Rovatok

Filmrajongó

Több mint 1000 bejegyzésből álló magyar nyelvű filmadatbázis, filmrajongóktól filmrajongóknak. Nem vagyunk kritikusok, nem vagyunk szakértők, csak két tv-néző, akik szeretik a filmeket:) Ha nem tudod, mit nézz este, vagy hogy megéri-e látni az adott filmet, keress rá (jobb oldalt a Kategóriák vagy A héten a tvben listában) és olvasd el a véleményünket róla! Erre a címre tudtok írni nekünk: maisieswatch@gmail.com

Kategóriák

akció (139) áldokumentum (7) animációs (60) bekategorizálhatatlan (5) dokumentum (14) dráma (310) fantasy (135) háborús (17) hill (19) hírek (76) horror (195) kaland (76) katasztrófa (4) krimi (72) magyar (78) musical (11) néma (11) paródia (36) regényem (3) rövidfilm (12) sci fi (147) spencer (26) sport (37) szatíra (9) szuperhős (103) thriller (60) történelmi (30) vígjáték (467) western (9) zene (58)

Friss topikok

2015.02.16. 22:53 Tévésámán

A Jó, a Rossz és a Csúf (Il buono, il brutto, il cattivo – The Good, The Bad and The Ugly, 1966)

poster_01.jpg

Az igazi westernért sosem rajongtam, valahogy nehezen tudok azonosulni a bennük szereplő komor, erőszakos, durva fickókkal, ráadásul engem valószínűleg abban a korban elég gyorsan lepuffantott volna valaki, vagy folyton kiraboltak volna… Sokkal jobban a szívembe zártam a ’60-as évek legvégétől olasz filmesek által készített, egy egészen másfajta Vadnyugatot bemutató mozgóképek sorát, amikben a fegyverek mellett már poénok is durrogtak. Ezek csúcsa a Spencer-Hill-páros őrületes filmjeinek kavalkádja (Az ördög jobb és bal keze 1-2, Bunyó karácsonyig, Bunyó húsvétig, Aranyeső Yuccában, Nevem: Senki), ám még mielőtt ezek kijöttek volna, készült egy legendás trilógia, amely remekül vegyítette a westernek izgalmait a minden résszel egyre fokozódó humorral. Persze ettől még a rendező Sergio Leone Dollár-mozijai (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért és végül cikkem alanya) mégsem aposztrofálható vígjáték-szériaként. Na, de elég ebből, ideje megtölteni a pisztolyokat és nyeregbe szállni, irány az Egyesült Államok polgárháborújának csatatere! 

the-good-the-bad-and-the-ugly-by-kevin-keele-kanyn-contactsheet.jpg

Javában dúl a harc Észak és Dél államai között. A Jó (Szőke - Eastwood), vagyis a névtelen, gyors kezű pisztolyhős; a Rossz (Angyalszem – Lee Van Cleef), a kegyetlen bérgyilkos; és a Csúf (Tuco – Eli Wallach), a ravasz útonálló, mind egyetlen célért küzd, egy nagy rakás aranyért! 200 ezer dollár várja a becstelen megtalálót, ám csak együtt tudnak rálelni, mivel a pontos lelőhelynek mindnyájan csupán egy-egy részletét ismerik. Csatákon, fogolytáborokon, szellemvárosokon át vezet az útjuk, miközben hol egymás ellen fordulnak, hol kénytelenek szövetségeket kötni. A zsákmány egyre közelebb kerül, de vajon kié lesz? 

