérte látni. 

A végére kellemes érzéseim voltak, de az első felét igen nehéz elviselni… 

imdb: 6.2 

Port.hu: 8 (Nem tudom, miért kapott ennyit.)

 

A nappali boszorkány/A déli boszorkány (Polednice, 2016)

Érdekes, lassú cseh „horror”. A műfaj meg a készítő ország miatt akartam látni. Jó darabig semmi sem történik, a misztikus hangulat viszont megbújik a napfényes képek között. A magányról, szeretteink elvesztéséről, a vidéki/tanyasi életről szól, meg arról, hogy egy nőnek kell egy férfi az életébe, hogy az teljes legyen. Szóval a mondanivalója jó, a színészek játéka szintén, egy-két alkalommal pedig még poénok is vannak („Mit szeretnél csinálni délután?”). Nem bánom, hogy láttam. 

Ez azért kerül ebbe a kategóriába, mert semmi értelme nem lenne újra megnézni. 

imdb: 5.2

port.hu: 4 (Valami hülye komment nélkül adott rá egy 1-est, én meg gyorsan nyomtam rá egy 7-est most.)

 

Parasztháború (La guerra dei cafoni, 2017)

Érdekes volt, néha vicces. Kár, hogy nincs igazi felvezetése és hogy a vége sem valami szívderítő…

Ifjúsági film olasz módra, de sajnos korántsem olyan szórakoztató, mint a Legyetek jók, ha tudtok!. A nyitójelenet ad egyfajta alap-kontextust, de igazából nincs magyarázat rá, hogy a gazdagok miért szívatják a szegényeket. Van egy Rómeó és Júlia mellékszál, némi vallási felhanggal vegyítve (a végén, mikor a fiú találkozik az öreg halásszal, az nagyon király), és sejthető, hogy valami tragédia lesz benne, ami aztán elkerülhetetlenül bekövetkezik. Talán nagyon picit A Pál utcai fiúkhoz hasonlítható, az európai jellege meg a jó poénok miatt lehet, hogy eggyel feljebb kellett volna tenni, de végülis ide került.  

imdb: 6.5 

Port.hu: 6 (Asszem mégis jó helyre tettem.) 

 

Jó volt-kategória: 

Hős6os (Big Hero 6, 2014)

Jópofa, kedves, ugyanakkor elég sötét téma adja az alapját: a gyász és annak hatása az egyes emberekre. Baymax nagyon aranyos, Hiro is jó fej, a többiekre viszont nem nagyon marad idő, nagyjából mindegyikük személyisége összefoglalható egy mondatban. Érdekes, hogy a helyszín a Szárnyas fejvadászhoz meg a Firefly-hoz hasonlóan az ázsiai plusz az amerikai kultúra összeolvadása; a gonosz kiléte pedig igazi meglepetést tartogat. Az egyetlen tényleges negatívum a nyitó robotharcos szekvencia és Baymax második megjelenése közti elég hosszú rész unalmassága. Úgy tudom, ebből is készült sorozat, talán egyszer majd megnézem. 

A robotos filmekkel könnyű megvenni engem, de még a szórakoztató és aranyos jellege ellenére sem akarom ezt a legfelső kategóriába tenni. 

imdb: 7.8 

Port.hu: 8.2 (Most nem vitatok el egyetlen pontot sem, megérdemli.)

 

A nap, amikor az apám bokorrá változott (Toen mijn vader een struik werd, 2016)

A háború gyerekszemmel, avagy a tízéves kislány akarata ellenére elindul a számára ismeretlen országban lakó édesanyjához, aki születésekor otthagyta, és mindenütt veszély várja. A dolog igazából nem ennyire komoly, kis hősnőnk, Toda, találkozik néhány furcsa, de kedves emberrel, meg olyanokkal, akik kevésbé jó fejek; viszont végül eléri a célját és még barátra is lel a tejfölszőke Ragacs személyében. Nagyon érdekes, hogy miként próbálja a gyermek megérteni az érthetetlen háborút, és hogy néha a felnőttek se igazán biztosak a dolgukban. „Ellenség vagy, vagy barát?” „Ez csak egy szín.” A semleges, meg nem nevezett országok és a zagyva álnyelv, meg a „bárhol lehet Európában”-érzést keltő helyszínek miatt az európai néző igazán magának fogja érezni a történetet, amit kellemes zene kísér. Így is be lehet mutatni, milyen a háború, nekünk tetszett.  

Szokatlan megközelítési mód az, hogy nincs igazi felvezetés, ami elmondja, ez a fegyveres konfliktus meg az országok fiktívek, ezért eltart egy darabig, amíg erre a néző rájön. Emiatt vannak dolgok, amik értelmetlennek látszanak, illetve néhány rész kissé eseménytelennek érződik. Mindezek ellenére érdemes megtekinteni, mert ilyet garantáltan nem láthatsz máshol! 

imdb: 7.4 

Port.hu: 6.2 (A kommentekből kiderül: itthon nem mindenki fárad azzal, hogy megértse, mit néz.)

 

Világok őre (Chernovik, 2018)

Az oroszok ismét bebizonyították, hogy nagyon jól értenek a városi fantasy-hez. Érdekes történet, jó látványvilág és az ebből a hatalmas országból érkező hasonló művekre jellemző motívumok egyvelege ez a film. A főszereplő belekerül ebbe a különleges világba, amiben nagy tehetséggel bír, de ellenáll, vissza akarja kapni a régi életét; azonban nincs választása, mert van egy rejtélyes felsőbb hatalom, aminek kénytelen engedelmeskedni. Érdekes, hogy a hétköznapi emberek hogyan viszonyulnak a speciális képességek birtokosaihoz, és a kommunizmus uralta alternatív világ is megérne egy misét. Mindössze két dolog nem tetszett, az első, hogy a hős túl gyorsan rázódik bele az új helyzetbe, a második a lezárás. Viszont jó volt, hogy akit megszúrnak, az vérzik, akit megvernek, azon csúnya ütésnyomok keletkeznek és bizony a Póráz hatása is elég emlékezetes. Tudtam én, hogy megéri látni ezt! 

imdb: 4.3 (Hülyék ezek…) 

Port.hu: 5.8 (Érthető, hogy nekünk jobban tetszik, hozzánk közelebb áll, de ennél többet érdemelne.) 

 

Csúcs-kategória:

logan1.jpg

3./ Logan (2017)

Jó öreg Farkas – szó szerint. Egészen remek volt, van egy megfoghatatlan hangulata, és sikerült csupa olyan karaktert felvonultatni, akikért lehet szorítani. X-23 érdekes; Xaviert mindig kedveltem, ha Patrick Stewart játszotta; és jól esett viszontlátni Eriq La Salle-t meg Richard E. Grantet is, bár utóbbi elsikkad. Az irritáló zsoldos pasi korántsem annyira nevetségesen szar, mint a Wolverine-ben a kígyónő, az akció kielégítő, a CGI pedig nagyon ritkán látszik. A fordulatok jelentős része kitalálható, és kövezzetek meg, de valahogy tudtam, mi lesz a vége, mert csak ez lehetett, máskülönben az egésznek nincs értelme. Azt pedig egyenesen offenzívnak találom, hogy azért van oda annyi ember a Loganért, mert olyan, amilyennek egy normális filmnek lennie kéne. A trágya-áradatból persze hogy kiemelkedik egy ilyen, de ugorjunk vissza 30 évet az időben és csupa hozzá hasonlót találunk! Mert ez nem a látványtól, az idióta poénoktól meg a CGI-tól lesz jó, hanem mert király karakterek életszerű párbeszédeket adnak elő benne, és tehetséges színészek játsszák el az egészet. Ennyi a lényeg, ettől lesz jó egy film.  

És akkor most segget csináltam a számból. Vagy nem? Az X-Men filmek az egyetlen széria a szuperhős-zsánerben (a Tini Titánokon kívül), ami még érdekel. Sokan utálják ezért vagy azért, de bevallom, nekem még egyetlen része sem okozott csalódást, mindig találtam bennük valamit, ami tetszett. A Logan végre elbúcsúztatja azt a Rozsomákot, akire hat korábbi mozi épült, és ezúttal nem találtam semmi kifogásolhatót az elpusztíthatatlan mutáns kalandjában. Sajnos azzal, hogy a régi szereplők és alkotók eltűnnek, utat adnak a mocsoknak meg a tehetségtelen senkiknek (ennek az Apokalipszis jó példája), és valószínű, hogy hamarosan az X-filmeknek bealkonyul. De addig még jön az Új Mutánsok és a Sötét Főnix, szóval legalább kétszer újból megnézhetjük őket, mielőtt (remélhetőleg?) eltűnnek a süllyesztőben. 

imdb: 8.1 

Port.hu: 7.7 (Bármennyire jó, azért a magyar pontszám igazságosabb.)

salyut.jpg

2./ Salyut-7 (2017)

A Gagarin után újabb remek orosz űrhajós filmet nézhettünk. A cselekmény kezdetben kicsit lassú, de aztán egyre izgalmasabbá válik, az utolsó fél óra nagyon feszült. A képi világ elképesztően szép, színes, a számítógépes animáció igazán valóságosnak látszik, a néző úgy érzi, mintha kint lenne az űrben ezekkel a bátor kozmonautákkal. Jó dolog, hogy a főszereplők hétköznapiak, hétköznapi dolgokról beszélnek, isznak és cigiznek; ezen felül pozitívum még, hogy szép színésznőket találtak a négy fontosabb női szerepre, pár poénon meg igazán jót lehet nevetni. Negatívumként csak annyit tudnék felhozni, hogy erősen amerikainak látszik az elején, valamint érezhető benne egy ici-pici feminista felhang. Végeredményben ajánlom mindenkinek. 

