Boldog 2021-et Minden Kedves Olvasónknak!

(Jó, persze, már február van, de eddig nem született új írás az új évben.)

Ha hozzám hasonlóan a harmincas éveitekben jártok, emlékeztek még a 2000-es évek elejének popzenéire. Akkoriban tűnt fel Justin Timberlake, kinek nevét megpillantva azonnal a Sírj nekem egy folyót című opus jut eszembe – sajnos. Mondjuk úgy: nem az én műfajom az, amit muzsika címen művel. Emberünk néhány év nyervákolás után áttért a színészetre is, ebben a minőségében először 2006-ban találkoztam vele a Black Snake Moanban (aminek magyarul a fantáziadús A lánc címet adták), mondanom sem kell, hogy Justin jobb színész mint énekes, azóta is úgy gondolok rá, mint egy egészen remek színjátszóra. Négy éve (te jó ég, mintha tegnap lett volna…) ismét „összefutottunk”, megint a kedvenc színésznőm révén – 15 éve Christina Ricci, 4 éve már Juno Temple volt az. Az óriáskerék (hazánkban képtelenek eldönteni, milyen néven forgalmazzák ezt a mozit, néha így, másszor Wonder Wheel – Az óriáskerék, megint máskor simán Wonder Wheel) végülis egy filmre felvett színpadi előadás, a szereplők játéka miatt érdemes egyszer látni, de annál többször aligha; ebben viszont Timberlake úr figurája elég furcsa, bár korántsem hihetetlen, tehát a megítélése maradt a régi a szememben. Nos, megint eltelt pár év, Juno meg Justin (a két JT) ismét találkoztak a vásznon, ez vezetett engem a Palmerhez.

A bemutatók és elérhető információk alapján minden okom megvolt rá, hogy fenntartással kezeljem ezt a filmet, ezért is vártam két napot a megtekintésével. A megérzéseim ritkán csapnak be (lásd legutóbb a hasonló szájízzel megtekintett Színlelőket), ezúttal azonban szerencsém lett – bővebben később, most nézzük a történetet!

Eddie Palmer (a férfi JT) néhány napja szabadult a börtönből. Visszatér szülővárosába, ahol a nagymamája házában húzza meg magát, hogy aztán új életet kezdhessen, a dolgok viszont nehezen indulnak be, mert Sylvain aprócska város, mindenki ismer mindenkit, ezért kevesen akadnak, akik alkalmaznának egy jó útra tért bűnözőt. A mindennapi apró súrlódások mellett a helyzetet tovább rontja a drogos szomszéd, Shelly (a női JT), aki néha napokra eltűnik, ezalatt Palmeréknél lakik a csaj furcsa kisfia, Sam (Ryder Allen). Egy hirtelen fordulat következtében aztán a Sors úgy hozza, hogy a magába fordult férfi meg a különös fiú egy fedél alatt ragadnak. A srácnak nyilvánvalóan szüksége van valakire, aki a gondját viseli, ez a felelősség Palmerre hárul, aki néhány napon belül rájön: nagyon is kell neki a váratlan felelősség, amely végre értelmet adhat az életének. Együtt – meg a csinos tanárnő, Maggie (Alicia Wainwright) segítségével - könnyebben birkóznak meg az akadályokkal, csakhogy az idill nem tarthat örökké. Vajon miként alakul majd Sam sorsa és ez miként hat majd a címszereplőre?

Nem számítottam semmi jóra, elsősorban a bemutató miatt, amiből kiderül, hogy Sam „különlegessége” abban nyilvánul meg, hogy fiú létére lányosan viselkedik, lányos játékokkal játszik és szeret lányos ruhákban járni. Ez egy 8 éves fiú. Na most képzeljük el, amint egy elvileg átlagos gyerekszínésznek elmagyarázzák, hogy ezt kell eljátszania… Egyszerűen gyűlölöm, hogy már semmi olyat nem lehet találni, ami az amerikai kontinensről jön és ne lenne benne csak egy pici ezekből a liberális „értékekből” – nemrég pl. ráleltem egy rajzfilmre, ahol a hat főszereplőből az egyiknek egy leszbikus pár a szülei, a baráti körben pedig van egy fehér apától és fekete anyától született lány. A történet szempontjából ezek teljesen lényegtelen dolgok, mégis ott vannak, semmit se befolyásolnak, csak egyszerűen érthetetlen, minek kellett őket beletenni?