Leírva ez talán nem hangzik annyira izgalmasnak, de a címben szereplő urak mindegyike nagyszerűen megalkotott karakter, akik egy igazán valóságos, borzasztó korban néznek szembe a Halállal minden egyes utcasarkon és sziklatömb mögött, a mesés gazdagság reményében. Bár jelen filmünk összetartozik az Egy maréknyi dollárérttel és a Pár dollárral többérttel, valójában nincs köztük tényleges összefüggés, sőt, időrendben ez az első, a többiek később játszódnak. Az összekötő elem (Leone és a zeneszerző Ennio Morricone mellett) a főhős, a névtelen, aki a maga módján szolgáltat igazságot, persze nem ingyen. Azonban ő sem ugyanaz a figura háromszor, csak ugyanaz az archetípus. Szintén érdemes megjegyezni, hogy Van Cleef a Pár dollárral többértben még pozitív alakot kelt életre, és ha egymás után nézzük a két filmet, feltámadhat bennünk az a különös érzés, hogy Angyalszem és Szőke még a korábbi részből ismerik egymást, pedig tévedünk. Az abszolút főszereplő ebben az esetben azonban az új arc, Tuco Ramírez, akinél talán a külseje helyett inkább a lelki világára értendő a címbeli ragadványneve. Ő az egyetlen a három közül, akinek kidolgozott története és személyisége van, a néző viszont azért fog vele igazán azonosulni, mert érzelmekben dús, folyton vigyorog, és remek szövegeket mond.

il_buono_il_brutto_e_il_cattivo_paginestrappate.jpg

„Ha lőni akarsz, lőj, ne a szádat jártasd!” 

Aki látta a Volt egyszer egy Vadnyugatot, az tudja, hogy Sergio Leone imádta a kevés beszéddel operáló, hosszú jeleneteket, amelyekben a mozdulatok, a szemek, az arcok beszélnek; ez itt is felfedezhető, főleg a nyitáskor meg a végső párbajnál. A rendező kiválóan alkalmazta Morricone mester csodás dallamait: amikor szükséges, akkor mindig szól a zene, ellentétben ezzel néhányszor a csöndben hallható környezetei hangok alapozzák meg a hangulatot. A sztori lényege a kincsvadászat, de közben igen erősen érezhető az alkotók felszólalása a háború ellen, ami a hídnál és a fogolytáborban tűnik ki leginkább. A direktor anno elmondta, ténylegesen arra ment rá, hogy bemutassa a harcok értelmetlenségét és a borzalmakat, amiket az egyszerű katonák átélnek - Szőke esetében észrevehető, hogy mélyen együtt érez velük, próbálja segíteni őket, miközben ebből tényleges haszna nem mindig származik. Mind a három főszereplő - és a mellékalakok közül többen - bűnöző, de mind különböző utakon járnak. Érdemes például elgondolkodni azon, hogy miként lehet Angyalszemből kapitány a hadseregben, és hogyan zülleszti a morált korrupt, kegyetlen akcióival, amiben akadnak segítőtársai is; vagy Tuco bátyjának egyetlen jelenetén, ahol megelevenedik a nincstelenek még mindig aktuális, sötét jövőképe. De lehetetlenség elfelejteni, hogy az izgalmas, vicces és elgondolkodtató mozzanatok mellett rengeteg a kendőzetlen erőszak, mint mondjuk Tuco vallatása, vagy a bérgyilkos első megbízatása. Hiába, az emberi faj kegyetlen… 

Belekötni elég kevés dologba lehet. Ami talán kissé hátrányára válik e műnek, az a hossza, ugyanis két és fél órás, ami kereskedelmi csatornákon hárommá válik a reklámokkal együtt; valamint vannak olyan részei, amik a cselekményt tulajdonképpen nem viszik előbbre, és nem is szórakoztatóak, mondjuk Tuco találkozása a bátyjával meg a hidas rész. (Jó, rendben, elismerem, hogy a hidat fel kell robbantaniuk, különben sehogy se bírnak átjutni a folyón a két sereg között, de ezt a teljes szekvenciát eredetileg kivágták és csak később toldották vissza. Ha belegondoltok, onnantól, hogy elérik a partot, simán folytatódhat az egész a másik oldalon, az elhagyatott csatatéren, mintha mi sem történt volna.) Az események láncolata, a lövöldözés és a könnyedebb részek váltakozása, a jelmezek meg a díszletek viszont mind megállják a helyüket kis híján 50 év távlatából is; és ez nagyban köszönhető a Tuco-Szőke-páros működésének, akik gondoskodnak róla, hogy a néző párszor felszabadultnak érezhesse magát az egyébként komor történések közepette. (Mellékesen éppen ezért érzem úgy, hogy ez a mű időtálló, míg a Volt egyszer egy Vadnyugat már kevésbé.) És ami a lényeg, aki egyszer is látta ezt, biztosan sosem felejti majd el a temetőben lezajló legendás párbajt, ami a teljes alkotás legikonikusabb része.

