Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: maisieswatch@gmail.com

Kategóriák

akció (139) áldokumentum (7) animációs (60) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (310) fantasy (135) háborús (17) hill (19) hírek (76) horror (195) kaland (76) katasztrófa (4) krimi (72) magyar (78) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (3) rövidfilm (12) sci fi (147) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (103) thriller (60) történelmi (30) vígjáték (467) western (9) zene (58)

Friss topikok

2019.06.10. 20:44 Tévésámán

Fitzcarraldo (1982)

fitz1.jpg

Amikor még a középsuli idején a szabadidőmet letöltött filmekkel és számítógépes játékokkal töltöttem, édesanyám meglepett az 1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz című könyvvel. Ebben, és a Queen meg David Bowie közös slágerének, az Under Pressure-nek klipjében találkoztam először az 1922-es Nosferatuval, és ez a mozi vezetett el cikkem mostani tárgyához. Ugyanis anno megnéztem az említett klasszikus német némafilmnek mindkét későbbi feldolgozását (Nosferatu, az Éjszaka Fantomja és A vámpír árnyéka), ezek közül az első pedig Werner Herzog 1979-es rendezése. Ezt először a Duna Tv-n láttam, és gyorsan fel is vettem, mert nem minden nap adják (szerintem azóta sem volt), és néhány évvel később, amikor úgy döntöttem, hogy minden videokazettán meglévő mozimról írok, újra leültem elé. Akkor elég nagy hatást gyakorolt rám a Phantom der Nacht, és némi utána-olvasás árán kiderült, hogy Herzog és visszatérő „múzsája”, Klaus Kinski még egy marék mozgóképet csináltak együtt. Elhatároztam, hogy egyszer mindet meg fogom nézni és most már majdnem elértem ezt a célt. Pár éve megszületett a cikk a Nosferaturól, illetve tavaly írtam pár sort az Aguirre, Isten Haragjáról meg a Woyzeckről, de ezek is megérdemelnének egy-egy önálló értekezést. Most azonban azért gyűltünk itt össze, hogy felüljünk Fitzcarraldo gőzhajójára, úgyhogy puskákat tölts, irány a dzsungel!

A címszereplő (K.K.) egy ír származású fickó, aki Peruban próbálkozik világmegváltó tervekkel. Miután az esőerdőkön keresztülhaladó vasútvonal felépítését célzó vállalkozása becsődöl, jéggyártásba kezd, de ezzel se jut előbbre. Pedig nagy tervei vannak, operaházat akar építeni az Isten háta mögé. Ehhez az egyetlen logikus út az lenne, ha maga is gumi-termelő nagyvállalkozóvá válna, csak nincs terület, amit elfoglalhatna. Illetve mégis akad egy, amit viszont képtelenség megközelíteni. Fitzcarraldo azonban észreveszi azt, amit még senki sem: A terület két folyó közé esik és az ezeket elválasztó hegy egészen keskeny. Csak oda kellene hajózni, aztán átvontatni a hajót a hegyen… Az elképesztő vállalkozás pedig tehetős szerelmének (Claudia Cardinale) és egy helyi gumi-termelőnek köszönhetően beindul – de vajon kivitelezhető a terv, vagy a modern konkvisztádor ott ragad a dzsungelben, mint egy bizonyos Aguirre? 

fitz5.jpg

„Nincs még egy olyan érzés, mint pénzt veszíteni.”