Több orosz filmet kellene itthon adni…

imdb: 7.2 

Port.hu: 8.6 (Magáért beszél.)

storm_letters.jpg

1./ Storm – Lángoló betűk (Storm: Letters van Vuur, 2017)

Izgalmas, érdekes holland családi kalandfilm a reformációról. Nagyon kellemes volt látni ezt a történelmileg minden szempontból hiteles, egyben kedves és szórakoztató alkotást, ami felhívja a figyelmet Luther Márton mozgalmának évfordulójára. Szép szimbolikával (a kereszt megvéd, Mária szobra), pár poénnal és szimpatikus szereplőkkel operál, és bár a sztori kitalálható, mégsem válik unalmassá. Ilyesmiket kellene még adnia az HBO-Cinemax-bandának, nem azt a sok szennyet, amit még az 1500-as évekbeli Antwerpen csatornarendszere is megirigyelhetne… 

Nagyon tetszett, semmi rosszat nem tudnék mondani róla, mindenkinek ajánlom! 

imdb: 6.1 

Port.hu: 6.1 (Nemzetközi konszenzus, de ennél jóval többet érdemelne!) 

Az ünneplés folytatásaként kinéztem magamnak egy filmet a listámból, ha meg tudom szerezni, akkor megnézem. 

Szólj hozzá!

Címkék: hírek


2019.02.05. 18:23 Tévésámán

A megmérettetés (Measure of a Man, 2018)

measure_poster_2.png

Dacára annak, hogy az utóbbi kb. másfél évben az HBO-k csak szemetet adnak (kivétel ez alól a Victoria című sorozat), a Cinemaxokon még találhat az ember egy-két gyöngyszemet, elásva a román és izraeli alkotások között. Ránézésre ez is ilyesminek tűnt, és a megérzésem most sem hagyott cserben! Szóval üljünk be egy nagy, családi autóba és kiránduljunk vissza a ’70-es évekbe:

1976. A kövér és magának való Bobby (Blake Cooper) a családjával együtt nyaralni érkezik egy kis tóparti üdülővárosba. A srác amúgy se nagyon tudna mit kezdeni magával, így meg pláne, mert legjobb barátja, Joanie (Danielle Rose Russell) titokzatos módon lelép még a szünidő kezdetén. Előtte viszont ráveszi Bobby-t, hogy vállaljon el egy kis zsebpénzt hozó munkát: A tó mellett élő idős orvos, Dr. Kahn (Donald Sutherland) hatalmas kertjét kell rendbe tenni. Jól fizet, de meg kell érte dolgozni. Ha az embert próbáló feladat még nem lenne elég, hősünkre a helyi vagány Willie (Beau Knapp) is rászáll, plusz úgy látszik, a szülei házassága a végét járja. Vajon ez lesz a legpocsékabb nyári szünet vagy valami csoda folytán mégis jóra fordul? 

measure3.jpg

 „A férfi próbája az, hogy a megfelelő partra irányítsa hajóját, még a legnagyobb vihar közepén is.” 

A port.hus beharangozót olvasva volt egy pici megérzésem, hogy mi lesz itt, de ebből csupán egy morzsányi vált valóra. Engem már a stáblista alatt sikerült megvenni, mert eredeti nyelven adták (a felirat ilyen esetekben mondjuk rohadtul zavar), kellemes zene szólt és aztán kiírták, hogy 1976, aminek láttán nyugodt mosollyal kényelembe helyeztem magam. Bár a ’90-es évek gyermeke vagyok, ilyen és ehhez hasonló mozik felébresztik bennem a vágyat egy egyszerűbb világ iránt. Persze, tök jó, hogy egyetlen perc alatt többé-kevésbé valós információkat lehet találni bármiről és rendelhetek magamnak mindenféle szarságot Tajvanról; de azért volt abban valami jó, amikor nem a féjszbúkon leselkedtünk a nekünk tetsző lányok után; amikor ahhoz, hogy elérhessük messze lévő szeretteinket, telefonkártyával/apróval működő készülékről kellett telefonálni vagy levelet írni; stb. Aki 1990 előtt született, az még emlékszik. 

Ezt a világot idézi meg a Measure of a Man (a cím jelentése: A férfi próbája), középpontba állítva a fiút, akit a többi fiú cikiz. Na, most, ez bizonyos szempontból tök jó. Én is hájas kiskölyök voltam, ráadásul szemüveges, el tudjátok képzelni, hogy rám szálltak párszor. Emiatt együtt tudtam érezni Bobby félszegségével, azzal, hogy fél levetkőzni mások előtt, meg hogy a legjobb barátja egy lány. Szerintem kellenek ezek a filmek, hiszen ilyen fiúk mindig voltak és mindig lesznek, csak talán más korokban másért cikizik őket. Másrészt azonban feltűnő, hogy mostanában mennyi mozgókép jön, amiben a főhős a vesztes, akit megpróbálnak a közönséggel elfogadtatni úgy, hogy közben ő is elfogadja magát – vagy éppen a környezete fogadja be és veszi észre, mennyire értékes ember. (Ha meg a végére győztessé válik, akkor fújjolunk és azt gondoljuk, hogy ez életszerűtlen. Azért megnéznék egy olyan filmet, amiben a kövér srác a gonosz, a piszkálódó fekete, és akit szívatnak, az tök átlagos.) 

measure1.jpg

Na, de visszatérve a témához, ez egy nagyon kellemes kis mozi. A főszereplőt érik kellemes és kellemetlen élmények, ahogy a valóságban; helyt kell állnia többféle téren; el kell döntenie, miért érdemes küzdeni és miért nem. Falazzon a nővérének, aki kimarad éjjelente? Beleüsse az orrát a szülei dolgába? Ha meglátja Willie-t, akkor fusson el vagy álljon ki önmagáért? A cselekmény éppen olyan sebességű, akár a Cooper-futás végén kullogó dagi gyereké, ez jól illik Bobby-hoz és a nyárhoz, amikor sokszor úgy érzed, a napnak sosincs vége. 

Miként már említettem, fülbemászó zene szólt a nyitány alatt, ez később is megmarad. (Persze lehet, hogy azért tetszik, mert ami van, az trágya.) A meleg, nyári színek és a „modern” technika hiánya a muzsikával együtt kitűnő atmoszférát teremt; naná, hogy megint a nosztalgiára játszanak rá, de ez egy olyan lemez, ami sose jár le. A helyzetek, amikbe ez a fiú belekerül, olyanok, amiket tiniként sokan átélhettünk, mindössze a szokásos szerelmi klisé hiányzik, ezt nagyon ügyesen átformálták. A fordulatok legtöbbje sejthető, ám ha moziba ültem volna, tudva, hogy egy ’70-es évekbeli felnőtté válási sztorit kapok majd igazi humorral, meg pár ismert pofával fűszerezve, akkor elégedetten távoztam volna, mert a műfajban ezek a kötelező körök. Ha már humor: Nagyon tetszett, hogy itt valódi, manapság már offenzívnak ható poénokat sütnek el a kövérek, a nagyorrúak, a lányok meg az izompacsirták irányába. Ez rohadtul hiányzik a mai vígjátékoknak nevezett akármikből. És akkor pár szót az ismerős pofákról: Bobby anyukája Judy Greer (pl. Mi kell a nőnek?), az apja, aki csak az elején meg a végén van jelen, az Luke Wilson (pl. Idiokrácia); Dr. Kahnt meg, ahogy feljebb írtam, Donald Sutherland játssza. A rendező Jim Loach (sorozatok, pl: Shameless, Victoria – micsoda véletlen); a forgatókönyvet David Scearce írta, akinek ez a második ilyen jellegű munkája és pénzével is támogatta az alkotást. A zenét az Ilan Eshkeri-Tim Wheeler-páros szerezte. 

measure4.jpg

Érdekességek: A történet alapja Robert Lipsyte 1977-ben kiadott One Fat Summer című regénye, ami annak idején (és valószínűleg azóta is) az egyesült államokbeli tinik és a tanárok egyik kedvenc könyve. Megjelenésének évében kritikailag sikeresnek bizonyult, különös, hogy ilyen sokat váratott magára a filmes feldolgozása. A stáb meg a színészek legtöbbje a forgatási helyszínül szolgáló rhode islandi Camp Hoffmanban lakott, amíg a felvételek elkészültek. A főproducer Robert A. Halmi magyar származású amerikai. A megmérettetés költsége és bevétele ismeretlen, mozikban csak pár helyen mutatták be, a kritikusok átlagosnak értékelték.

Nekem viszont tetszett! Hétköznapi arcok, ismerős szituációk, valódi humorral, kellemes zenével és jó adag nosztalgiával vegyítve. Ugyanakkor a drámai szál is működik, szóval nekem nincs kifogásom vele kapcsolatban, sőt! 

Pontozás:

imdb: 6.2 

Szerintem: 5/5 (Ilyen jöhet még.) 

Közeleg a blog születésnapja, meglátjuk, mivel ünneplem…

Szólj hozzá!

Címkék: vígjáték dráma


2019.01.21. 14:42 Mozsárágyú

Bohém rapszódia (Bohemian Rhapsody) 2018

bohemian-rhapsody-6.jpg

Elsősorban azért jó, hogy ez a film létrejött, mert általa sokan meg fogják szeretni és ismerni a Queen zenéjét (már ha volt még a bolygón olyan, aki nem ismerte korábban), ezáltal rajongókká válnak. Nálam ez lehetetlen, mert én már az vagyok vagy 15 éve. A Bohém rapszódia egyértelműen a zene miatt van olyan nagy hatással mindenkire – akár élő szóban hallottam megnyilatkozást a mű kapcsán, akár a neten olvastam hozzászólásokat, erre a következtetésre jutottam – és film szempontjából ez ugye kicsit gagyi, de másrészt meg ez is volt a cél szerintem – a pénzszerzés mellett, persze.