eli-wallach-e-clint-eastwood.jpg

A színészek közül szerintem Wallach kiemelkedik, ha ezen kívül egyetlen másik szerepet se játszott volna el, akkor is bekerült volna a filmtörténet aranykönyvébe. Lee Van Cleef szintén emlékezetes, csak úgy árad belőle a gonoszság és a rosszindulat. Eastwood oké, de neki itt már rutinból ment a dolog, hiszen harmadszor bújt bele a ponchojába (szó szerint, mert mindháromszor ugyanazt a ruhadarabot viselte). Leone (C’era una volta il West) a rendezés mellett író is volt, az utóbbi minőségben még néhányan részt vettek a forgatásban: Luciano Vincenzoni (Szuperhekusok), az Agenore Incrocci-Furio Scarpelli-páros (vígjáték-írók, mindig együtt dolgoztak) és Sergio Donati (Aranyeső Yuccában). A mellékalakok közül ki kell emelnem John Barthát (a sheriff, aki átveszi Tucot), hazánk szülöttét - láthattuk őt a Vigyázat, Vadnyugat!-ban is. A címszereplők közül már csak Clint Eastwood él, Lee Van Cleef 1989-ben halt meg, Eli Wallach pedig tavaly, 98 évesen! 

14a59d5377244fa8bf0d49f3b6d8bd0b.jpg

Érdekességek: Vincenzoni írta a Pár dollárral többértet, és az övé ennek a filmnek az ötlete, szintén ő találta ki a címet. Leone és Donati dolgozták ki a forgatókönyvet, Incrocci és Scarpelli munkájából alig használtak fel valamit, állítólag baromi rossz volt. Vincenzoni később felmondott, miután összevesztek a rendezővel. A Jó, a Rossz és a Csúf 1862-ben játszódik, olasz-spanyol-nyugat-német-amerikai koprodukcióban készült. A helyszínt Spanyolország adta, a helyi katonaság részt vett a készítésben 1500 statisztával. A leghosszabb változata állítólag 186 perces, a korabeli Olaszországban bemutatott kópia 177 percnyi, de rengeteg kivágott jelenet létezik belőle. Az olasz filmesek hagyományosan utószinkronnal dolgoztak, mivel akkoriban még nagyon rossz hangfelvételi eljárások voltak, és a bámészkodókat meg a stábot nehezen lehetett volna lecsendesíteni, ezért a helyszíneken a színészek igazából bármit mondhattak; mindenki az anyanyelvén beszélt, csak a három főhős szólalt meg eredetileg is angolul. Leone Terry Gilliamhez hasonlóan rendívül aprólékosan dolgozott, minden jelenetet többször felvetetett különböző szemszögekből, ami nagyon elfárasztotta a karakterek alakítóit. A Dollár-trilógia összes részét ugyanabban az évben mutatták be az USA-ban, az utolsó darab Norvégiában pedig 15 évig be volt tiltva és csak 1982-ben vetíthették le. 