Amikor ez ember reggel 7-kor kel és este 8-ra ér haza, akkor egy 23.15-kor kezdődő mozi már kicsit megterheli. Pláne, ha a 23.15-ös kezdés ténylegesen 23.20-kor van, és a játékidő megközelíti a három órát… Jó, jó, gondolhatják egy páran, miért nem töltöm le vagy miért nem veszem fel? Azért, mert ilyen vagyok, szeretek klasszikus módon tévét nézni, ha van mit. És akkor ugorjunk vissza a történet-ismertető utolsó mondatához: Az Aguirre-hez hasonlóan a Fitzcarraldonak is az a baja, hogy a felvezetés dögunalmas. Claudia Cardinale kicsit feldobja az egyébként lapos sztorit, ám Kern András szinkronja valahogy annyira elüt Kinskitől, hogy képtelen voltam megszokni. Nagyon különös döntés volt őt alkalmazni. Aztán jön a nyitánynál a feltűnően hosszú opera-jelenet, aminek ott és akkor alig van értelme, de a végén kiderül, hogy mitől lesz mégiscsak jó, ha ugyan kibírjuk addig. Szerencsére újfent az Isten Haragjához hasonlóan a vízre szállás után minden megváltozik, a cselekmény pedig igazán aztán indul be, hogy a matrózok lelépnek. De ne siessünk ennyire előre!

Kinski megint egy álmodozót kelt életre, aki ezúttal a magas kultúrát akarja meghonosítani szó szerint a disznók között. Erről a képtelen, de valószínűleg hasznos tervéről senki kedvéért sem hajlandó lemondani, igazi megszállottként biztos a dolgában, de arra már képtelen, hogy a bőrük alatt is pénzzel járó gumi-bárók támogatását elnyerje. Amelyikük később mégis segít neki, az utólag visszagondolva érdekes figura, két alkalommal reprezentálja, hogy neki meg a hozzá hasonlóknak mennyire nem számít a pénz. Cardinale Molly-ja igen jól ért a társaság nyelvén, viszont a mellette még rondábbnak tűnő Fitzcarraldot még ő se tudja megnyerőbbé tenni. Érdekes módon a sztori szerint a gyerekek kedvelik a különc opera-rajongót, ez azonban szerintem hiteltelen, hiszen Kinski tényleg ijesztő jelenség volt, valahogy furcsa, hogy miért kedvelnék a kicsik. A zenéje, Enrico Caruso örökzöldjei, az biztosan tetszik nekik, és ez közvetett módon a film egyik vezérmotívuma.

Pici szpojler itt

Az opera keretet képez a történet köré. A kezdetkor egy már álló, díszes operaházba megyünk, ahová a főhőst és párját némi kérlelés után ingyen beengedik az előadás végére, ahol maga Caruso is fellép. Ekkor ismerjük meg a címszereplő tervét az operaházról. A zárásnál a zenekar, az énekesek és a díszletek az ominózus gőzhajó fedélzetén vannak, itt produkálják magukat a kikötőben összegyűlt éljenző tömegnek. A keret között pedig a dzsungelt látjuk, ahol Fitzcarraldo gramofonjáról harsog a híres olasz előadó. A régmúlt zenéjét a Popol Vuh együttes modern hangzása ellensúlyozza, tisztán instrumentális, kellemes muzsikájuk hangulatos aláfestést teremt a hosszú, lassú jelenetekhez. 

fitz2.jpg

A legemlékezetesebb viszont az indiánok felbukkanásakor szóló törzsi dobok zenéje, amit az őslakosok ritmikus éneke kísér. Ez a meglehetősen hosszú, de nagyon jó „szám” illusztrálja a halálos veszély érkezését, majd a főhős a lejátszójával párbajt vív ezzel a primitív muzsikával. Igen elgondolkodtató, hogy az indiánoknál nincsen hangszer, egyikük sem énekel, tehát a zenét elvileg csak a néző hallja, Fitzcarraldo viszont mintha maga is hallaná, megpróbálja elnyomni azt, és végül sikerrel jár, a dobok elhallgatnak.

Szpojler vége 

Werner Herzog gyakran operál azzal a módszerrel itt, hogy a természet képeit mutatja, amit az ember által keltett hangok festenek alá. A csukát a halastóban például a gumi-báró hangja kíséri, az esőerdő fáit a gőzhajó motorjának ütemes kattogása, a favágást az indiánok kiabálása, és így tovább. A történet lassan bontakozik ki, sokszor van olyan képsor, ahol azt látjuk, hogy a hajó egy kanyart vesz be, de csak akkor vált a kamera, amikor már az utolsó kis részlete is eltűnt a nagy vízi gépnek. Néha mindössze a szereplők mozdulatlan arcait mutatják, ezeket párszor az indiánok beszéde kíséri, amely viszont oly különös csengésű, hogy akár nevezhetnénk zenének. 