Szóval naivak azért mégse legyünk, amiről írok, az nem a Queen-rajongóknak készült, hanem mindenki másnak, aki szereti őket – és ebből rengetegen vannak, mert kevés olyan banda akad, aminek gyakorlatilag minden albumáról megemlíthet legalább 2 dalt az ember, és ezekre mind azonnal rávágja az egyszeri zenehallgató, hogy; jé, ezt én ismerem! Márpedig a Queen egyértelműen ezek közé a muzsikás társaulások közé tartozik. Tudták ezt jól a készítők, tudták, hogy dőlni fog a lé. És dől is, de számomra egyértelmű, hogy a zene miatt. Mert ha csak filmként tekintünk rá, a Bohemian Rhapsody nagyon közönségbarát minden tekintetben, ezt el kell ismerni, ám én mégsem voltam maradéktalanul boldog a vége főcím lecsorgása közepette.

bohemian-rhapsody-3.jpg

De maradjunk akkor a témánál, és ígérem, hogy nem fogom részletesen (stílszerűen) végigzongorázni csúnya szavak leírásának kíséretében, hogy milyen óriási csúsztatások és módosítások következtek be a forgatókönyvben. Legfeljebb csak kicsit végigklimpírozom.:D

Életrajzi zenés film – tehát kell bele az ismert főszereplő, a gyerekkora/fiatalkora nehézségei, érdekességei, a sikeres évei, az excentrikus viselkedésének következményei és valami tragikus végkifejlet – romantikus jelenetek és poénok társaságában. Ez mind megvan tárgyunk esetében, és elég profin sikerült összekeverni a hozzávalókat egy fogyasztható végtermék érdekében. A méltán híres Live Aid-fellépés adja a keretet a sztorinak, ezzel kezdünk, és nem viccelek, konkrétan egy fénymásoló által készített másolatkoncert, ami a végén lezajlik szemeink előtt, de erről majd később még szót ejtek.

bohemian-rhapsody-7.jpg

Szóval vissza a még névtelen zanzibári bevándorló, Farrouk Bulsara (Rami Malek) szenvedéseihez 1970 környékére; egy reptéren pakolja a csomagokat éppen. Családját is látjuk villámképek erejéig, és elég gyorsan rátérünk a lényegre, ami a Smile nevű formáció végleges felbomlása. Tim Staffel, az addigi énekes lelép Brian May gitáros (Gwilym Lee) és Roger Taylor (Ben Hardy) dobos mellől, megsemmisítve álmukat, mely szerint az egyetemi tanulmányaik mellett kedvtelésből zenélhetnek. És itt jön egy számomra nagyon szimpatikus jelenet, ami tudható, hogy nem így történt a valóságban, de nagyon eltalálták, milyen is volt ez a Merkúr Frédi! Igazából ugyanis már korábban ismerték ezek egymást, itt mégis egy első találkozás zajlik le, viszont a hangulat, az értetlenkedő tekintetek („Ki ez a pojáca egész jó hanggal???”), a rögtönzött énekbemutató, a „kellek nektek”-figura és az elköszönés, miután Brianék meg sem tudnak szólalni („Átgondolom az ajánlatotokat!”) – telitalálat. Szerintem ilyen volt az igazi Freddie.:)

Ezek után az amatőr bagázs talál magának egy basszusgitárost, (valójában ő a 4. és végső volt a poszton) John Deacont (Joseph Mazzello) és megkezdik angliai körútjukat bénábbnál bénább helyeken, de azért a nép szereti őket. Ez a rész szintén tetszett, mert Freddie már a kezdetek kezdetén tudta, hogy belőle és a zenekarából is legenda lesz – csak a többiek ezt még nem hitték el akkoriban. Van egy sztori, ami valószínűleg tényleg megtörtént: Még a Queen előtt, állítólag egy Hendrix-szerzemény elhangzása és „előadásszerű kommentálása” után a későbbi világhírű énekes felállt egy asztalra és kijelentette, hogy ő egy nap óriási sztár lesz, és nem érdekli, ki mit mond, ez így fog történni. Ez legenda. Na most, tudjuk, hogy bejött, de a film jól mutatja, hogy a többiek ebben sokáig közel sem voltak olyan biztosak, meg aztán nem jött a pénz se az első albumok után annyira. Sokszor még mindig csak egy Led Zeppelin-utánzatként emlegették őket. De aztán a Killer Queennel berobbantak. A film ezt a Top of the Pops fellépést is lemásolta, és jó volt a BBC-ből gúnyt űző hozzáállásuk, amikor megtudták, hogy playbackelni kell. Ezt tényleg nagyon utálták.

bohemian-rhapsody-4.jpg

A film ritmusa, a lendülete „betalált” nálam, a címhez méltóan mondható rapszodikusnak is: Hol össze-vissza váltogatják a jeleneteket, pl. a lemezfelvételnél; hol meg eléggé lelassul a tempó – ezeknél a részeknél akadtak olyan jelenetek, melyeket igen nagyvonalúan megvagdostam volna, ha beengednek a vágószobába. A pörgős részek meg gyakran tele voltak poénokkal. Apropó, a lassú és vontatott párbeszédeket amerikainak, a poénokat meg abszolút britnek jellemezném. Előbbinél mintha valami B kategóriás „Tiffany regény” elevenedett volna meg, utóbbinál meg tényleg igazi röhögés volt a nézőtéren. Visszatérő poén – kikacsinthatunk itt most Rezső barátunkra a doboknál – az I’m In Love with My Car c. szerzemény, folyton szóba került, hogy miért nem ez a kislemez A oldala, miért a Bo Rap (ahogy annak idején a rajongók kedvesen becézték a minioperát), és több alkalommal előjön, mint kb. a világ legnagyobb műve.:)

Az is nagyon tetszett, amint Freddie „gyermekét”, a Bohém Rapszódiát kezelték a filmben. Egyáltalán, amikor a zenekarról, a működésükről, a dalok születéséről volt szó a vásznon, az mind „ült”, ahogy mondani szokás. Jó volt. A főszereplő magánéleti válságát elemezgető részeknél viszont forgattam a szemem, ásítottam, olyan unalmas és erőltetett. Azt mondjuk tudni kell rólam, hogy soha, egy előadónál, zenekarnál nem érdekelt, ki kivel feküdt össze, mit szívott, mit nem szívott, hol okozott társadalmi összeomlást, stb. De az életrajzi filmekbe mindig kell valami konfliktus, ami ugyan létezett a valóságban, mégis később rendkívül felnagyítva, borzasztó arányérzékkel viszik színre. Lásd a Jim Morrisonról, Johnny Cashről, akár a Leonard Chess lemezkiadó mogulról készült alkotásokat – tudom én, hogy ez kell a népnek, meg hozzá is tartozott az illető életviteléhez, de mindig túlzásokba esnek ilyenkor a készítők. Itt azért gondoltak az érzékenyebb nézőkre és különösebb részletesség nélkül mutatták be hősünk kicsapongásait - egyszer azt nyilatkozta, hogy ha valaha készül róla mozgókép, az duplán, triplán 18-as karika lenne, az tuti. Így ezeken valójában átsiklottak és inkább a legbelül bizonytalan, függőségre hajlamos, a boldogságot túl veszélyesen űző és őszintén szólva unalmas Frédire helyezték a hangsúlyt. Ez a nagy probléma a filmmel; a sokszor agresszív seggfejként viselkedő „hisztikirálynő” megvan, de az a Mercury, akire csak ránéz az ember és már mosolyog és istenként, áhítattal követi a tekintetével sehol, ismétlem, sehol nem jött elő.

bohemian-rhapsody-5.jpg

És most rátérnék az immár Golden Globe-os Rami Malek munkájára. Ez a technika diadala, ahogy Vágási Feri mondaná. Minden, ami tanulható, ami rengeteg gyakorlással és önsanyargatással megvalósítható, az csillagos ötös nála. Látszik, hogy milliószor megnézte a Live Aid-felvételt, vagy bármit Frédi haveromról – a mozgás, a fura testtartások, a váratlan megnyilvánulások, a száj tartása, a ruha viselése, mind remek. De a lélekkel való játék nem tudom hova tűnt a rengeteg videózás közepette. Focihasonlattal a sok video-elemzés mellett a fiúk elfelejtenek futballozni, azt nézik, hogy ja, ez a marha rúgja mindig a szabadrúgást, rá kell állnom. Itt is ez volt, az egyiptomi szülőkkel rendelkező amerikai gyerek elfelejtette, milyen az, amikor meghallgatja, megnézi Freddie-t, hogy mit érez akkor. Egyszerűen lemásolta, és ami a fő problémám, mosolyogni gyakorlatilag nem is mosolyog, pedig ha valami, hát ez hozzátartozott kedvenc „énekesripacsom” előadásához. Még egy dolog, ami számomra érthetetlen: kék szeme van a színésznek, és a világon minden részletre odafigyelt a stáb, még a sörös poharak is egy az egyben ugyanazok mint a ’85-ös júliusi koncerten, de a szemét nem tudták beszínezni!!!!!! Mikor ott van egy 100 ezres tömeg számítógépes stílusban. Nem volt valahol a szertárban egy színes kontaktlencse? A szem a lélek tükre, sokszor vannak közeliek a filmben e kék tekintetről, és ez nem a Frédi, kérem szépen. Pláne, hogy többször elhangzik, hogy pakisztáninak nézték még névtelen idejében, hát sehogy se jön össze ez kék látószervekkel... Ezt nem nagyon értem.  Amiért a fizetését kapja, abban nagyon jó ez a Malek, nem tudnák sokan utánacsinálni, de... Mégsem áll össze a kép számomra. Pedig sok mindenen felülkerekedtem.