Az említett spanyol katonák építették fel a temetőt és a hidat. A sírkert két nap alatt készült el, egy része még ma is megvan, ám a kör alakú belső tér már eltűnt. (Egy másik forrás szerint pirotechnikusok építették.) A híd tényleges építmény volt, nem makett, így a megsemmisítéséhez valódi, igen erős robbanóanyagokat használtak. A jelenetet kétszer kellett felvenni, mert elsőre egy véletlen folytán az egyik stábtag rosszkor mondta be rádión a robbantást indító kulcsszót, és egyetlen kamera sem forgott. Az illetőt kirúgták, a katonák parancsnoka viszont felajánlotta, hogy embereivel ismét felépíti és levegőbe röpíti a vízi átjárót, de csak akkor, ha a vétkes visszakapja a munkáját. Ez megtörtént és másodszorra már minden rendben ment. Elvileg az első alkalommal a felvevőgépek is megsemmisültek a robbanásban. Ennio Morricone főcímzenéjét mára a világ egyik legjobbjának választották a kategóriáján belül. A zeneszerző mindegyik főszereplőhöz másik motívumot használt: Szőkénél furulyát, Angyalszemnél okarinát (fúvós hangszer), Tuconál emberi hangokat. A film címe bekerült az angol nyelvbe, mint kifejezés, olyankor szokták használni, mikor valamit nagyon részletesen akarnak leírni, külön kiemelve a pozitív, a negatív és az elrontott részeit. A Jó, a Rossz és a Csúf 1967-ben megjelent regény formájában.

2072lox.png

A Jót a forgatókönyvben Joe-nak nevezték, a Rosszat Sentenzának (ítélet), a Csúf teljes neve Tuco Benedicto Pacífico Juan María Ramírez. Az Angyalszem nevet Clint Eastwood találta ki Van Cleef számára, utóbbi jellegzetesen álló szeme miatt és mert a karaktere úgy csap le, mint egy bosszúálló angyal. A rendező nehéz természetű ember volt, több munkatársával összeveszett, Sergio Donati például azért rúgta össze vele a port, mert nem tüntették fel a nevét a stáblistán. Leone sosem tanult meg angolul, tolmács segítette az USA-beli színészekkel való munkájában, kivéve Eli Wallach-nál, aki franciául tudott vele kommunikálni. Morricone-nak előre meg kellett csinálnia a zene jelentős részét, amit a direktor a forgatásokon bejátszott a színészeinek, hogy segítse őket karaktereik megformálásában. A legendás főtémában az üvöltő prérifarkas/a nyüszítő hiéna hangját utánozzák a zenészek. A kiásott sírban egy igazi csontváz feküdt, mégpedig egy spanyol színésznőé, aki végakarata szerint halála után is szerepelni akart:D

stasera-in-tv-su-rete-4-il-buono-il-brutto-il-cattivo-con-clint-eastwood-3.jpg

Clint Eastwood ponchoját a három film alatt egyszer se mosták ki. Mikor a Dollár-trilógia utolsó része is elkészült, a színész odaajándékozta a ruhadarabot egy barátjának, aki egy Kaliforniában lévő étteremben állította ki. Leone személyesen elutazott Amerikába, hogy meggyőzze Eastwoodot a szereplésről, végül fizetésként megállapodtak számára 250 ezer dollárban és az észak-amerikai bevételek 10%-ában. A híd felrobbantásakor egy súlyos kődarab kis híján eltrafálta Clintet, a jelenetben látható ez a szikla, ami éppen a feje mellett csapódik be. Bár Szőkét nevezik a Jónak, mégis ő öli meg a legtöbb embert a játékidő alatt és ironikus módon éppen a Rossz öl a legkevesebbet.

il-buono-il-brutto-il-cattivo_tuco.png

Eli Wallach majdnem háromszor is fűbe harapott a forgatáson. Az akasztásos jelenetben kis híján nyakát törte, mikor a lova megvadult, és csak nagy üggyel-bajjal tudott nyeregben maradni, mivel a keze össze volt kötözve a háta mögött. A vonatnál, amelyet Tuco a bilincs elvágására használt fel, csak egy picit kellett volna megemelnie a fejét és a gőzös egyik vagonjának lépcsője lenyakazta volna! A rendezőt azonban hidegen hagyta a dolog és újból felvetette a szcénát. Végül a temetőnél Eli véletlenül az aranyat tartalmazó zsákok kezelésére használt savba ivott bele, amit üdítős dobozba töltöttek. De szerencsére maradandó károsodás nélkül megúszta, és mivel a hangját úgysem kellett használnia, így a végeredményen nem látszik, hogy csupa seb volt belül a szája. Leone megengedte neki, hogy módosítsa a figurája ruháit és gesztusait, például Wallach a gyerekkorában látott olasz-amerikaiak jellegzetes kereszt-vetési mozdulatát utánozta Tucoként.