A látnivaló igen színes, bár az emberi településeknél csupán az indulást meg az érkezést éljenző tömegben vannak színek, egyébként mindent a fehér dominál. Fitzcarraldo majdnem végig fehér ruhákat visel, Molly és a hajó kapitánya szintén. A házaknak is ez a színe, de aztán átmegyünk az Amazonasra, ahol mindent a nagyon erős zöld ural. Az indiánok színes ruhái sokkal érdekesebbek, mint a civilizáltak kosztümjei, plusz még ott van az arcukra kent vörös festék. Érdemes megfigyelni az önmagán túlmutató hajó nevét: Molly Aida, ebben egyesül Kinski alakjának két legnagyobb szerelme, a párja és egy ismert operai hősnő neve.

fitz4.jpg

„Én vagyok itt a többség.”

A felvezetés utáni eseménysort hat részre lehetne tagolni. Az első a hajó, amit meg kell venni, aztán fel kell újítani, legénységet kell hozzá toborozni és el kell indítani a nagy küldetésre. Itt érdemes megemlíteni a három legfőbb mellékszereplőt: Miguel Ángel Fuentes – Cholo, a gépész; Paul Hittscher – Paul, a kapitány és Huerequeque Enrique Bohorquez – Huerequeque, a szakács. Ők azok, akik ilyen vagy olyan okból, de mindvégig kitartanak a fedélzeten. A második rész a halálos út, lefelé az Amazonason. A hely, ahová mennek, azért megközelíthetetlen, mert jobbról egy nagyon veszélyes vízesés, balról pedig az egyáltalán nem vendégszerető indiánok várják őket. Fitzcarraldo úgy dönt, balra indul és jön is a harmadik rész, a dobokkal meg az indiánokkal. 

SZPOJLEREK INNENTŐL

Ekkor tényleg úgy látszik, hogy a címszereplő Aguirre sorsára jut, mikor az őslakosok elzárják előle a visszautat, a legénység nagy része pedig lelép. Azonban fordul a kocka és kiderül, hogy a rengeteg „vadember” nem felkoncolni akarja, hanem rejtélyes okból segítséget nyújt a merész tervhez. Odaérnek a kérdéses helyre – jegyezzük meg, hogy nincs GPS meg hasonlók, csupán egy nagyjából pontos, néhány éves térkép és a megérzés segíti az expedíció vezetőjét – aztán nekiállnak a munkának, vagyis a negyedik résznek. Kivágnak egy rakás fát, felrobbantanak egy csomó földkupacot és ez mind tényleg megtörténik. A természet ilyen irányú károsítására egy film kedvéért ma már nem lenne lehetőség, de anno ezt még meg tudták csinálni és ettől lesz a Fitzcarraldo mindenen felül hiteles. Miután a hegyoldalt kellőképpen letarolták, felépül a számos kötélből, egy gigászi csigából és kézi erővel mozgatott vontatókból álló rendszer, ami áthúzni hivatott a járgányt a másik folyóra. A hosszú, küzdelmes, többször megszakadó folyamat igen feszült, én végig szurkoltam, hogy sikerüljön. 

