Szégyen vagy nem, de én a Hamletet a Reneszánsz Ember című filmből ismerem igazán, ebben hangzik el egy idézet, ami valahogy úgy hangzik, hogy a halott szelleme (Hamlet apja) azt mondja a fiának „én már nem tudok beszélni, nincs nyelvem, ezért legyél te a nyelvem, mondd el azt, amit én már sosem mondhatok el”. Ez jutott eszembe cikkem mostani tárgyáról, ahol a rendező-ötletgazdát valószínűleg valami ilyesmi motiválhatta. Hiszen csak az hal meg, akit elfelejtenek és szerencsére Radics Béla kivétel, rá még most is emlékezünk.

Időrendi sorrendben az R.B. Kapitány előbb készült, mint A magya-rock halottai, ezért picit furcsa volt látni, hogy ekkor még nem volt meg a szobra; más vezette az Emléktársaságot, stb. De már csak a téma miatt rengeteg az átfedés a két mű között, ám ugyanennyi különbség is található bennük. Mert egészen más körülmények között, más módon, más szemszögből készültek.

Az előzőleg tárgyalt alkotás egy amatőr munka, amit rajongók készítettek; ez viszont egy professzionálisan, nagy költségvetésből, belső embere által létrehozott dokumentumfilm, ami talán úgy jellemezhető, hogy a Zenészt idézi meg, miközben bemutatja az Embert a Zenész mögött. (Béla egyetlen fennmaradt rádióinterjújában mondja, hogy „Zenész, nagybetűvel”, ezért írom nagy Z-vel.) A magya-rock halottai inkább a mítosz mögötti Embernek állít emléket, aki egy volt közülünk és ha hozzá hasonló körülmények közül jön valaki, majd megnézi azt a filmet, biztosan magáénak érzi majd Bélát, „a királyt, aki sohasem hagyta el a konyhát”. Az R.B. Kapitány viszont inkább a zenészek szemszögéből mutatja be Radics pályáját – szakmai- és életpályát egyaránt, váltakozva, összefonódva.

Legnagyobb különbségként azt hiszem, a rendező Kisfaludy András hozzáállása nevezhető meg; mert kollégája, Győrffy Bálint esetében egyértelműen érezhető a rajongás, a szeretet. Kisfaludy mélységesen tiszteli Radicsot, akivel együtt játszottak a rövid életű Aligátorban; de egyértelműen emberként nem szereti. Ezért itt szerintem a Zenész mítosza épül, a Gitárkirály érdemei kidomborodnak; közben viszont a Radics Béla nevű férfiről korántsem fest ennyire egyértelműen fényes portrét.

Feltűnik rögtön a film elején Ómolnár Miklós könyve, az R.B. Kapitány, avagy pengék és halak; ez forrásul, kiindulópontul és inspirációul szolgál. Megvettem, elolvastam, nagyon érdekes, különleges stílusú riportkötet, ahol a szerző csak közvetít, nem ítélkezik, nem fed el és senkit se nevez meg konkrétan. Még magát Bélát se, akit végig ERBÉ-nek nevez. Nála olvashatóak névtelen prolik, öregedő rockerek, egykori és akkori fényes csillagok (1981-82-ben járunk) véleményei, állításai, történetei. A rendező valamennyire a riporter/író nyomvonalát követi, igyekszik megszólítani ugyanazokat, hasonlóan színvonalas, érdekes módon.

A felépítést tekintve vannak interjúk; a nyitánynál a korszak hangulatát megidéző bejátszások, később félig fiktív elemek (Béla fiatalkori naplójából, illetve róla készült titkosszolgálati jelentésekből olvasnak fel), bejárhatunk számos helyet, ahol egykor ő is sokat forgott, ezúttal az interjúk egy része azokon a helyeken készült, ahol az elbeszélt események zajlottak. Bepillanthatunk a Radics Béla Emléktársaság működésébe, láthatunk kiállításrendezést az összegyűjtött fényképekből és a Tűzkerék xT eljátszik néhány számot a fennmaradt repertoárból. Sokkal több és jobb minőségű fotókat mutatnak, mint az előző filmben és rövid időn belül kiderül, hogy Kisfaludy, mint egykori bandatag, sokkal könnyebben elérhette azokat, akiket Győrffy-nek nem sikerült, így itt például megszólal Balázs Fecó, Som Lajos és Csuha Lajos is.