A Palmernél is ez a legnagyobb hiba: Az egész tökéletesen működött volna akkor is, ha Sam fiú helyett lány, ha csak simán dagi és szemüveges vagy ha éppenséggel semmilyen különleges vonása nincs. A lényeg az, hogy a két magányos lélek, akiknek nincs családja, egymásra talál: egyiküknek apára van szüksége, a másikuknak meg valamire, ami értelmet adhat a létének. Persze ezt könnyű utólag leírni, az elején ez még korántsem volt ennyire egyértelmű…

Szóval ez egy Apple Tv produkció, mint anno az iBoy, ami tetszett (igaz, alig emlékszem belőle valamire). Amennyire tudom, az Apple független Hollywoodtól, csak amint láthatjuk, a hozzá hasonló tévécsatornák saját stúdiói elég sok mocskot termelnek (pl. az HBO, ami kritikán aluli), tehát ez még semmire se jelentett garanciát. Amint megláttam a játékidőt (1 óra 50 perc), arra gondolta, te jó ég, ennyit ki kell bírni ebből? Aztán megszólalt a zene és bár tudtam, mi fog előbb-utóbb jönni, az első néhány perc hangulatosnak bizonyult. A hetedik percben következő jelenet annyira váratlan, hogy röhögtető, pláne, ha láttad a Wonder Wheelt, ahol Juno és Justin karakterei nem lehettek igazán egymáséi (megjátszás vagy sem, de a mázlis rohadéknak mégiscsak „megvolt” Juno meg Christina Ricci is, irigylem). Szerintem nem lehet véletlen egyébként, hogy 30:42-nél az osztályterem falán ott egy hatalmas Wonder Wheel-felirat:)

A történetben nagyon megtetszett, hogy lassan adagolják Palmer bűnét, mindig csak egy-egy részletet tudunk meg: hány évet ült, mit követett el, miért csinálta, mit gondolt akkor és mit gondol róla most, mi lett a tettben résztvevő többi személlyel, stb.. Egyébként szinte végig együtt érezhetünk vele, a szeretetre méltó csirkefogóval, aki megszolgálta a második esélyét. A címszereplő mellett a kis Sam is kedvelhető, bár én személy szerint mégsem tudtam teljesen a szívembe zárni, mert a gyerek egy filmes klisé, ami sikert hoz, ám itt orvul felhasználják eszmék terjesztésére. (Erre még visszatérünk.) Egy kis hiba, ami csak némi gondolkodás után tűnik fel, de mégis elkövették: nincs eléggé kidomborítva az, hogy az emberek elutasítóak Palmerrel szemben. Vannak negatív megnyilvánulások, viszont mindegyik súlytalan volt számomra, mert vagy egyetértettem velük („valami komoly baj van azzal a gyerekkel”) vagy éppen komikumba hajlóan túlerőltetettek (a szőke kissrác, aki a templomban a semmiből csak úgy megüti Samet, órán meg felugrik a helyéről és belefirkál a rajzába).

A konfliktusok a semmiből jönnek (Daryl tette tökéletesen megalapozatlan és értelmetlen, ráadásul mindössze szavakból tudhatjuk, nem mutatják meg), aztán következmények nélkül elmúlnak (Palmer összeveri Darylt, semmi se lesz belőle; később rátámad Shelly párjára, annak sincs folyománya). A nehéz helyzetek hasonló könnyedséggel oldódnak meg („van állás?” „nincs”, később: „van állás?” „maga Vivien Palmer rokona?” „igen, uram” „akkor van”; még később: „nem veheti el a gyerekemet”, 5 perc múlva:  „jobb lesz, ha Palmerrel maradsz”) és Timberlake a szerepének megfelelően a játékidő 95%-ában fapofát vág, ezért olyan, mintha Eddie-re semmi se hatna. Ezeket ellensúlyozandó a zene végig tök jó (a szerző Tamar-kali), pár poénon lehet jókat nevetni (pl. az 51. percnél van egy fergeteges vizuális geg) és a hangulat se rossz. Néhány jelenet művészi szempontból igazán remek, ilyen az, mikor a címszereplő a fürdőszobában fürdés után összerakja a cuccát és felemeli, aztán belenéz a tükörbe, majd rájön, hogy már nem a börtönben van; vagy az, amikor a rendőrség előtt feszülten tépelődve elszív egy cigarettát, közben téblábol. Utóbbinál Justin arcát alig látjuk, mert a kocsija kitakarja, de mégis az egész testével közvetíti a figurája vívódását.