Nem érdekel a legnagyobb csúsztatás, miszerint már tudott a betegségéről és közölte a diagnózist Brianékkel; túllendültem azon, ahogy ezt a gagyi Paul Prentert ábrázolták, meg azon is csak röhögtem, hogy a családja olyan nyugatias módon továbblépett azon, hogy egyetlen fiuk a vallásukat semmibe véve melegnek született és csak megértően megölelgették egymást, mint egy Jóbarátok epizódban. Pedig ezekkel mind szépen visszaéltek a készítők. Persze az is igaz, hogy talán átok ült a filmen, mert másik főszereplővel és rendezővel indultak az elején, mindenféle pletyka keringett arról, hogy Brianék mit művelnek...

bohemian-rhapsody-8.png

És mégis, annak ellenére, hogy intelligens módon túllendülök ezeken az idegesítő dolgokon és úgy nézem a vásznat, mintha csak a Sláger Rádióból ismerném a Kvínt, így se mondom, hogy a Bohém rapszódiának fel kellene kerülnie minden idők legjobb filmjeinek listájára. Mert sokan már így emlegetik. Rosszmájúan ilyen esetekben arra kell gondolnom, hogy csak mindenkit megvásárolt ez a két drága ember (akikre egyébként akkor sem mondanék semmi rosszat, ha kirobbantanák a III. Világháborút - Tévésámán megjegyzése: Taylorról és May-ről van szó, a zenekar két utolsó, még mindig aktív tagjáról), esetleg a főszereplő arab származása miatt kell támogatni a filmet, vagy csak nem akarják, hogy Lady Gaga szintén zenés izéje nyerjen meg mindent... Nem tudom. De ha kitekintek a negatív gondolatok mögül, akkor viszont egyértelmű számomra, hogy a Queen zenéje ezt hozza ki az emberekből. Újból focihasonlattal élnék, ez a film olyan, mint 2016-ban az EB-szereplésünk: az is őrjöngve ünnepelt, aki addig azt se tudta, eszik-e vagy isszák a labdarúgást. A Queen-film is tetszik olyan ismerőseimnek, akik jobbára csak legyintenek, amikor megszólal a fősodorból egy-egy Queen-szerzemény. Most mindenki odavan értük, sok-sok reklámban Freddie énekel, a ’80-as évek divatja jön vissza az ő legmenőbb cuccaival együtt, mindenhol róla beszéltek/beszélnek mostanság. És ez igazából jó.

Keveset beszéltem a mellékszereplőkről, sőt inkább semmit. A másik 3 bandatag jól játszik, Mazzellót emelném ki, ő még egy kicsit csibészessé is tette a világ legcsöndesebb basszerosát. Mary (Lucy Boynton), az egyetlen nő Freddie életében, az ő vívódását jól ábrázolja a csajszi. Mike Myers azonnal bólintott, mikor felkérték, hogy játssza el Ray Fostert, aki elküldte a bandát a Rapszódia miatt, mert ilyet nem játszanak le sehol - keveset szerepel, de az óriási! Külön vicces volt, amikor azt mondta, hogy „erre aztán soha a büdös életben nem fogják fiatal srácok a fejüket rázni a kocsiban” – a Wayne világában pedig ez történt. És most utána is olvastam, hogy annak idején ez a headbangelés az ő ötlete volt és nem engedték neki a készítők, mire ő megfenyegette őket, hogy kilép az egész produkcióból, ha nem headbangelhet... A többi történelem.

bohemian-rhapsody-1.jpg

A befejezés maga a Live Aid-es fellépés, ez a lényeg, ezért tetszett sokaknak a film. Tehát újból a zene hatalma mutatkozott meg az én olvasatomban.

De az én olvasatomban eleve veszett fejsze nyele egy ilyen karizmatikus és hipnotikus erejű egyéniségről filmet készíteni, akinek hiányában, túlzás nélkül állíthatom, eléggé más ember lennék.

Következésképp nekem ez 3/5.

Szólj hozzá!

Címkék: zene dráma


2019.01.16. 11:03 Tévésámán

Ha jön a háború (Az prijde válka, 2018)

az_prijde3.jpeg

Bizonyos dolgokról nehéz úgy írni, hogy abba ne lehessen belemagyarázni a politikát, illetve kevesen vannak, akik hajlandóak egyáltalán megpróbálkozni azzal, hogy objektíven láttassanak valamit, amiről a politikai szférában beszélnek. Az a gond, hogy ha érted, mi történik, akkor látod, hogy miért történik, de ha elmondod valakinek, aki nem érti/nem látja, akkor bizony veszélybe sodrod önmagad. Ilyen ez a világ. Erre a felvezetésre azért volt szükség, mert a dokumentumfilm, amit bemutatok, egy olyan kérdést jár körbe, amiről lehetetlenség úgy írni, hogy ne legyen belőle politika… 

Indítsunk a közelmúltból! Folyamatosan figyelem a nagy könyváruházak akcióit, mert ezek során igen jó dolgokra lehet szert tenni. Néhány éve leértékelve vettem egy vastag orosz regényt, a ZSD – avagy kié Oroszország?-ot. Érdekes olvasmány, rengeteg benne a politika, de nekem a misztikus része tetszett igazán. Aztán két éve láttam egy újabb orosz regényt, ismét leértékelve, ez volt a Mert mi jobbak vagyunk. Kicsit hasonlít a ZSD-re, de közben nagyon más, és igazán lebilincselő élmény volt olvasni. Aztán láttam a Rongyos szövetség című filmet, ami mintha ennek a két regénynek lenne az összetétele. Végülis ezek vezettek oda, hogy felkeltette az érdeklődésemet a Ha jön a háború… 

Az első két-három jelenetnél az ember még nem lehet biztos benne, hogy fikciót vagy valóságot lát, ám aztán mindenre fény derül. Ez a mű Szlovákiában készült és egy paramilitarista szervezetet, a fiatal fiúkból és férfiakból szerveződött Szlovák Bakákat mutatja be. A középpontban a szerveződés vezetője, Peter Svrcek áll, de nem csak őt láthatjuk. A film semmit sem manipulál, semmit sem kommentál, mindössze bemutatja azt, amit bemutathat. A kérdéseket minden nézőnek magának kell feltennie – aztán megválaszolnia… 

az_prijde4.jpg

Kérdés: Bűn az, ha büszke vagy a származásodra? 

Tény, és ezt most nem politikai megfontolásból mondom, hogy az előfizetéses HBO-ból a világ megváltozása miatt propaganda-szócső lett, ami ahelyett, hogy elhozná a filmsikereket, mint régen, éjjel-nappal hülye sorozatokat és szemetet sugároz. Az HBO 2-nek még kevesebb értelme van, tulajdonképpen ugyanaz megy rajta, mint a másikon, csak több az egyesült államokbeli liberális mondandó; az HBO 3-on meg szinte egész nap csak ezek a pocsék szériák mennek. (Az egyetlen csatorna, ami ebbe a bandába tartozik és ténylegesen ad némi értéket, az a Cinemax 2.) Miért kell most ez ide? Mert igen elgondolkodtató, hogy miért adják az Az prijde válkát… Szerintem azért, hogy félelmet keltsenek. 

Kérdés: Elképzelhető, hogy az állam nem védi meg a polgárait? 

Mondják az idősebb generáció tagjai, hogy hiba volt eltörölni a sorkatonaságot. Nos, ebben van valami, ugyanis a közös élmény közösséget épít, nem beszélve arról, hogy mi mindent tanulhat az ember fia a seregben: önvédelmet, fegyverhasználatot, terep-ismeretet és mindenek előtt hazaszeretetet. Peter ezeket akarja átadni kortársainak és a többi jelentkezőnek, meg még erőt, összetartást és a nemzet szeretetét. Elmondása szerint a Bakák azért léteznek, hogy védjék Szlovákiát, a demokratikus értékeket és a szlovák embereket. A film első fele azt mutatja, hogy ez tulajdonképpen egy jó buli, némi férfias szórakozás, ami haszonnal is jár. Később aztán kiderül, hogy a kiképzés bizony igencsak durva, akár a valódi hadseregnél, és hogy előbb-utóbb sikerül belegabalyodni a politika hálójába, ha ilyesmibe fogsz. 

Kérdés: A tettek vagy a szavak számítanak? 

az_prijde1.jpg

Peter egy szimpatikus srác, rajta és a többieken keresztül azt próbálják megmutatni, hogy ezek a fiúk olyanok, mint te vagy én. Magyar szemmel nézve még érdekesebb a helyzet, mert minden annyira ismerős, a házak, az autók, még a kukák is olyanok, akár az itteniek. (Az más kérdés, hogy az átlagos magyar és az átlagos szlovák hogyan érez egymás iránt; hogy bizonyos erők miképpen próbálnak minket egymásnak ugrasztani, és hogy mi történik a szlovákiai magyarokkal…) A vezető különböző arcait láthatjuk: Az érettségiző középiskolást, a sajtó kérdéseire válaszoló értelmiségit, a higgadt parancsnokot és végül a politikust. Mellette kiemelkedik még a sok terepszínű ruhás közül a jellegzetes kelet-európai arccal bíró Adam, aki felfelé lépked a ranglétrán, egyszerű sorkatonából egy kis osztag parancsnoka lesz. 

Kérdés: Bűn az összefogás egy közös ügyért? 

Nagyon érdekes, hogy az, amit a bemutatott fiúk a tévében vagy az interneten néznek, nem látszik a filmen. A felvonulást egy darab rendőrautó kíséri, a rendőrök még két alkalommal jelennek meg, de egyszer sem intézkednek, mert nincs miért; a titkosszolgálatnak meg nyoma sincs… A filmet forgatók nem csinálnak interjút a srácokkal, a családjaik csupán háttérelemként jelennek meg, elmaradnak a „szakértői” vélemény-nyilvánítások. Ellenben elénk tárják, hogy a sajtó mit csinál velük kapcsolatban („Ha fasisztáknak akarnak beállítani, akkor mindegy, hogy megkérdeznek minket vagy nem.”); hogy a Bakák miként szolgálják a közösségüket, és nagyon finoman, de érzékelhető, hogy az átlagemberek nem félnek tőlük. Vannak, akik egyetértenek velük. 

Kérdés: Szabad-e még Szlovákiában szlováknak lenni és ezt a tényt fennen hirdetni? 

