Általában nem szeretem a drámákat, de vannak kivételek. Ez a film azért is kivétel, mert szinte alig történik benne valami, mégis egy nagyon izgalmas történet bontakozik ki előttünk. Ráadásul minden valós időben játszódik, a cselekmény abban az évben zajlik, amikor a mozi készült és ezek az emberek teljesen hétköznapiak, könnyedén lehet velük azonosulni. De vajon mitől olyan dühösek? Hát ettől:

1957-ben, valahol az Egyesült Államokban járunk. Egy hosszú tárgyalás végén a tizenkét tagú esküdtszék visszavonul döntést hozni: a tét egy tizennyolc éves fiú sorsa, akit saját apja meggyilkolásával vádolnak. Mikor az urak összeülnek, szavazásra kerül sor, ám az ítélet kimondásához az esküdtek teljes egyetértése kell és egyikük, a 8-as számú (Henry Fonda) azt mondja, a vádlott nem bűnös. Ekkor kezdődik a hosszas vita, aminek során tizenkét teljesen különböző korú, származású, társadalmi hátterű, munkájú és meggyőződésű férfi próbálja meg eldönteni, halált érdemel-e ez az ifjú vagy valóban ártatlan? Megvitatják a bizonyítékokat és egyre több ellentmondás, képtelenség kerül napvilágra, közben pedig kiderül, melyiküket mi motiválja szavazata leadásában. De kinek lesz igaza, mi a valódi igazság és vajon helyes döntést hoznak-e majd - ha egyáltalán sikerül döntést hozniuk...

Tegnap este meglepődtem, mert most láttam másodszor és nem emlékeztem, hogy ennyire jó. Sok mindent lehetne írni arról, hogy mitől olyan remek Sidney Lumet filmje, úgyhogy haladjunk sorban! Először is, Henry Fonda. Az égkék szemek, a jellegzetes arc, minden igazi filmrajongónak Frank a Vadnyugatból és az öreg Beauregard, akit Terence Hill méltóképp akar elbúcsúztatni a Nevem: Senkiben. Itt ő az egyetlen, akit semmi nem befolyásol: csak gondolkodik, és józan ésszel akar dönteni, mert a többiekkel ellentétben már az elejétől kezdve érzi a vállára nehezedő súlyt. Te ki tudnád mondani csak úgy, hogy a vádlott bűnös, ha tudod, hogy ezzel a halálba küldöd? A 8-as esküdt is ezen töri a fejét és arra jut, hogy lesz, ami lesz, ad egy utolsó lehetőséget az igazságnak. Fonda karaktere mégsem angyal vagy makulátlan lelkű, pusztán csak kételkedik. Annyira valóságos a játéka, egy pillanatra sem felételezhető róla, hogy ő nem az a háromgyerekes építész, akinek mondja magát.

"-Szép kis társaság, mi? -Olyanok, mint bárki más." 

Aztán jönnek sorban a többiek. Az elnök, az 1-es (Martin Balsam), akit leginkább neutrálisnak lehetne nevezni: próbál rendet tartani, ám annak ellenére, hogy nagyon sokáig kitart a bűnös mellett, mégsem támogatja vehemensen saját "csapatát" vagy támadja a másik felet. A 2-es (John Fiedler) egy amolyan jelentéktelen figura, aki a többiek véleményével ért egyet, egészen addig, amíg megvilágosodik, hogy itt és most mennyire fontos a szava. Ez a szemüveges fickó a tipikus elnyomott kisember alakja, a hivatalokban robotoló arctalan tömeg egyik tagja. Lee J. Cobb a 3-as, aki a leghangosabb, legdühösebb. Ő mindenkit provokál, mindenbe beleköt, de legbelül csak egy összetört lélek, akit múltbéli hibája bánt. Ő a "nagy ellenfél", aki a végsőkig kitart, akit látszólag lehetetlenség meggyőzni - de csak addig, amíg áll mellette valaki. A 4-es (E.G. Marshall) az analizáló, vizsgálódó, a száraz realitás talaján álló férfi, akit csak a tények érdekelnek. Az egyetlen, akire valahogy nincs hatással a hőség és az indulatok tengerében is nyugodt marad, ám elkötelezetten a bűnöst kiáltók pártján áll. Az 5-ös (Jack Klugman) a szegénysorból származó, csendes, halk szavú ember, de amikor a hozzá hasonlóakat szidják, felemeli a hangját - vagy amikor a késeléssel kapcsolatban sajnálatos módon tapasztalattal bír.

A 6-os (Edward Binns) egyszerű munkás, aki csak teszi a dolgát, azonban korántsem buta. Tiszteli az idősebbeket, a többiek véleményét és ugyanezt a tiszteletet elvárja másoktól is, teljesen jogosan. Az asztal egyik végén ülő 7-es (Jack Warden) a mindenkit pocskondiázó, érdektelen, laza fickó, akit csak az aznap esti meccs izgat. Lerí róla, hogy csak le akar lépni onnan, egyáltalán nem számít neki a fiú élete. A 9-es (Joseph Sweeney) a korelnök, akinek éles szeme és pontos meglátásai vannak, erős szövetségese a 8-asnak - a józan ész igazi szószólója; Fonda és Cobb mellett leginkább őt nevezhetjük még főszereplőnek. Következik a 10-es (Ed Begley), aki szénanáthája miatt állandóan köhög és a 3-ashoz hasonlóan dühös - őt is valami belső meggyőződés hajtja, már a kezdetektől fogva gyűlöli a vádlottat, így egészen addig képtelenség hatni rá, amíg rá nem jön, milyen rosszul gondolkodik. A 11-es (George Voskovec) egy európai származású órás, aki a 4-eshez hasonlóan nyugodt, megfontolt, pontos figura, és szintén sok sértés éri származása és gondolatai miatt. Végül marad még a 12-es (Robert Webber), a fiatal reklámszakember, akit szintén nem nagyon érdekel az egész ügy, csak megpróbálja jól érezni magát - ám veszélyes is, mert ingadozik, sose tudja, ki mellé álljon.