Mellékszálként, csak érintőlegesen megjelenik az amerikai foci (Palmer hátvéd/irányító volt, mielőtt lesittelték, számos kupát nyert, egyetemre ment vele, ez emelte fel, de közvetve ez idézte elő a bukását is) meg a kereszténység (a nagyi templomba járásra készteti emberünket, akinek hatalmas kereszt van a vállára tetoválva és a nyakában is azt hord; az igazgató azért veszi fel őt dolgozni, mert ugyanabba a templomba járnak, ahol a nagyi is megbecsült tag), azonban ténylegesen semmit sem tesznek hozzá a történethez. Ezekbe bele lehetett volna menni, lehet rajtuk agyalni (mondjuk mennyit számít Eddie vallási meggyőződése akkor, amikor még ellenszenves neki Sam és később mennyit számít, amikor már kiáll érte?), csak nincs sok értelme. Két dolgot nem értek cikkem tárgyával kapcsolatban: 1. Vajon minek ajnározzák June Squibbet, a nagyit alakító színésznőt a Twitteren, mikor kb. összesen van 7 perce egy 110 perces moziban, ráadásul ezt a szerepet akármelyik öregasszony eljátszhatta volna ugyanígy? 2. Ennyi évnyi börtön után egyből engedik Palmert vezetni? Nem kellene újra letennie a jogsit vagy gyakorolnia vagy valami?

A politikai korrektség korántsem merül ki Sam transzvesztita vonásaiban: Minden negatív szereplő fehér (az öregasszony, aki kétszer is beszól; a dagadt hapsi, aki nem veszi fel hősünket a boltjába dolgozni; Daryl; a szőke kisfiú; Shelly párja; az öreg sheriff), minden hatalommal bíró személy fekete (a tartótiszt, a gyerekvédelmis, a bírónő), minden segítő szándékú alak fekete (Maggie, a pedellus). Már-már demónakettő-i paródia-jelleget ölt az a jelenet, ahol Palmer a bíróság folyosóján ül Maggie-vel, a mellettük lévő ajtót vigyázó őr fekete, aztán jön a fekete gyerekvédelmis, és már ekkor, mielőtt bementek, tudtam, hogy a bíró is az lesz, és az is, egy fekete, rövidhajú nő. Vicc. A végső üzenet pedig a rendező úr és a forgatókönyv-író hölgy által elképzelt tökéletes család: a börtönviselt, megalázkodó fehér férfi + a félvér, elvált fekete nő + a transzvesztita kisfiú, aki vér szerint egyikükhöz se tartozik. Szép új világ?

De mindegy, ezeket nem annyira offenzív, szájbarágós módon tárják elénk, mint mondjuk a fiktív homokos négert a nagymonológjával a The Most Hated Woman In Americában, tehát el lehet tőlük tekinteni. Végső soron a problémát inkább az jelenti, hogy a konfliktusok túl hamar megoldódnak, semminek nincsenek következményei („fel foglak jelenteni a gyerekvédelemnél”, „a házat az egyházra hagyta?”) és alig érezzük, hogy Palmer megküzdene azért, amit kap. Egyedül a munkáját találták el, ott tényleg látszik, amint mindent belead, tisztességesen csinálja, kivívja mások megbecsülését. Viszont a többi megpróbáltatás csak illékony tünemény, volt-nincs; az extra mázos réteg (a nagy reprezentáció) pedig csak azért van, mert amúgy senkit se érdekelne egy 2 órás dráma arról, hogyan próbál visszailleszkedni egy pofa a társadalomba.