Nézzük, ki, mit mond! A kezdésnél elhangzik egy „Ma, 2001-ben”, ebből tudhatóan a film legalább másfél évig készülhetett. Deák Bill Gyula fontos, velős összefoglalása jó indító mottó: „Ő nem csak egy gitáros volt, ő volt a Radics Béla, ő volt a magyar Jimi Hendrix.” (Aki esetleg nem tudná, Billnek is Jimi az egyik nagy példaképe.) Som Lajos nyilatkozza: Bélát valószínűleg „lompos hippinek” nézték a hatalom gyakorlói. Szerinte is Erdős Péter átverte Brunner Győzőt azzal, hogy ha beveszik Zoránt, lesz lemez. Somnak van egy elég jellegzetes stílusa, de kétségkívül azt, amit mond, muszáj elfogadni, hiszen két együttesben is együtt játszott Bélával. Kiemeli, hogy R.B. az élete vége felé „már nem gitározott jól”, ám ezt a kalózfelvételek alapján lehet vitatni (vesd össze: Diótörő 1968-as és 1982-es verzió). 

Tóth Tamás Béla, a Tűzkerék xT basszusgitárosa, aki itt még elvileg nem volt az Emléktársaság elnöke Pál apostol üzenetét hallja a Zöld csillagban. Szerinte Béla az Amerikából érkező új művészeteket akarta megvalósítani itthon, de beleütközött a szocializmusba. Tóth az előző filmhez hasonlóan elmondja, milyen nagy zeneszerző volt Radics, szinte ugyanazokkal a szavakkal. Elhangzik tőle, hogy a kedvenc R.B.-dalomat, a Napfényes napokat talán már a Taurus-ban elkezdték írni, de a fennmaradt felvételen az Alligátor játssza. 

Novotta Ferenc tervezte a Taurus soha meg nem jelent lemezének borítóját és a plakátot hozzá, vele ott lehetünk a Budai Várban, megnézhetjük azt a mára már felbecsülhetetlen értékű portrésorozatot, amin a banda négy tagja különböző pózokban látható. Novotta többször megszólal, de csak az utolsó, hosszabb beszéde alatt derül ki, tulajdonképpen kicsoda és miért releváns. Vele ellentétben Balázs Fecónak nem kell utánanézni, őt az egész ország ismerte és kedvelte: „1972-es repertoárunk, ami a Som Lajos pincéjében készült, ott készültünk fel”. Elmeséli, hogy a Kisstadionban, a Free előzenekaraként az Anyám vigasztalj engemet Béla vérző szájjal játszotta végig, mert a gitárhúr beleakadt a szájába; a Free-t kísérő lapok cikkírói azt hitték, ez a show része, vérpatron. Fecó szerint Béla annak a rendszernek „a gyermeke volt”, mégis eltaposták, illetve „volt benne valami megfoghatatlan, ami ehhez (a „rocksztársághoz”) kellett”. Most tőle hallhatjuk, hogy a Taurus minden tagja nagylemezt, rádiós és tévés szereplést, ORI-turnét akart, de a hatalom ezt nem engedte. (Kis megjegyzés: Som távozása/eltávolítása után sem, mert Radics még mindig útban volt nekik, holott a Taurus csak magyar zenét játszott. Felemelhették volna őket, ugyanúgy, ahogy az LGT-t vagy a Neotont, mégsem tették meg.) 

”A háborút meg a közlekedési balesetet is hülyék csinálják.” 

Kisfaludy András, a rendező is megszólal – végülis a stáblistáig, ha nem tudod, nem derül ki, hogy ő a produkció vezetője. Kisfaludy az Alligátor (hol egy-hol 2 L-lel írják) dobosaként játszott együtt Radiccsal 1973-ban, ez volt a Kapitány egyik legrövidebb életű formációja. Elmeséli, hogy ennek az együttesnek se engedték a lemezt, pedig Béla valahonnan képes volt külföldi pornóújságokat szerezni és ezeket folyamatosan hordta be valakinek az ORI-ba (Országos Rendezőiroda), kenőpénz helyett. A direktornak nagy megrázkódtatás lehetett az Alligátor eredeti felállásának utolsó koncertje Cegléden, itt ugyanis R.B. drog vagy igen jelentős mennyiségű alkohol hatása alatt magára döntötte a hangfalakat, „kezét-lábát összetörte”, így a koncert végül megszakadt, az együttes is feloszlott (a Rockinform adatai szerint megközelítőleg 9 hónapnyi létezés után). Furcsa, hogy a másik két tagot nem kutatta fel interjúkhoz, mert lehet, hogy még elérhetőek lettek volna, így az Aligátorról csupán egy szempontból hallhatunk. 