És aztán, dacára mindannak, ami hátráltatja őket, a Molly Aida átjut a túlsó oldalra, kezdődhet az ünneplés, ám a reggelt nem csupán a másnaposság teszi megpróbáltatássá. A hatalmas gőzös ugyanis elszabadul – miután az indiánok elvágják a köteleit… Ez az ötödik rész, ahol a legénység megmaradt tagjai tehetetlenül figyelik, hogy a sodrás beviszi őket a zúgók közé, ahonnan éppen hogy csak ki tudnak jutni – személyi sérülés nélkül, de az anyagi kár, ahogy mondani szokás, jelentős. Út közben megállnak egy helyen, és Fitzcarraldo elküldi a kapitányt, hogy vásároljon be pár dolgot, miután meghallgatja a parton várakozó „szponzor” ajánlatát. A hatodik rész a lezárás, ahol szöveg nincs is, csupán a győzedelmes, ezúttal már feketében pompázó főhős vigyorog, szivarral a szájában és egy teljes opera-társulattal a fedélzeten beérkezik a kiinduló kikötőbe, ahol az éljenző nép várja. 

Aguirre modern testvére ezúttal nyer a természet ellen, de súlyos árat fizet érte, hiszen a legénysége otthagyja, az indiánok segítségére a jövőben nem számíthat, a hajója súlyos sérüléseket szenved és bár a beérkezéskor boldognak látszik, szerintem mégsem az. Úgy hiszem, hogy miután eladja a járművét annak korábbi gazdájának, nem fog többet visszamenni, lemond a gumi-bárói létről. Ezáltal a befejezés, ami pozitív (mindenképpen pozitívabb, mint a Nosferatu, a Woyzeck vagy az Aguirre vége), tulajdonképpen csak félig-meddig az, hiszen a terv összejön, de mégse.

SZPOJLEREK VÉGE 

 „Az a bizonyítékom, hogy én láttam.” 

A már említett dolgokon, a szép képeken, a kellemes zenén és az egy bizonyos szakasztól érdekes történeten kívül a Fitzcarraldo nagy érdeme, hogy annyira valóságos. Hiába képtelenség az ötlet, mégis sikerül; és amit látunk, az ténylegesen megtörténik. Ami viszont még izgalmasabbá teszi az egészet, az az elképesztő hercehurca, ami a készítésével járt, innentől erről lesz szó.

fitzcarlos.jpg

Történelmi arcképcsarnok-rovat: Carlos Fermín Fitzcarrald (1862-1897) 

Ez a film egy valóban létező ember életén alapul. Fitzcarrald amerikai-ír apától és perui anyától született, gumi-báró volt. Ő is megtalálta a gazdagságot egy nehezen elérhető területen, a Madre de Dios-régióban, ahol a helyi indiánokat használta fel, hogy „mindössze” 30 tonnás gőzhajóját darabokra szedve átszállíttassa a hegyen. Viszont Carlos bácsinak nem önszántukból segítettek a helyiek, hanem mert megfenyegette őket. 

Kétféle máig tartó hatást fejtett ki a területre, ahol működött: Elsőként az ő nevét viseli az az átjáró, amin keresztül lehetségessé vált gumit szállítani a Madre de Dios-ból (Isthmus of Fitzcarrald). Másodszor állítólag az említett hajó-szállítási projekt miatt máig tartó ellentétek feszülnek a helybéli kettészakadt indián-törzsben. A Yine azoknak a leszármazottaiból áll, akik Fitzcarraldnak dolgoztak, a Mascho pedig azokéiból, akik elszeleltek, mielőtt befoghatták volna őket. Szóval egyik banda neheztel a másikra, amiért azok anno otthagyták őket a szarban – vagy éppen megvetik a másik csapatot, akiknek nem volt annyi eszük, hogy lelépjenek… Emberünknek azonban mintegy isteni igazságszolgáltatásként elég kevés idő jutott a Földön, 35 évesen halt meg, amikor a hajója egy balesetben elsüllyedt. És most vissza a fikcióhoz! 