Pár szót az alkotókról: A rendező Fisher Stevens főleg dokumentumfilmeket dirigál és pénzel, színészként játszott a Lostban, a Columboban vagy a Csak az a szexben, valahol pedig hallható mint „egyéb hang”. A történetért felelős író-társproducer Cheryl Geurrironak ez mindössze a harmadik filmje, az előző kettő a Hunting Season (imdb-s pontszáma 4.4) meg az Ezt kapd ki! (ugyanott ez mindössze 1.8-at ért el), egy Twitter-bejegyzése szerint saját élményei ihlették a sztorit, de az nem megtörtént eseményen alapul – Ms. Geurriro eddigi munkássága magáért beszél…

Pár érdekesség: Minden jel arra mutat, hogy Juno Temple látványos külső átalakulásának a megérzésemmel ellentétben mégsincs köze ehhez a mozihoz. A Palmer Justin Timberlake első igazi szerepe a Wonder Wheel óta, a köztük eltelt négy évben csak szinkron-szerepeket vállalt. Két vicces név a mellékszereplők közül: Hero Hunter (Hős Vadász, egy néger kisfiút alakított) és Heaven MacPherson (egyéb hangok egyike, keresztnevének jelentése mennyország, mennybolt – kíváncsi vagyok, mikortól lehet ezt majd itthon is anyakönyvezni?). Egy imdb-s kolléga írta, hogy a Palmer története nagyon hasonlít a 2013-as Joe című Nicolas Cage-moziéhoz (aki esetleg mindkettőt látta, az erősítse vagy cáfolja meg!). Cikkem tárgya 6.7 millió dollárba került, az Apple Tv-előfizetések viszont valószínűleg nem ugrottak meg annyira miatta, hogy ezt vissza is tudja hozni (én se azon keresztül néztem meg). A kritikusoktól vegyes értékeléseket kapott, a színjátszók teljesítményét elismerték, a sztorit viszont kevésbé. Két idézet a wikipédiáról, az első David Ehrlic-től (IndieWire újságírója): „A Palmer nem igazán a magas művészetet képviseli, de mégsem elhanyagolható, hogy elkerüli a hiteltelenné válást, pedig annyira kitalálható.” Benjamin Lee írta (szintén zsurnaliszta, a The Guardiannél): „Párszor felvillan benne valami nagyobb kihívás [a néző felé], a Palmer mégis igyekszik a biztonságos zónában maradni (a címszereplő valódi megváltása az, hogy beilleszti magát egy előre elkészített nukleáris családba), megrendítő élmény, ami igyekszik, hogy iszonyú módon beleéld magad mindenbe [amit kínál], legyen szó könnyekről vagy boldogságról.” Magyarul lehetett volna ezt másképp csinálni…

Végeredményben a Palmer nem rossz film: Hangulatos, kellemes a zenéje, a pozitív szereplők kedvelhetőek (jóképű pasi, jó csaj, kedves gyerek), párszor lehet rajta mosolyogni, benne van Juno Temple és hosszú játékideje ellenére nem fullad unalomba. Csakhogy közben propagandisztikus, tele van súlytalan konfliktusokkal, amiket túl gyorsan oldanak meg és felesleges dolgokkal töltötték meg ezt a két órát ahelyett, hogy Lee úr szavai szerint valami nagyobbat, érdekesebbet feszegettek volna (pl. mitől lett Sam olyan, amilyen; hogy viszonyulnak hozzá a keresztények vagy ő hogy viszonyul a kereszténységhez; esetleg mitől került Shelly olyan helyzetbe, amilyenben van). Azért sokkal jobb lett, mint amire számítottam, ezért csak egy pontot vonok le tőle.

Pontozás:

imdb: 7.3

Szerintem: 4/5

Jön a 13. születésnapunk, úgyhogy várható a 2020-as év összefoglalása, valamint egy szülinapi bejegyzés is!