Miskolci Ilona nélkül nem lehet R.B. dokumentumfilm, így itt is szót kapott: „rabul ejtett (…) mintha ezer éve ismernéd”. Említ egy Ne Vadulj nevű együttest, amiről még sose hallottam. Azt meséli, a Kapitány meg tudott élni, mindig volt étel az asztalon, de luxusok nem voltak, „az ajtaja mindig nyitva állt”. Barátai és zenésztársai közül Csuha Lajost nagyon szerette. A sok kudarcot nem tudta kiheverni, egyszer lázasan is elment fellépni és abból a betegségből végül sosem épült fel. „Az embereknek nagyon sok mindent adott”.  Mikor az utolsó sikeres kezelése után kijött a kórházból, a „legnagyobb tartalma a táskájának könyvek voltak”. Ilona nem volt vele az utolsó napján, de mondták neki, hogy „már be volt deszkázva”, jobb, hogy nem látta. „Számomra (ezért) nem halt meg.” 

Máté Gábor (talán munkatárs vagy barát?) mondja, hogy 1961-ben a Magyar Acél big band zenekarában Béla már gitározott szólóban, akkoriban Tommy Steele és a Ventureshatottak rá. Béla még tévézés közben is halkan gitározott, folyamatosan gyakorolt; „Sem a Scampolo, sem az Illés, sem a Metro, sem az Omega nem tudott ilyen tömegbázist vinni (azt írtam fel, hogy 1965-ről beszél, akkor az Atlantis-ban volt R.B., de nyilván a Sakk-Mattra gondol)”. 

Danyi Attila (a Scampolo vezetője) rendkívül érdekes jelenség itt, mert ahogy haladunk előre a játékidőben, egyre jobban kiderül, hogy ők tulajdonképpen riválisok, konkurensek voltak Bélával.  Chuck Berry-t és Bill Haley-t említi a Kapitány inspirálói közül; szerinte a Radics-Neményi-Sankó-Veszelinov Atlantis az első hiteles magyar beatzenekar (utóbbi dobosnak nincs nyoma sem a könyvben, sem a Rockinformban). „Gitárpárbajokat kellett vívni (..) és a Sakk-Matt mellett mindenki elvérzett”. Danyi azt meséli, Erdős Koncz Zsuzsa kísérőzenekarának szánta a Taurus-t, amibe Béla nem volt hajlandó belemenni. A Kapitány kedvenc italai a „lengyel Jarzebiak vodka, Kocsis Irma vagy mézes fehér” voltak, „amikor egy rendes bor 40-60 Forint, ő görcsösen ragaszkodott a 19 Forintos Kocsis Irmához, aminek fémkupakja volt”. „Imádott csajozni (…) akkor már bőven elvált (1974-ben…) mindegy, hagyjuk, hogy hívták a nejét”. Ez egy igen érdekes momentum, mert az előző film tanúsága szerint az asszony az Ilyenek voltunk rockoperában megjelenik; a könyv futólag említi, hogy ERBÉ tényleg házas volt egy darabig, még képet is közölnek a házaspárról, de a nő nevét ott se említik. Vajon ennyire lényegtelen hatása lett volna? Vissza Danyi meséihez: „Egyérintőzött: a Vörösmarty tértől ki Angyalfödig minden kocsmába bement és mindenhol ivott valamit, de mást, mint az előzőben”. „Itt a nagy Radics!”, aki egy időben egyetemistáknak játszott gólyabálon:) Danyi vasárnaponként egy órás Radics-koncertet adott Atlantis Company nevű együttesével, ahol Bélának játszottak, aki ezért rendes gázsit kapott, ez valamikor a ’70-es évek legvégén lehetett; ezzel segítette őt. 

Következő Harmath Albert, a Sakk-Matt énekese, aki láthatóan nagyon ért a zene történetéhez. Elmondása szerint szájhagyomány útján terjedt a zenekarok híre akkoriban. Béla nem szerette az újításokat, az ötleteket, ő volt a főnök. Harmath látta Hendrixet élőben, ő mesélte Radicsnak a foggal gitározást, amit aztán átvett tőle: „nyalogatta a gitárt, foggal, szájjal tépte, volt, amikor teljesen szétvágta a száját és vérzett, ami csak fokozta a hatást”. Őt követi Csuha Lajos,a Sakk-Matt ritmusgitárosa: A fellépéseik helyszíne Csepel, Újpest és Bem-rakpart voltak; elmondja, hogy a koncertek mindig félbeszakadtak a verekedések miatt:D „Én a fénykorában játszottam vele, amikor még egy korsó sört nem nagyon tudott meginni, ez még a Sankó-időben volt”; később, az élete vége felé „már nem a gitárján játszott, csak egy ilyen gumigyűrűn pengetett, a gitárját se nagyon tisztította már.” Több forrásból is látszik ez a hatalmas változás, ami végbement Radicsban… 