Utólagos szerkesztés: Azóta láttam Az álom hangját, ami ennek a filmnek a forgatásáról szól és bizony jó pár ponton megcáfolja az innentől következőket. 

fitzwerner.jpg

Pár szót az alkotókról: A forgatókönyvet a rendező Werner Herzog írta, valamint pénzével támogatta is a forgatást. A szép képeket Thomas Mauch fényképezte. Eredetileg a főhőst Jason Robards játszotta, akinek a történet szerinti asszisztensét Mick Jagger keltette életre. Úgy hat hét után Robards ágynak dőlt vérhas-fertőzéssel, hazautazott, hogy kezelést kapjon és az orvosa megtiltotta neki a visszatérést, ezért a munkálatokat le kellett állítani, amíg új Fitzcarraldot találnak. Ez az idő azonban már nem fért bele Jagger naptárába, aki szintén továbbállt, a karakterét Herzog kénytelen volt kiírni a sztoriból. Elvileg már 40%-a kész volt a mozinak, amikor teljesen előröl kellett kezdeni az egészet… Az újonnan érkező Klaus Kinski azonban legendásan rossz természete miatt tovább szaporította a hátráltató tényezők sorát. Gyakran összetűzésbe keveredett a stábbal, apróságok miatt támadt neki egyeseknek és ez erőteljes ellenszenvet váltott ki az indiánokból. A rendező elmesélte, hogy az egyik törzsfőnök felajánlotta, hogy diszkréten elteszi láb alól Kinskit, de Herzog gálánsan visszautasította, hiszen a nagy művet be kellett fejezni. Plusz utólag kijelentette, hogy mindaz, amit a főhős alakítója itt művelt, eltörpült amellett, amit az Aguirre forgatásán produkált. Az őslakosok és a szőke őrült közti ellentétet a direktor ki tudta használni abban a jelenetben, ahol körbeveszik a legénységet, amíg azok esznek. Itt a törzsfő beszédét a Kinski iránt érzett gyűlölete hatja át. 

A forgatásról: A Fitzcarraldo elvileg négy éven át készült. Az inspirációt a ténylegesen létező gumi-báró élete mellett a Franciaországban álló Carnac-i kövek szolgáltatták, egy ősi kőépítmény, amiről senki sem tudja, hogy hogyan készült, ám nyilvánvalóan emberfeletti erőkifejtés kellett hozzá – az ilyen hatalmas vállalkozások fizikai része áll cikkem tárgyának középpontjában. A szereplők az eredeti szinkronban angolul beszélnek, mivel a legtöbben nem tudtak németül. A stáb gyakorlatilag megszállta a helyi Aguaruna indiánok földjét, engedély nélkül építkezni és pusztítani kezdtek, ráadásul semmiféle kompenzációt nem ajánlottak fel. Az Aguaruna törzsszövetség ezért felgyújtotta a filmesek szállását és elüldözte őket a területükről. Ez érthető is, mivel a szövetség egyes vezetőit fogva tartották, zsoldosokkal próbálták megfélemlíteni az embereket és egy német önkéntest kis híján vízbe fojtottak. A hat hónapnyi összetűzést koronázta meg az elüldözés. (Ez feltehetőleg még a Robards-időszak alatt kezdődhetett.) Ezek után új helyszínt kellett keresni, ez több mint egy évig tartott.

fitz6.jpg

A hajóról: Három, egymáshoz nagyon hasonlító gőzöst vásároltak, ezek mindegyike a sztori más-más szakaszán alakította a Molly Aidát. Azt, amelyiket a hegyen vittek keresztül, valójában egy bulldózer húzta; azt, amelyik a zúgókon át megy, elvileg egy modell reprezentálta, más forrás szerint egy hatfős legénység „irányította”, élén Herzoggal. A fiktív vízi jármű tízszer olyan nehéz volt, mint Fitzcarrald igazi hajója. A mérete miatt az alacsony vízállás révén fennakadt egy homokpadon, ahonnan hónapokig képtelenek voltak elmozdítani, egészen az esős évszakig. Miután a forgatás végül lezárult, az úszó alkalmatosságot egyszerűen otthagyták az esőerdőben – a váza a mai napig megtalálható. 