A fegyverboltos rész teljesen improvizált volt. Mind a három főhős másként hordja a fegyverét: A mexikói útonálló a nadrágja övébe teszi a zsinórra fűzött pisztolyát, egyrészt azért, mert Wallach bevallotta, hogy képtelen úgy visszatenni a stukkert a tokjába, hogy közben nem néz rá; másrészt meg a rendező fejében egy egészen érdekes ötlet fogalmazódott meg a zsinórral kapcsolatban. Azt találta ki, hogy a nyaka mozgatásával lendíti meg a fegyvert, ami aztán a kezében landol. A színész megkérte Sergio bácsit, hogy demonstrálja neki az elképzelést, ő pedig kapásból tökön vágta magát a nyakában függő pisztollyal:D Ezek után megegyeztek, hogy elég, ha az övébe teszi. Clint és Eli között igen nagy volt a magasságkülönbség, így néha az operatőrnek nehezére esett őket egy beállításban mutatni. A munkálatok kezdetén Madridban az összes szálloda tele volt, így Eastwood egy barátjánál húzta meg magát és felajánlotta Wallach-nak, hogy ott töltheti az éjszakáit, így is lett, ám helyhiány miatt közös ágyban aludtak. Ezt meghallva Elinak később azt mondta a felesége, hogy felvághat azzal, hogy ő az egyetlen férfi, aki együtt aludt Clint Eastwooddal:) 

A wikipedián találtam egy érdekes észrevételt Roger Eberttől: „Sergio Leone lefektetett egy szabályt, amelyet végig követ A Jó, a Rossz és a Csúfban. A szabály szerint a látóteret behatárolja maga a filmkocka. Fontos pillanatok vannak a filmben, mikor az, amit a kamera nem lát, a szereplők számára ugyanúgy láthatatlan, és ez megadja Leonénak azt a szabadságot, hogy meglepjen minket olyan felbukkanásokkal, amiket nem lehet [másképpen megmagyarázni]. Például van egy pillanat, amikor a szereplők csak akkor veszik észre a hatalmas Szövetségi tábort, amikor már beleérnek; egyszer egy ember megjelenik a puszta légből egy temetőben, mikor a többieknek már sokkal korábban észre kellett volna venniük; vagy amikor a férfiak nyílt színen sétálnak végig az üres utcán, de mégsem tudják őket lelőni (talán mert nincsenek velük egy képkockában).” Ez tök fura, de ha belegondoltok, teljesen igaz. Nekem még az a momentum ugrott be, mikor Szőke megjelenik a három bandita mögött, akik el akarják kapni Tucot - hogy nem veszik észre, hogy jön?

eli-wallach.jpg

Il buono, il brutto, il cattivo n. 2, avagy az el nem készült folytatás. 

Vincenzoni írt egy forgatókönyvet, amiből lehetett volna egy következő részt csinálni. A történet ismét Tucot állította a középpontba, aki (feltehetőleg immár meglett emberként) Szőke unokáját üldözte volna az aranyért. Eli Wallach elvállalta a főszerepet, Eastwood pedig narrátorként szállt be, a rendezéssel-producerkedéssel Joe Dantét és magát Sergio Leonét is megbízták, utóbbi azonban végül megvétózta a filmet, mert nem akarta, hogy a címet vagy a karaktereket ismét felhasználják. Valószínűleg mindenki jobban járt így… 

c99fc188743651d93cee7e5d2b43ccbc_large.jpeg

Na, de vissza a fősodorhoz: A Jó, a Rossz és a Csúf megközelítőleg 1 600 000 dollárból készült és több mint 25 milliót hozott vissza. Saját korában idejétmúlt műfaja és erőszakossága miatt sok negatív kritikát kapott, de aztán az eltelt évek során megkapta a neki járó elismerést. A western egyik leginkább meghatározó darabjaként tartják számon és a műfajon belül kikiáltották a legjobb európai alkotásnak. 