A titkosszolgálati jelentéseket Balkay Géza színész és Fakan Balázs dramaturg olvassák fel egy kellően félhomályos pincehelyiségnek vagy kihallgatószobának tűnő díszletben. Ezekből kiderül, hogy 1970-ben már megfigyelték, (ál)név szerint Papp Ferenc fedőnevű ügynök. A Rockinformban szóba kerül, hogy a koncertjein balhék voltak, de itt konkrétan azt írják, hogy az utcán is rátámadtak R.B.-re a rivális „Vak Világ együttes által felbérelt galeri tagjai”. Radics „24 éves, fanatikus zenész, csak a zenével foglalkozik (…) körülbelül 20-25 fős slepp kíséri mindenhová”. A Bravo magazinon keresztül levelezett külföldiekkel, akiktől lemezeket és prospektusokat kapott – ezen érdemes egy percre megállni, hiszen a fennmaradt felvételek szerint valószínűleg nem tudott igazán angolul, csak olyan nagyon alapfokon, de a naplójában azt írja, járt angolórákra. Persze az eltelt évek alatt el is felejthette, pláne, ha nem tudta igazán gyakorolni; meg a külföldi lehetett akár német is. Vissza a jelentésekhez: „ezelőtt (március) 4-5 hónappal elég volt neki 2 deci tömény ital, hogy jól játsszék és szabadnak érezhesse magát; ma már, hogy ezt elérje, másfél literre van szüksége”. Ennél nincs pontos évszám, de még bőven a halála előtt járunk…

Horváth Attila dalszövegíró is itt van, ő írta a Taurus meg a Tűzkerék legjobb számainak szövegeit: „Ez a jó szó, hogy habzsolt (…) mindent.” Szerinte a Kisstadion színpadán a Taurus előzenekarként nagyobb sikert aratott, mint a Free, a fő zenekar. „A Taurus azért lett jelkép, mert az egyes tagok sorsában benne volt a korszak: az egyik disszidált, a másik alkoholista lett, meghalt, a harmadik infarktust kapott, a negyediket meg hagyjuk.” A szívroham több mint biztosan Balázs, a meghalt ugye Béla, a disszidált valószínűleg Brunner, hiszen ő kint is hunyt el; tehát Horváth ezek szerint Somot „írja le” a végén…

Buday Zsolt (ő hangtechnikus volt Béla együttesei körül) meséli: „A Béla végigolvasta az egész könyvtárat, olvasta A Tőkét, Marcus Aurelius-t, olvasott kínai gondolkodókat”. „Mostantól kezdve magyarul zenélünk” – ezt valószínűleg a Taurus-időkben mondta neki Radics. Ennek a zenekarnak a feloszlásáról jegyezte meg Buday-nak: „Ha ott maradok a Lajossal, akkor azt játszom, amit szeretek, azokkal, akiket szeretek, de éhendöglök, soha az életbe nem lesz lemezem. Ha ott a Zorán, akkor megígérték, hogy nagylemez (..)” Ezt a könyv szintén megerősíti, tehát Brunner nem egyedül döntött Zorán bevételéről és Som kirúgásáról… Buday ismét: „Radics Béla a Metro-klubban, a legnagyobb rangok között volt a Metro-klubban föllépni”. Ő mondja, hogy az Alligátor egyébként sikeres volt, miközben Horváthtal felmennek a Radnóti Művelődési Ház színpadára, ahol csütörtökönként játszott Béla az aktuális zenekarával (Taurus, Alligátor). 

A Radics Béla Emléktársaság vezetője ekkor Tárász József, akinek a nevét csak úgy fél órával a megjelenése után írják ki először. Azt mondja, a V, amit Béla a híres képén formál, valójában a vesztest jelzi, hiszen már a legelső Taurus-koncerten a tömeg skandálása rosszat tett a karrierjének. Zoltán János (aki az Emléktársaság tagja és társszerzője a Csodálatos utazás című könyvnek Tóth Tamással) mondja, hogy a Taurus megszűnése indította el Bélát a lassú halál felé. „Az akkori kulturális és lemezgyári vezetés leírta Radics Bélát” aki „cigány”. Ezt már másodszorra hallottam, mert a szobra szerepel egy cigány nemzetiségi weboldalon, ahol ők is maguk közül valónak tekintik, de a könyv szerint Erdélyből származott és csak rá kell nézni, egyáltalán nem úgy nézett ki. 