További borzalmak, amik hátráltatták a munkát: Egy perui favágót megharapott egy mérges kígyó, ezért gyorsan kellett cselekednie. Jobb híján levágta a saját lábát, hogy megállítsa a méreg terjedését – túlélte… A stábbal két prostituált is együtt lakott, mert állítólag egy katolikus pap tanácsolta a rendezőnek, hogy vigye őket magával, különben a férfiak megbolondulnak a dzsungelben. Egyikük váratlan segítségnek bizonyult, amikor Thomas Mauch súlyos kézsérülést szenvedett, amit nyomban el kellett látni, ám a műtétet érzéstelenítés nélkül tudták csak végrehajtani, ezért ő próbálta meg nyugtatgatni a fájdalomtól üvöltő operatőrt. Elvileg két kisebb repülőgép-szerencsétlenség is sújtotta a készítőket, amik négy ember életét követelték, egyikük pedig maradandó károsodást szenvedett. A szárazság idején a megfeneklett hajó mellett a gyűjtögetésből élő Amahuacák támadása is megkeserítette a munkát. A rajtaütés során az egyik stábtagok torkon lőtték egy íjjal, amit csodával határos módon túlélt; a feleségét pedig a hasán találta el egy kilőtt vessző, ezt a sérülést 8 órán kellett műteni. A páciens egy konyhai asztalon feküdt, Herzog tartotta fölé a lámpát, és szúnyogriasztóval tartotta fel a kiömlő vérre áhítozó rovarok hordáját. A filmen dolgozó indiánok vissza akartak vágni, de Werner bácsi lebeszélte őket róla. A csapadék hiányát aztán igen brutális esőzés követte – csöbörből vödörbe…

fitzclaudia.jpg

A több különböző törzshöz tartozó majdnem 1000 indiánt közös barakkokba szállásolták el. A különböző háttereik miatt folyamatos feszültség volt közöttük, amit tovább rontott a korántsem megfelelő étkezés, az elégségesnek csak nagy jóindulattal nevezhető orvosi ellátás, a túl kevés szórakozási lehetőség, plusz az alacsony fizetés. Egy ideig tudtak focizni, ám aztán a labda kilukadt. A legnagyobb balhé akkor lett, amikor az egyik indián belehalt a maláriába – elvileg volt még pár hasonló haláleset. Ráadásul a megegyezés ellenére a munka kétszer annyi ideig tartott és színészi feladatok helyett erdőt kellett irtaniuk vagy a hatalmas hajó felhúzásában segédkezniük. A férfiak hosszú ideig tartó távollétét a családjaik is megsínylették, mert nem volt, aki megművelje a földeket. Ezek miatt Herzogot az utókor azonosítja Fitzcarraldoval (inkább Fitzcarralddal kéne), amiért kihasználta a helybélieket. 

Még néhány érdekesség: Az eredeti történet könyv formában öltött testet, ez a Fitzcarraldo: The Original Story, amely több ponton különbözik a filmtől. Éppen tíz éve publikálták a direktor idevágó naplóit Conquest of the Useless címen. Les Blank 1982-es dokumentumfilmje, Az álom hangja cikkem tárgyának forgatását mutatja be. Ez a dokumentum azért is különleges, mert csupán ebben maradt fenn pár képsor, amiben Jason Robards-ot és Mick Jaggert láthatjuk, ugyanis Herzog sosem tartotta meg azokat a felvételeket, amiket kihagyott a filmjeiből. Fitzcarraldot valójában Brian Sweeney Fitzgeraldnak hívják, de megváltoztatta a vezetéknevét, mert a peruiak képtelenek voltak kimondani. Akárhányszor a gramofonon megszólal Caruso, a főhős sorsa jobbra fordul. Az alábbi operákból hallhatunk részleteket: Ernani (Verdi), Pagliacci (Leoncavallo), Bohémélet (Puccini), A puritánok (Bellini), illetve egy nagyzenekari műből Wagnertől, amit elvileg Halál és átlényegülésnek hívnak. A nagy hatású dobolós felvételt az 1960-as években, Burundiban rögzítették. A Fitzcarraldo megkapta a Német Filmes Nagydíj Ezüst fokozatát Legjobb Film kategóriában, illetve Werner Herzog elnyerte vele az 1982-es Cannes-i Filmfesztiválon a Legjobb Rendezőnek szóló elismerést. Cikkem tárgya 14 millió nyugatnémet márkából készült.