lee_van_cleef.jpg

Ez egy olyan örök érvényű film, amit már nálam sokkal jobban hozzáértők is számtalanszor leírtak, a Vadnyugati mozik gyöngyszeme, amit tényleg érdemes látni. Bármikor szívesen leülök elé, hiszen legendás mű, fantasztikus színészekkel, amely témáján túl emléket állít az olasz filmgyártás aranykorának is. Mindenkinek ajánlom! 

Pontozás: 

imdb: 8.9 (Magáért beszél.) 

Szerintem: 5/5 

Hírek: 

- Clint Eastwood legutóbbi rendezését, a mozikban most is futó Amerikai mesterlövészt Oscar-díjra jelölték több kategóriában, és már csak hazafias témája miatt is biztosan kap egy-két aranyszobrocskát. 

- Eastwood rendezését Ennio Morricone zenéje festi alá, és még két olyan film jön ebben az évben, aminek ő szerezte a zenéjét. 

Várható írások: Whiplash

Ja és még valami: Bud Spencer és Terence Hill valamelyik filmjében benne van az innen származó kötél-ellövős motívum, csak nem jut eszembe, melyikben, aki tudja, írjon kommentet!

4 komment

Címkék: western


A bejegyzés trackback címe:

https://transfesser.blog.hu/api/trackback/id/tr87181657

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Terézágyú 2015.02.18. 16:17:35

"Az igazi westernért sosem rajongtam, valahogy nehezen tudok azonosulni a bennük szereplő komor, erőszakos, durva fickókkal ... Sokkal jobban a szívembe zártam a ’60-as évek legvégétől olasz filmesek által sorban készített, egy egészen másfajta Vadnyugatot bemutató mozgókép sorát"

Bocs, de nem tévedés ez??? Éppen az eredeti, amerikai westernben csak a rosszak voltak erőszakosak és durvák, de mellettük mindig ott volt egy John Wayne-szerű jó és nagyszerű ember...

Éppen a spagetti western hozta be az "igazi" vadnyugatot, jelesül, hogy itt mindenki - még a főhős is - "komor, erőszakos, durva fickó"...
Még ha vannak is poénok a filmben...

Tévésámán · http://transfesser.blog.hu/ 2015.02.18. 18:39:03

@Terézágyú: Igazad van, de ha megnézed, amit írtam, nem említem benne azt, hogy "amerikai". Éppen az a lényeg benne, hogy mindegy, melyik ország készítette őket, az általad is említett "igazi vadnyugatot" bemutató filmeket nem tudom élvezni.

Szóval itt inkább a véresen komoly és a poénos alkotásokat állítom szembe egymással, legalábbis ez volt a szándékom:) Az előbbi kategóriába tartozó valószínűleg nekem nem fog tetszeni, míg az utóbbin nagyobb eséllyel fogok jól szórakozni. Csak ennyit akartam mondani abban a bekezdésben.

teddybear01 2015.02.18. 19:42:41

A Nevem: Senki -ben nem szerepel Bud Spencer.
Terence Hill partnere itt Henry Fonda. Mellesleg ez a film is egyike a klasszikus spagettiwesterneknek.

Tévésámán · http://transfesser.blog.hu/ 2015.02.19. 12:03:54

@teddybear01: Az Aranyeső Yuccábanban meg nem szerepel Terence Hill, épen ezért kiegyensúlyozzák egymást.