Az a vicc, hogy ténylegesen semmilyen illegális tevékenységről nincs itt szó, ugyanakkor el kell gondolkodni rajta, hogy egy ennyire pozitívnak (és szükségesnek?) látszódó dolog mégis veszélyes lehet. Az alapötlet meg a kezdeményezés jó, ám semmi szükség nincs rá, ha nincs veszély. Ha van, akkor miért van? Mi a „rossz”, ami ellen a Bakák harcolnak? Na, ez az a politikai rész, amiről nem fogok beszélni, a filmből kiderül. 

az_prijde2.jpg

Két érdekesség: A rendező és ötletgazda Jan Gebert volt, akinek ez a második dokumentumfilmje. A Baka-esküben elhangzik, hogy nem szabad cigarettázniuk, ellenben legalább kétszer láthatjuk, hogy mégis dohányzik egy-egy tag. 

Kérdés: Kellenek-e az olyan szervezetek, mint amit itt bemutatnak? Ha igen, miért? Ha nem, miért nem? 

Feltettem pár kérdést, remélem, hogy felkeltettem az érdeklődéseteket és meg fogjátok nézni ezt a filmet, mert érdemes (angol címe: When The War Comes). És ha már cím, vajon mi történik akkor, ha tényleg jön a háború? Az itt bemutatott fiúk biztosan készen állnak majd. De mi lesz a többi emberrel?

Pontozás: 

imdb: 6.7 

Szerintem: 5/5 (Egyre jobban kedvelem az európai filmeket.)

Szólj hozzá!

Címkék: dokumentum


2019.01.01. 10:52 Tévésámán

A mélybe (Plonger, 2017)

plonger_poster.jpg

Boldog és Sikerekben Gazdag Új Évet Minden Kedves Olvasónknak! 

A Merülések című nagyszerű drámának köszönhetően egy életre megjegyeztem María Valverde nevét és szépséges arcát, ezért rögtön felkeltette a figyelmemet cikkem tárgya, melynek ő a női főszereplője. Azt hiszem, egy hozzá hasonló gyönyörűséggel bármilyen drámát el lehetne adni nekem… 

A Plonger három részre tagolható, a történet magva egy emberi kapcsolat: A negyvenes újságíró/szerkesztő (?) César (Gilles Lellouche) és a harmincas fotóművész Paz (M.V.) megismerkedését, szerelmét, gyermekük születését és végül azt mutatja be, ahogy a nő elmegy és otthagyja a férfit. Amaz viszont egy idő után nem bírja tovább, ezért elindul, hogy megtalálja élete párját. Mikor rálel, már csak válaszokat akar: Mégis hogyan jutottak idáig? 

plonger01.jpg

A három részre tagolódás a látványban is megmutatkozik: Az első addig tart, amíg a nő teherbe esik. Ennek során gyors vágások, rövid képek uralják a vásznat; a szereplők hangját akkor halljuk, amikor a szájuk nem mozog, ez egészen különleges atmoszférát teremt. Kicsi előre-hátra ugrálás történik az időben, ez itt a boldogság, a szerelem ideje. Egyébként már rögtön szexjelenettel nyit A mélybe, az erotika és a meztelenség később is visszatér, és két okból nagyon tetszett. Egyrészt Valverde szerintem gyönyörű nő, egyszerűen jó nézni; másfelől a természetesség, a valóság része a ruhátlan állapot, amit a legtöbb ma készülő, még 16-os karikás alkotás is elfed (ez csak 12-es volt); itt viszont fokozza az intimitást, a férfi szemszögéből látott részek személyességét. 

A sztori első fele Pazra fókuszál. Már itt megjelenik a víz, bár még csupán színek, hangok és utalások formájában; ezen kívül csak szóban felbukkan a ragadozó, az óceánban úszó cápa, aminek fekete, kifejezéstelen szeme olyan, akár a fényképezőgép csillogó lencséje. Ez egy nagyon szép hasonlat és tényleg igaz. A váltakozó képsorokat hangélmény is aláfesti, a szereplők a film teljes egésze alatt négy különböző nyelven szólalnak meg: franciául, angolul, spanyolul és arabul. Kiemelkedő jelenet a kis kávézóban zajló, ahol a nő énekel és táncol; ez a szituáció még egyszer megismétlődik, akkor már a saját konyhájában teszi ugyanezt. A férfi mind a kétszer nézi őt, először még nem, másodszorra pedig már nem az övé a megfigyelt. 

plonger02.jpg

A második rész onnan indul, hogy Paz állapotos lesz, és addig tart, amíg el nem megy Césartól. Még az első fél órában elhangzik a kérdés „Akarsz gyereket?”, erre ő nemmel felel, ám aztán mégis kihordja. Ezalatt lassan, fokozatosan elveszíti önmagát, művészi válságba kerül. A könyv-kiállítás után láthatjuk a benyomásokat kereső, folyton mozgó „cápát”, aki lecsap a tengeri zajokból zenét szerkesztő bohém társaság tagjaira; a kiállításos rész pedig érzékletesen mutatja be, ahogy kiveszik a képeiből minden, ami érdekes. Közben a hölgy mindkét alkalommal erős sminket kap és ez szerintem kifejezetten elcsúfítja, jól mutatja, hogy meghasonlik önmagával. 

Megszületik a gyermek, az állandó éjszakai sírás mindkét szülőt megviseli, de az apa elvonulhat a munkahelyére, míg az anya már a terhesség ideje alatt sem tud mit kezdeni magával. Érzi, hogy mennie kellene és azt is tudja, hová; hívja őt a víz, a tenger, amiben örökbe fogadott cápája úszik, akit GPS-szel folyamatosan követ. A boldogtalan fiatalasszony, akinek eredeti neve a történet szerint Dolores, ami szó szerint boldogtalant jelent; egyre elégedetlenebb a helyzetével, és végül egy nap összepakol, felöltözik, ám megvárja, amíg párja megérkezik, hogy elbúcsúzhasson tőle. Megígéri, hogy visszajön és mindenki, a néző, „Dolores” és maga César is érzi, hogy ebből semmi se lesz. Ennek a résznek a mondanivalója, hogy a művészt megöli, ha normális emberré kell válnia; miként a cápa is megfullad, ha megáll. 

maria_valverde.jpg

A harmadik részre a film mintha egy egészen más alkotássá válna. Az eddig minden képen központi szerepet játszó Valverde eltűnik, a helyét teljes egészében Lellouche veszi át. Más alkalmakkor egy hasonló váltás dühített volna, ezúttal viszont teljesen helyénvalónak éreztem, hiszen ez esély a férfinak, hogy megcsillogtassa tehetségét. Az utolsó harmad a leglassabb, ebben azt látjuk, ahogy César Jemenbe utazik, hogy megtalálja a párja emlékét, azt, ami még megmaradt belőle/utána. Egy különös nyomozás kezdődik, amiben az összetört apa nem annyira a miért, inkább a hogyan kérdésre keresi a választ gyermeke elvesztett anyjával kapcsolatban. Bár azt mondja, hogy Paz (a név jelentése béke) a felesége volt, mivel esküvőt nem mutattak, ezért én ezt vitatnám. 

Ennek a filmnek a cselekménye egészen szokványos, végülis egy szerelmi kapcsolat megszületését, virágzását és végét mutatja be; ám a tálalása teszi igazán érdekessé. A fordulatok kitalálhatóak, tulajdonképpen nincs igazi magyarázat a végén és mégsem maradunk hoppon. A szép nő és a szép képsorok, a csönd és a különös hangok, a számos nyelv meg az apró utalások (a két név, a cápa) együtt különlegessé teszik A mélybe végeredményét. 

maria_valverde4.jpg

Pár szót a készítőkről: Az író-rendező Mélanie Laurent (Lélegezz!), író-társai Christophe Deslandes (valahol látható is a filmben) és Julien Lambroschini (Lélegezz!) voltak. A sztorit Christophe Ono-dit-Biot 2013-as azonos című regénye adta, amely megjelenésének évében elnyerte a Francia Akadémia irodalmi nagydíját. 

Érdekességek: A Plonger a nemzetközies jellege ellenére francia film. Hectort három baba alakította. María Valverde pontosan 1 nappal fiatalabb nálam és 8 évvel a Merülések után ismét úszott egy mozi kedvéért. A wikipedia szerint a készítési költség elérte a 6 millió dollárt, a bevétel azonban mindössze 175 ezer lett… 

Érdekes, szép, ám lassú A mélybe, amely a főhősnő lelkiállapotának változásával egyidejűleg változik ám művészfilmből drámává. Különös hangulata és megragadó képi világa miatt tetszett, egyszerű története és a kitalálható fordulatai miatt viszont levonok tőle egy pontot. 

Pontozás: 

imdb: 5.6 

Szerintem: 4/5

Szólj hozzá!