Idézetek következnek két könyvből. 1001 film, amit látnod kell mielőtt meghalsz: „Nem is csoda, hogy a történet középpontjában Herzog és Kinsky [sic!] legendás kitartása áll. (…) a Fitzcarraldo készítését sebesülések, kiborulások, kínok, betegségek kísérték, sőt volt egy haláleset is. (…) Az egyik jelenethez, melyben egy tutaj [a hajó] próbál megküzdeni a vad zúgókkal, egy kis csapat Herzog vezetésével valóban átkelt az örvénylő vízen. A leghíresebb motívumhoz pedig Herzog pontosan azt tette, amit a hőse: átvontatott egy gőzhajót a hegyen, dokumentarista felvételek rögzítve a vállalkozást. (…) Másik konkvisztádor témájú filmjükhöz (Aguirre, Isten haragja) képest a Fitzcarraldo ártatlan mese a zenebolond idealista és rettenthetetlen figurájával.” [A magyartalan, értelmetlen megfogalmazás meg a szóismétlés mellett tárgyi tévedések is vannak a cikkben…] Új Oxford Filmenciklopédia: „Négyévi igen keserves forgatás után Herzog elkészítette Fitzcarraldo című, még sötétebb színekkel festett gyarmatosítási történetét. (…) A rendező bírálja a gyarmatosító oktalan arroganciáját, naivitását és azt, hogy egyáltalán nem tiszteli a másságot. A sors iróniája, hogy Herzog vállalkozása maga fúlt kudarcba, midőn tökéletesen megvalósította azt, amit a film bírálni kívánt. Hogy a stáb betört egy indián területre és visszaélt a lakosság vendégszeretetével, azután vált ismertté, hogy a rendező táborát tiltakozásul felgyújtották a helybéliek.” 

fitzklaus.jpg

Összefoglalva: Egy érdekes történet egy nagy vállalkozásról, ami a valóságban gyökerezve emléket állít minden olyan hatalmas munkának, mint mondjuk a gízai piramisok. Ugyanakkor elképesztő háttérsztori húzódik meg a Fitzcarraldo mögött, amit lehet az ember és a természet párbajaként, a modern és az ősi összetűzésének bemutatásaként, vagy csupán „a zenebolond idealista” meséjeként értelmezni. Eddig ez volt az egyetlen Herzog-Kinski-mű, ami elől kellemes érzésekkel eltelve keltem fel, hiszen a címszereplő végülis győz, és még csak fűbe se harap.

Pontozás: 

imdb: 8.1 

Szerintem: 5/5 (Az unalmas felvezetés utólag értelmet nyer, ezért nem vonok le tőle pontot.) 

Hírek: 

- Werner Herzog elvileg színészként bukkan fel a Boba Fettről szóló The Mandalorian című sorozatban, aminek főhősét Pedro Pascal játssza. Herzog rendezőként újból visszatér az őserdőbe a Fordlandia névre hallgató mozijával, amiben Henry Ford a brazil dzsungelben akar autógyárat építeni. Valamint folytatja dokumentumfilmes pályáját is a Fireballal, ami a meteorokról és hullócsillagokról szól, meg ezek hatásáról az ősi vallásokra. 

- Claudia Cardinale még mindig játszik, jelenleg három filmje készül. 

Mozsárágyú két különböző régi magyar mozgókép bemutatásán dolgozik, én pedig talán megpróbálom folytatni a Herzog-Kinski-vonalat.

Ha tetszett a cikk, nézd meg a regényemet!

Szólj hozzá!

Címkék: zene dráma kaland


A bejegyzés trackback címe:

https://transfesser.blog.hu/api/trackback/id/tr314887848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.