Végül itt van még Póka Egon is(mét): „Az elvtársak egész egyszerűen összeszarták magukat” a fiatalok alkotta tömegtől, akik megvadultak Radics zenéjétől., „Angyalföldi proligyerek (…) mindenféle szervezett háttér nélkül oda jutott, hogy (…) Bélát a pártba!” Ez a kulcsszó, a szervezett háttér, hiszen a ma is futtatott Csepregi Éva például pont ennek köszönheti sikereit… Póka mondja:„a Royal Szálló éttermében (..) tudni lehetett, ki köszön előre a Bélának és kinek köszön ő előre, nagyon érdekes értékmérő volt.” Pár mondat erejéig megjelenik még Váradi „Vadölő” László, az első Tűzkerék dobosa és láthatjuk Körösényi Tamást, aki a Radics-szobrot csinálta (ő nem a kamerának beszél). 

Érdekesség még, de nem konkrétan egyvalaki mondja, hanem az információk halmazából derül ki: A Sankó-együttesből lett a Sakk-Matt; ez alakult át a Tűzkerékké. Béla az élete utolsó hónapjaiban már ki-be járt a kórházba, ahol végülis csak ideiglenesen tudtak rajta segíteni, vagy még úgy se, mert ő se akart segíteni saját magán… Jó, hogy cikkem tárgyában itt minden fellelhető Taurus-tag megszólalt, bár érdekes lett volna az egykori hivatalos zenekarvezetőt is hallani; aki valószínűleg akkor már külföldön lehetett vagy nem akart nyilatkozni, vagy nem érték el (Brunner Győző).

Összességében az R.B. Kapitányban több a kritikus hang, nem kizárólag dicsérik a címszereplőt. A rendezőn érezhető, hogy szakmailag elismeri Bélát, de emberileg nem szívleli, ennek legjobb jele a Scampolós Danyi Attila szerepeltetése. Kisfaludy András nyilvánvalóan elfogult saját zenekarával, az Aligátorral, amiről elég sokat beszélnek; ez viszont kellemes ellensúly A magya-rock halottaival szemben, ahol szinte alig kerül szóba ez a formáció. Ennek hátránya az, hogy cserébe Radics legjellemzőbb együttese, a folyton újjáalakuló Tűzkerék elsikkad… 

Cikkem tárgyánál érezhetően nagyobb a költségvetés, mint az előzőleg tárgyalt műnél, állami támogatást is kaptak, amiről a stáblista vége árulkodik; megérzésem szerint viszont az előbbi jobban tetszene Bélának és valamennyire jobban is illik hozzá. A két mozgókép egyikében sem említik Radics szívbetegségét, a Nevada zenekart vagy Tátrai Tibort. Miskolci Ilona, Póka Egon, Horváth Attila, Tóth Tibor Béla és Deák Bill Gyula mind a kettőben megszólal – utóbbi egyikhez se tesz hozzá igazán. Miskolci Ilona a könyvben is azt mondja el, amit a filmekben, ő abszolút hiteles, nem érdekből, hanem szeretetből beszél. Zorán és Demjén nyilatkoztak a Rockinformnak, de se itt, se a korábban elemzett műben nincsenek benne. 

Ha csak ezt láttam volna, akkor az R.B.-ről kialakult kép sokkal sötétebb lenne; ugyanakkor az ismeretterjesztés, információ-átadás és dokumentálás ebben jobban sikerült, mint A magya-rock halottaiban. Az inkább emlékezik, virágot visz a legenda sírjára; ez meg inkább a fantasztikus Zenészt meg az eltékozolt életet tárja elénk. Illetve az eltelt 25 év miatt meg kell említeni, hogy Balázs Fecó, Som Lajos, Danyi Attila és Póka Egon már nincs köztünk, ezért ez a film nekik is emléket állít. 

Pontozás:

port.hu: 9.6

Az imdbn nincs pontszáma

Szerintem: 5/5 (Produkciós és ismeretterjesztő szempontból kifogástalan, a kritikus hangvétel nekem nem volt zavaró, mert érthető az oka.) 

Ómolnár Miklós könyvével együtt a Radics-portré még árnyaltabbá válik, a következő cikkben talán erről lesz majd szó…