Címkék: dráma


2018.11.26. 16:11 Tévésámán

Ami nem öl meg (The Girl in the Spider’s Web, 2018)

the_girl-in-spiders-web7.jpg

Annak idején nagy felhajtás volt a svéd A tetovált lány című film körül. Egy darabig úgy gondoltam, nem izgat, de aztán az HBO leadta, plusz utána a két folytatását is. A három mozi együtt alkotja a Millenium-trilógiát, amit a Millenium (itthon azt hiszem A tetovált lány néven sugárzott) sorozat követett, amely ugyanazt a történetet meséli el, csak sokkal részletesebben. Ebből a hat részes kalandból sajnos csak ötöt láttam, mivel a drága, jó Viasat3 csak úgy kihagyta az utolsó előttit. Aztán közben az amerikaiak megirigyelték a svédek sikerét és elkészítették a maguk The Girl with the Dragon Tattooját, ami egészen jó. Egy darabig aztán találgatták, hogy lesz-e új rész, de végül a folytatás sosem készült el. Közben Lisbeth Salander figurája a „törvényen kívüli apukájának”, Stieg Larssonnak köszönhetően élte saját, kalandos életét. A filmeknek alapot adó három részes regénysorozat jogi procedúrák miatt új irányba indult, és 3 éve kiadták a negyedik felvonást, azt, amin cikkem tárgya alapul. Tehát egy svéd regényen alapuló másik svéd regény amerikai filmes feldolgozásáról van szó. Felmerülhet a kérdés, hogy vajon az eredeti elképzelésből mennyi marad meg ekkorra? Nos, alig egy-két jellegzetesség…

Az Ami nem öl meg A kártyavár összedől után játszódik. Lisbeth Salander (ezúttal Claire Foy) túl van az apja legyőzésén, bosszút állt az őt egykor fogva tartó pszichiáteren és most önbíráskodással üti el az idejét, nőket ment meg az őket bántó férfiaktól. Aztán kap egy izgalmas ajánlatot, el kell lopnia egy egyedülálló programot egyenesen az USA Nukleáris Védelmi Hivatalától! Az akció sikerrel jár, de még Lisbeth se tudja megnyitni a új szerzeményét. Ráadásul hirtelen megint mindenkinek a célkeresztje rá szegeződik: Egy titokzatos csapat felrobbantja a búvóhelyét, a svéd titkosszolgálat mellett pedig még egy amerikai ügynök (Lakeith Stanfield) is utána kezd kajtatni. Ezeken felül úgy tűnik, a kísértő múlt hullámai ismét összecsapnak hősnőnk feje felett. Vajon megmenekül, vagy ezúttal végleg alulmarad? 

the_girl-in-spiders-web6.jpg

Úgy gondolom, hogy miután a svéd eredeti mindhárom részét láttam kétszer és megnéztem a sorozatot is, a könyveket már felesleges elolvasnom. Ennél fogva az itt tárgyalt mű alapját adó regényhez se volt szerencsém, plusz a neten se olvastam semmilyen összehasonlítást, így azt, hogy mennyire felel meg az adaptáció, nem tudom megmondani. Ellenben azt már igen, hogy filmként mennyire állja meg a helyét. A korábbi amerikai változatra alig emlékszem, csak az a hülye kínzás-jelenet maradt meg belőle, illetve, hogy néhány olyan dolgot jobban kibontottak benne, aminek a svédek kevesebb figyelmet szenteltek a saját A tetovált lány-mozijukban. De semmi gond, az alkotók gondoltak rám, meg az olyanokra is, mint Bogi, akivel együtt néztem az Ami nem öl meget, hiszen felvilágosítanak minket a lényeges dolgokról. Tehát meg lehet nézni úgy, hogyha csak az előző USA-beli alkotást láttuk, sőt, meg merem kockáztatni, hogy úgy is, ha még azt sem. És nyilván ez volt a cél… 

Persze újfent kiderül, hogy a hollywoodi álomgyárban egyszerűen félnek attól, hogy kevésbé vonzó színészeket alkalmazzanak. (Vagy direkt nagyon ronda szereplőket vesznek fel, aztán úgy csinálnak, mintha azok lennének a világ legszebb emberei, lásd pl. Carey Mulligan.) Lisbeth-nek nem kellene túl vonzónak lennie, és szerintem Claire Foy-jal túllőttek a célon. Jó színésznő, itt sem teljesít rosszul, de túl szép. Viszont ez csak egy személyes vélemény, ettől még a The Girl in the Spider’s Web lehet(ne) jó.

Vannak itt igazán jó dolgok: Tetszik, hogy cigarettáznak, de az már nem, hogy a füstöt sose fújják ki és maga a cigi is csak egy jelenetben füstöl. Ez egy olyan hülye dolog, annyi ember dohányzik, miért tilos ezt megmutatni? A főhősnő magyar hangja (sajnos a nevéről fogalmam sincs) tök jó, nagyon illik a figurához. Az egyetlen poén, ami meg tudott nevettetni, az a Lamborghini Aventadorhoz fűződik, tényleg jó és valódinak hat. A legkiemelkedőbb rész a repülőtéri hajsza, ott minden kitűnően működik. 

the_girl-in-spiders-web4.PNG

SZPOJLEREK INNENTŐL 

Azt hiszem, a hiba bennem van, hogy próbálom a logikát meg az értelmet keresni az ilyen mozikban, de a svéd változatban ezek a dolgok igenis benne voltak és nem tudok visszaemlékezni olyan barmóságokra, amiket itt láthattam… Az első dolog Lisbeth fizikai adottságaira vonatkozik. Megszokhattuk, hogy pórul jár az, aki alábecsüli, de azért érdekelne, miként képes ilyen sokáig visszatartani a levegőjét kétszer is, egyszer az elején a robbanásnál a kádban (Amúgy ez lehetséges? Olyan volt, mint amikor az Indiana Jones 5-ben a főszereplő egy hűtőszekrénybe bújva vészeli át az atomcsapást…), aztán a végén abban a gumi-zsákban. Ha már gumi-zsák: Hogyan és mivel vágja ki belülről? Rendkívül érdekes a motoros menekülés a befagyott folyón keresztül, nekem fizikailag lehetetlennek tűnik, de aki ért hozzá, nyugodtan cáfoljon meg! 

Aztán itt van ez az amerikai ügynök. Tök nyilvánvaló, hogy miért kellett a filmbe, mert alapvetően (dacára Svédország jelenlegi helyzetének) az összes szereplő fehér, ezért muszáj volt egy néger (az amerikai pénzes körök szerint elengedhetetlen az ilyen). Igen ám, de ez a fickó nem akárki, hacker, harcos, mesterlövész, nevezz meg valamilyen pozitív tulajdonságot, rendelkezik vele, gyakorlatilag tökéletes. Annyira király, hogy miután a reptéren egy darab bőrönddel a kezében megérkezik és a helyi titkosszolgálat letartóztatja, majd megfenyegeti, kisétál az épületből, ahol egy baszottnagy terepjáró várja, a csomagtartóban 1000 db fegyverrel. Ott helyben kinyitja a stukkereket tartalmazó táskát, végignéz rajtuk, aztán beül és elszáguld. Vagy nem figyeltem, vagy ez valami őrületes marhaság! Arról meg ne is beszéljünk, hogy az USA-ból megtalálja a nála elvileg sokkal jobb hacker Lisbeth-et Svédországban; ráadásul később egy hasonló akcióban a csaj lemossa a pályáról. Ez akkora hülyeség, hogy az imdbre feljegyezték, mint hibát. A korábbi Tetovált Lányt lehetetlen lett volna így megtalálni. 

the_girl-in-spiders-web2.jpg

Van még egy jelenet, ami a négerhez kapcsolódik és szar, de nem miatta. Szóval pontosan miután megfenyegették, a pasi a fegyverekkel megrakott kocsival a felrobbantott raktárhoz megy – amit természetesen senki sem őriz -, besétál, majd kb. fél perc után megtalálja Lisbeth személyi igazolványát, az őt magát (a hapsit) ábrázoló fényképet és a szőke nő „karperecét”, akivel a hősnő korábban lefeküdt. Tegnap éjjel eszembe jutott, hogy Salander talán direkt hagyta szét ezeket a dolgokat, pont a négernek, de a helyi rendőrség mi a francért nem találja meg és hagyja ott őket? Végső soron ennek a szereplőnek két alkalommal fontos a jelenléte, mind a kettő a megoldáshoz kell, de mégis, a valóságtól elrugaszkodott kliséfigura.

Hasonló klisé a gonoszok vezetője, az egyébként igen jól játszó és nagyon jellegzetes külsejű Sylvia Hoeks, aki lejátssza a vászonról az összes többieket. Ő a tipikus képregény-gonosz: Ahelyett, hogy kitalálnának egy teljesen új karaktert, szimplán kreálnak egy rokont, aki a már legyőzött antagonista valakije (hasonló példák: Ravager, Deathstroke lánya; Blackfire, Starfire nővére; stb.). Azon már meg se kell lepődni, hogy a svéd eredeti magas, ősz biztonsági szolgálat-vezetője után az itteni titkosügynököket egy nő vezeti (újabb amerikai jellegzetesség), aki – lehet, hogy tévedek – leszbikus. Az utóbbi tényt az elegáns bárban lévő jelenetre alapozom, de talán az a mélyen kivágott hátú ruha csak egy jel volt, amiről a vevő és az eladó megismerte egymást; viszont az a mód, ahogy Camilla végez vele, eléggé intim. Talán túl sokat látok bele a dologba… Még mindig nincs vége, tovább jönnek a klisék! A leggonoszabb gonosz, a mérgezős fickó mintha Niederman klónja lenne, magas, szőke, erőteljes vonásokkal. A kisfiú, aki pedig a megoldás kulcsa, természetesen „autisztikus”, ahogy most már az összes gyerek az összes hollywoodi filmben (lásd az új Predatort). Ahhoz képest viszont túl normális. Lehet, hogy inkább egy zseni? Szeretném elhinni ezt… Amúgy annak se örültem, hogy mind sakkozásban, mind a kód megfejtésében lekörözi Lisbeth-et. 

the_girl-in-spiders-web1.jpg

A tengerentúliak megpróbálják utánozni skandináv kollégáikat, de nem sikerül: Számtalanszor láthatjuk a Tetovált Lány pucér hátát, de a teljes meztelenség, sőt, még egy pár csöcs sem fér bele a 16-os karikás kategóriába. Mikael Blomkvist, aki az előző három epizódban szinte egyenrangú társ volt, most inkább egy jóképű hátráltató tényező, aki összefoglalható annyival, hogy rájön arra, kik a Pókok, aztán már csak útban van. Miután ő valamilyen szinten maga az író Stieg Larsson, ezért sajnálom, hogy háttérbe szorult. És ahogy az lenni szokott, a jó öreg Ragály (akinek valamiért most nem hangzik el a neve) húz ki mindenkit a szarból a végén – ő meg Blomkvist is szebbek, mint európai megfelelőik… 

Még két dolog: Az első a járműreklám, legalább három márkát fel tudok sorolni, mert vagy nagy betűkkel rá vannak írva a járgányokra, vagy feltűnő a jelzésük; Lamborghini, Chevrolet, Ducati. (Ahogy Gálvölgyi mondta egykor: „Ezeket sponzoroknak hívjuk!”) Az Aventador egyébként rohadtul feltűnő, igen drága autó, ezért hihetetlen, hogy a tulajdonos késlekedik bejelenteni az eltűnését, illetve senki sem nyomoz utána. Bogi szerint egyébként rossz választás havas, hegyi utakra, mert olyan lapos, ráfekszik az útra, így fennakad a buckákon, nem ilyen felületekre tervezték. A második a kitalálható befejezés; Mikael szeretőjének lesújtó megjegyzéséből ki lehet következtetni, mi lesz a cikk sorsa; a nyitó jelenet pedig előrevetíti Camilla végzetét. (Mindkettőhöz hozzáad az adott jelenet egész beállítása, ahol egyszerűen nyilvánvaló, hogy történni fog valami.) 

SZPOJLEREK VÉGE 

the_girl-in-spiders-web3.png

Az alkotókról: A sztori alapjául szolgáló könyvet Stieg Larsson nyomán David Lagercrantz írta. A rendező és a forgatókönyv egyik készítője Fede Alvarez (új Gonosz Halott, Vaksötét), az írók Jay Basu (Monsters: Sötét kontinens) és Steven Knight (rendező-író: Locke – Nincs visszaút, író: A hetedik fiú, Szövetségesek). A főproducerek egyike a rossz hírnévnek örvendő Amy Pascal (új Szellemirtók, legutóbbi Pókember, Venom). Néhány fontosabb szereplő, akiket még meg kell említeni: Sverrir Gudnason – Mikael Blomkvist, Christopher Convery – August, Claes Bang – a szőke mérgező és Cameron Britton – Ragály. 

Érdekességek: Stieg Larsson 2004-es halálakor nem hagyott hátra végrendeletet, ellenben komoly jogi procedúrákat igen. Az élettársa, akit mindvégig szeretett, sosem ment hozzá, így a svéd törvények szerint ki van zárva az öröklésből. A testvére és az apja, akikkel viszont utálták egymást, a legközelebbi rokonai, ezért ők is a jussukat akarták. Az író tíz részesre tervezte a Millenium-regényeket, ám a harmadiktól fölfelé a hátrahagyott jegyzeteit az élettársa megtartotta magának, míg a könyvkiadás meg az irodalmi hagyaték az apját és a tesóját illetik; ezért a 2015-ben megjelent Ami nem öl meg (az eredeti cím igen közel áll a magyarhoz) már egy új alkotó, az említett David Lagercrantz munkája. Csak az imdbn kétféle állítás olvasható a The Girl in the Spider’s Web kiindulási alapjáról, amire a wikipedia még egy lapáttal rátesz. Az egyértelmű, hogy ún. „soft-reboot”, vagyis finom újraindítás – elismeri elődei létét, de alig épít rájuk, megváltoztak a karakterek, stb; viszont elvileg folytatása David Fincher előző részének; ám ezalatt mégsem folytatás és nem is újraindítás. Mindenki döntse el, hogy minek gondolja, szerintem ez egy kiherélt, látványosabb, viszont butább utódja a svéd feldolgozásoknak

the_girl-in-spiders-web5.jpg 

Fede Alvarez rajong Claire Foy-ért, mióta látta őt az itthon egyelőre tudomásom szerint még sehol sem futó The Crown című szériában (ahol a fiatal II. Erzsébetet játssza). Lisbeth Salander megformáláshoz Foy elsajátította a svéd akcentust (sajnos ezt nem hallhattuk). Sylvia Hoeks karakterének létezésére a Larsson-trilógiában történik utalás, ám ez az első mozgóképes megjelenése. Az imdb szerint a rendező hagyott neki némi alkotói szabadságot Camilla megformálásában. A dübörgő zenés klubban a négernek utat mutató punkot egy bizonyos Béla Gabor Lenz játssza (magyar gyökerei nyilvánvalóak). Alvarez úr összehozta ugyanazokat, akik a nála említett korábbi két filmen együtt dolgoztak vele: a vezető operatőr Pedro Luque Briozzot, a jelmeztervező Carlos Rosariot és a zeneszerző Roque Banos-t. Szingapúrban cikkem tárgyából kivágtak minden szexre való utalást, a világ többi országában azonban érintetlenül hagyták. 

ÚJABB SZPOJLEREK 

Elgondolkodtam rajta, hogy vajon Camillát nem Zalachenkonak kéne-e nevezni? Lisbeth neve az apja és az anyja neve összerakva, az viszont nem világos, hogy a nővére édestestvére-e, vagy sem. Gondolom, a könyvből kiderül, aki tudja, nyugodtan írja meg kommentben! Az imdbn egy kolléga felhívta a figyelmet arra, hogy ez a film rendkívül hasonlít a 20 évvel ezelőtti A kód neve: Merkúrra. Mindkettőben irtó fontos a technológia és a számítógépes rendszerek jelenléte; a központi konfliktus-forrás egy védelmi program; adott a kisfiú a szokatlan mentális képességekkel; van egy profi bérgyilkos, aki végezni akar a főszereplővel (ez a mérgezős pasi); van a kormányügynök, aki meg akarja menteni a gyereket; és van egy, aki meg akarja tartani a programot. [Rövid megjegyzés: A BUÉK című „új” magyar film egy tavalyi vagy azelőtti francia vígjáték pofátlan lenyúlása. Azért mondom, mert ugyanez a szituáció és vetítették az előzetesét a moziban.] 

the_girl-in-spiders-web8.jpg

Néhány felhasználó az alábbi megállapításokkal ásta alá a konfliktust: A befejezéskor láthatjuk, hogy Lisbeth letörölte a laptop memóriáját; ez azonban a valóságban nem jelenthet akadályt egy képzett hackernek, pláne ha az az NSA-nek dolgozik. Az egyetlen mód, ahogy végleg meg lehet semmisíteni az adatokat, az a tároló fizikai tönkretétele, például egy lövéssel. A törlés tényének ellentmond, hogy a CMD.EXE fájl kiírja Salander üzenetét, ugyanis teljes rendszertörlésnél ez a program is eltűnik. Ezen kívül a megbízó korábban azt mondta, kreálmányát lehetetlenség törölni, mindössze áthelyezni tudják. Ehhez hozzájön, hogy ilyen típusú fájlok a valóságban csak az úgynevezett Digitális Jogok Kezelése szoftverrel ellátva képesek másolás ellen védekezni, ekkor a másolás csak akkor fejeződik be, ha előtte az eredeti fájlt törlik a másik számítógépről. Miután itt ilyesmit nem mutatnak, ezért minden egyes szerveren, ahol megfordult, lehetséges, hogy létezzen belőle egy kópia. 

SZPOJLEREK VÉGE 

Az Ami nem öl meg 43 millió dollárból készült, eddig valamivel több mint 31 milliót hozott vissza; a kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, Claire Foy játéka viszont egyértelmű tetszést váltott ki. 

Vannak itt jó dolgok meg sok baromság, ezért azt hiszem, senki sem lehet elégedett. Sem azok, akik olvasták a könyvet; sem az eredeti trilógia rajongói; akik meg egyik kategóriába se tartoznak, azoknak meg nyilván csak egy felejthető akció-krimi az egész. Bogi szavaival élve: „Nem mondom, hogy rossz, de nem fogom újra megnézni.” 

Pontozás: 

imdb: 6.1 (Amerikai elődje: 7.8, svéd eredeti: 7.8, második: 7.2, harmadik: 7.3) 

Szerintem: 3/5 (Aligha hozta meg a kedvem egy újabb mozizáshoz…) 

Hírek: 

- Fede Alvarez írja és rendezi a Vaksötét 2-t (már ez első se volt annyira kiemelkedő, meg aztán hogy a bánatba’ folytatható az?) és a ’80-as évekbeli klasszikus, a Labyrinth állítólagos újráját (David Bowie foroghat a sírjában…). 

- Jay Basu részt vesz az említett Labyrinth forgatókönyvének írásában, ezen felül az imdbs profilja szerint készül a Metal Gear Solid videojáték mozgóképes feldolgozása (nem érdekes, hogy az Assassin’s Creed meg a Warcraft megbukott…); plusz jön egy újabb Charlie angyalai (vajon minek?). 

- Steven Knightot felkérték a szerintem különösebb eredmény nélkül a süllyesztőben landoló Z világháború folytatásához a sztori kitalálására; és a már így is elég sokszor felhasznált Karácsonyi énekhez, ami ezúttal sorozat formájában látna napvilágot… 

- Sylvia Hoeks lesz Sylvia Kristel az Emmanuelle-filmekkel világhírűvé vált színésznőt bemutató életrajzi filmben. Jó választás egy érdekes sors ábrázolására, ennek kivételesen még az értelmét is látom. 

Ebben a hónapban már nem lesz új cikk.

Szólj hozzá!

Címkék: krimi akció


2018.11.16. 14:17 Tévésámán

Tini Titánok: A Júdás szerződés (Teen Titans: The Judas Contract, 2017)

teen_titans_the_judas_contract_2017_720p_web-dl_xvid_ac3-fgt_039.jpg

Az előző egész estés Tini Titánok-film nem igazán tetszett. Sok dologban mellélőttek a készítők, viszont néhányat nagyon eltaláltak, ezért mégis úgy gondoltam, hogy megéri megnéznem a folytatást. Ezúttal kellemesen csalódtam, szóval ugorjunk fel egy mozgó sziklára és kövessük Terrát a szerződés-kötéshez! 

Új ellenség fenyegeti a Titánokat (hangjaik: Starfire – Kari Wahlgren, Raven – Taissa Farmiga, Robin – Stuart Allan, Beast Boy – Brandon Soo Hoo és Blue Beetle – Jake T. Austin) a fanatikus vallási vezető, Brother Blood (Gregg Henry) személyében. A titokzatos gonosz szektája valami nagy dobásra készül… Szerencsére Nightwing (Sean Maher) újból csatlakozott a hősökhöz, mellette pedig még a köveket manipuláló Terra (Christina Ricci) is erősíti a csapatot. A háttérben azonban a félelmetes Deathstroke (Miguel Ferrer) mozgatja a szálakat, mégpedig egy informátoron keresztül. Vajon milyen gaztettet forralnak a rosszak és ki az áruló a jók között? 

SZPOJLEREK INNENTŐL 

teen_titans_the_judas_contract_2017_720p_web-dl_xvid_ac3-fgt_024.jpg

Nem kell messzire menni, ha meg akarjuk tudni, hogy mi a válasz a második kérdésre, elég csak megnézni Teen Titans vagy a Teen Titans Go! azon részeit, amikben felbukkan Terra. A bonyodalom itt Brother Blood jelenléte, ám ő végülis csak egy mellékszál. Aki látta a 2003-as sorozatból a földet mozgató lányról szóló részeket, az pontosan tudja, mi fog történni: Ugyanaz a sztori, ugyanazzal a végkifejlettel. 

Az indulás elég fura, a New 52 újraértelmezése miatt a karakterekben vannak különösen ható dolgok. Beast Boy telefonbuzi; Nightwing páncélja vörös/fekete; Terra úgy néz ki, mint egy fiú; Brother Blood nagyon hülyén mutat és valamiért Ra’s Al Ghul halhatatlanságával bír. Vannak viszont pozitív dolgok, így Blue Beetle normálisabb haja vagy maga Slade/Deathstroke, aki maszkkal együtt baromijó (és nem néger, mint az Öngyilkos osztagban). A régebbi, komolyabb DC animációs mozikhoz hasonlóan ezúttal szintén elég kemény harcok vannak, láthatunk vért; illetve felnőtt témaként kis mellékszálként jelen van Nightwing és Starfire viszonya, valamint az, ahogy Beast Boy hajt Terrára; plusz utóbbi ajánlata Slade-nek. A néhány poén jól működik és most sokkal érthetőbb, hogy a szőke lány miért áll a félszemű orgyilkos oldalára. Pozitívum még, hogy Starfire sokkal kidolgozottabb, mind a viselkedése, mind a szövege jobb, mint a korábbi részben; valamint az utolsó fél órában még enyhe káromkodásokat is hallhatunk, amik csak élőbbé teszik a figurákat. Az ismerős történetet az említett szerelmek meg Brother Blood fűszerezik meg azoknak, akik tudják, mi lesz a befejezés. 

teen_titans_the_judas_contract_2017_720p_web-dl_xvid_ac3-fgt_116.jpg

Negatívum, hogy aki az előző részben fontos volt, az itt háttérbe szorul és fordítva. Számomra totál érdektelen a Blue Beetle köré font konfliktus, ami tulajdonképpen önmagától, egyik percről a másikra oldódik meg; ráadásul ugyanarra az alapra épít, mint Terra „próbája”: meg kell zaboláznia a saját hatalmát. Szerencsére a lány esetében ez a dolog érthető és működik is, víziókat láthatunk arról, hogy miért vannak rémálmai meg egyfajta dühkitörései – ezekben rejlik a Slade-del való kapcsolatának kulcsa, ami tetszett, mert megalapozza kettejük viszonyát. Az már más kérdés, hogy a korábbi Terra nagyon más, ez az itteni meg inkább egy kissé durvább Ravennek hat, és azt se értem, minek van maszkja, ha nem takar el semmit. 

A JLA vs. TT két főhősét, Damiant és Ravent elég gyorsan elfelejthetjük, az előbbit tulajdonképpen a film közepétől „kiírják”, az utóbbi meg teljes mértékben háttérbe szorul és a legyőzetését még csak meg se mutatják. A tőlük elvett idő hasznos részét Dick és Kori románcára, valamint Beast Boy udvarlási kísérleteire fordítják, a haszontalan részt Blue Beetle konfliktusára és Brother Blood bemutatására. Igen érdekes, hogy az új Robinra koncentráló korábbi epizód fele annyira sem erőszakos, mint ez; és hogy Raven jellegzetes varázsigéje, az „Azarath Metrion Zinthos” sem abban hangzik el. Cyborg hiánya viszont felüdítő, mert ahogy ezekben a mozgóképekben megjelenítették, úgy rém unalmas. Sajnos az utóbbi megállapítás valamelyest igaz az egész sztorira, amennyiben ismered a karaktereket: A fanatista és a kék páncélos fiú nem elég érdekesek ahhoz, hogy felkeltsék a figyelmünket; a többiről meg tudjuk, hogyan alakul.

teen_titans_the_judas_contract_2017_720p_web-dl_xvid_ac3-fgt_149.jpg

Azonban a negatívumok valójában mégsem azok, hiszen mindössze arról van szó, hogy engem személy szerint az a két figura hidegen hagy. A Titánok klasszikus szereplői közül csak Raven nem kap elég helyet, de ezzel nincs gond, mert az előző felvonás végig róla szólt; a másik három tag viszont kitűnő. (Személy szerint nekem a JLA vs. TT-beli Beast Boy jobban tetszett, de az itteni se kutya. Kivéve, ha átalakul.) És az a jó, hogy végre ténylegesen a Teen Titans tagok vannak a középpontban, hiszen Terra is annak számít; Slade pedig feledteti Brother Bloodot. 

A rendező ugyanaz a Sam Liu, aki Az Igazság Ligája a Tini Titánok ellent dirigálta; az író a különböző rajzfilm-sorozatokon (pl. Zöld Lámpás) dolgozó Ernie Altbacker, aki szerintem sokkal jobb forgatókönyvet dobott össze, mint az elődei. A szinkronszínészek közül kiemelkedik Miguel Ferrer, akinek ez volt az utolsó szerepe; illetve örültem Christina Riccinek, bár annyira régen hallottam, hogy csak tippeltem, kinek adhatta a hangját. Meg kell még említeni, hogy hallhatjuk Kevin Smith-t, aki képregény-rajongóként meginterjúvolja Beast Boy-t a műsorában. 

teen_titans_the_judas_contract_2017_720p_web-dl_xvid_ac3-fgt_085.jpg

Érdekességek: A címadó The Judas Contract a Tini Titánok-képregények egyik története, ami 1984-ben jelent meg először. Sem ebben a moziban, sem a 2003-as sorozatban nincs benne az, ahogyan a Dick Grayson-féle Robin átalakul Nightwinggé. Az említett felnőtt Dick New 52-es jelmezét itt láthatjuk először mozgóképen. A felsorakoztatott hősök miatt az imdbn Ernie Altbackeré mellett 21 egyéb író nevét tüntették fel. Cikkem tárgyának készülését már 2006-ban bejelentették és eredetileg a Superman: Ítéletnap meg Az Igazság Ligája: Az új küldetés után, harmadik részként jött volna ki, de aztán leállították. Végül csak akkor kezdtek vele újból foglalkozni, mikor a JLA vs. TT már készen volt. A hely, ahol Blue Beetle önkéntes feladatot lát el, a Gabrielle’s Horn nevet viseli, ez utalás a Hornblower nevű szuperhősre, aki a képregényekben szintén Titán (talán az ő egyik verziója a 2003-as sorozatban felbukkanó Herald). A szőke fickó, akin Brother Blood emberei kísérleteznek, aztán golyót kap a fejébe, még egyszer visszatér a végestáblista után, ő szintén egy ismert alak, a néma Jericho. A stáblistát olvasva megakadt a szemem a világ talán legrövidebb nevén, az alkotógárda egyik tagját ugyanis úgy hívják, hogy Ji Yi. A Tini Titánok: A Júdás szerződés egyből videora/dvdre jött ki, készítési költsége megközelítőleg 3 és félmillió dollár volt, emellé 2 700 000-es bevételt mondhat magáénak. A kritikai megítélése számomra úgy tűnt, hogy valamivel rosszabb, mint elődjéé. 

Nekem ez jobban tetszett, mint Az Igazság Ligája a Tini Titánok ellen, még úgy is, ha személyes kedvencem, Raven háttérben maradt. Rávilágít arra, hogy Cyborg hiánya korántsem töri derékba a csapatot és arra, hogy ezek a figurák (eltekintve Blue Beetle-től) legalább annyira érdekesek, mint sztárolt kollégáik. Sőt, talán még sokkal érdekesebbek náluk! 

teen_titans_the_judas_contract_2017_720p_web-dl_xvid_ac3-fgt_199.jpg

Pontozás: 

imdb: 7.0 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Christina Ricci megint egy ismert nő bőrébe bújik majd. Az Escaping the Madhouse: The Nellie Bly Story főszereplőjeként azt az újságíró hölgyet kelti életre, aki anno önként bevonult egy zártosztályra, hogy leleplezze azt, ahogyan az orvosok a mentális problémákkal küzdő betegeikkel bánnak. Kérdés, hogy vajon kinek és miért van szüksége erre a filmre? 

- Kevin Smith rendezi, írja és pénzeli a Spawn képregényen alapuló Sam and Twitch című sorozatot. Todd McFarlane, a Pokolivadék alkotója már régóta tervezi, hogy az 1997-es mozgóképnél méltóbb módon keltse életre Al Simmons-t, aki most csak háttérszereplő lesz; bőrébe állítólag Jamie Foxx bújik majd. A címszereplők közül a másodikat a hírek szerint Jeremy Renner alakítja – ez szerintem hihetetlenül rossz választás, de majd meglátjuk… 

Hamarosan jön még egy cikk, valószínűleg a jövő héten.

Szólj hozzá!

Címkék: szuperhős animációs