Ez a 11 férfi Fondával együtt csodálatosan játszik. Nincs köztük különbség, mindannyian ugyanannyira lényegesek, erre utal az, hogy nincs nevük. Egytől-egyig hitelesek, senki sem hivalkodó vagy ripacs - ez volt még régen az igazi színészet! A feszültség a levegőben, a fények az arcokon, az érzelmek tükröződése a szemekben - látni kell, így leírva nehéz visszaadni. Nagyon kevés zenét hallhatunk, inkább a képek és a szavak beszélnek.  

"Nem nyerhetünk és nem veszthetünk semmit az ítéletünkkel." 

Érdekességek: Sidney Lumet rendezett már korábban, de ez volt az első mozifilmje; ahogy Fonda első és utolsó produceri fellépése is. A történet alapját Reginald Rose forgatókönyve adta, amit 1954-ben tévére adaptáltak, az akkori Twelve Angry Men élő adásban ment le, az itteni szereplők közül Joseph Sweeney és George Voskovec benne voltak. Rose és Fonda együtt pénzelték a produkciót a United Artists megbízásából. Ez John Fiedler első mozija. A szereplők órákig ugyanabban a teremben tartózkodtak és eljátszották a szituációkat többször is, hogy megtudják, milyen hosszú időre összezárva lenni ugyanazokkal a személyekkel. A 8-as esküdt alakítója nem szerette megnézni a róla készült felvételeket, így annak dacára, hogy producer volt, sosem látta a teljes alkotást. Pár percet megtekintett belőle és kiment a vetítésről, de azért biztosította a direktort, hogy "Nagyszerű lett.".  

Ahogy haladunk előre a játékidőben, úgy halad a kamera is, folyamatosan egyre közelebb megy a szereplőkhöz. A lencsék változtatásával azt az érzést keltik a nézőben, mintha a szoba egyre kisebb lenne; ráadásként a szemmagasság fölötti indítás után lassan lejjebb ereszkedik a felvevőgép, a végére már mindent alulról látunk. Ezek a beállítások fokozzák a klausztrofóbia érzését. A teljes kilencvenhat percből mindössze három perc van, amikor az esküdtek szobáján kívül járunk: ekkor a bírósági épület auláját, a mosdót, a tárgyalótermet és végül az utcát láthatjuk. A szereplők legtöbbjét a munkája alapján azonosítják a többiek. Miután a 10-es elmondja "gyűlöletbeszédét", a 4-es rászól, hogy innentől ki ne nyissa a száját - és tényleg ez történik, a hátralévő kb. tíz percben a 10-es csöndben marad, még csak nem is köhög. A 8-as végig teljesen fehér ruhában van, mintegy jelezve, hogy ő az "igazság bajnoka".

A valóságban ennyi együtt töltött idő alatt megtanulhatták volna egymás neveit. A döntéseik nagyrészt spekuláción alapulnak és ha az életben hasonló szituáció adódik (a 8-as kis magánnyomozása, a kések megjelenése és a rengeteg új tény feltárása), akkor kihirdetik, hogy az esküdtszék döntésképtelen. Az utolsó jelenetből kiderül, hogy a 8-ast Davis-nek, a 9-est McCardle-nek hívják, a többiek nevét sosem tudjuk meg. A különleges bicska egy olasz stílusú nyéllel és filippínó tradíciók alapján készült kriss-pengével rendelkező rugós kés. Az alacsony költségvetés miatt ha egy bizonyos szöget bevilágítottak, az összes abból olyan jelenetet, amit abból a nézetből szándékoztak felvenni, akkor kellett rögzíteni, így gyakran megesett, hogy egy adott párbeszéd egyes mondatai között valójában akár hetek is eltelhettek.  

Sidney Lumet tavaly hunyt el 86 évesen. Martin Balsam "önmagát" játszotta A báránysültek hallgatnakban. John Fiedler 2005-ös haláláig Malacka szinkronhangja volt a Micimackóban. E.G. Marshall keltette életre a Superman II-ben az elnököt. Jack Klugman az egyetlen, aki még él a szereplők közül, most 90 éves. (2016-ra már ő sincs közöttünk...) Jack Warden idős korában sok buta vígjátékban szerepelt, amikről beszélni se érdemes, de gyerekként láttam őket, így ismerős volt számomra az arca. Joseph Sweeney 1918-ban jelent meg először filmben. George Voskovec a Monarchiában született, a mai Csehország területén. Robert Webberrel találkozhattunk A piszkos tizenkettőben és a Piedone Hong Kongbanban.  

A 12 angry men 350 ezer dollárból lett, a bevétele ismeretlen, de tény, hogy pénzügyileg megbukott. A kritikusok már akkoriban elismerték, de nem hozott be annyit, amennyit vártak tőle - ez főként a színes mozgóképek és a szélesvásznú alkotások megjelenése miatt történt. Ezért Fonda se kapta meg soha az őt illető gázsit - ennek ellenére mindig azt mondta, a valaha általa készített három legjobb mozi között van ez. Egészen a televíziós sugárzásáig nem lett igazi siker a dühös emberek története, azután viszont hatalmas népszerűségre tett szert. Az Amerikai Filmintézet a világ második legjobb tárgyalótermi drámájának választotta, szintén náluk a 8-as esküdt a XX. század legnagyobb mozis hőseinek Top 50-es listáján huszonnyolcadik lett; maga a Tizenkét dühös ember pedig a negyvenkettedik leginspirálóbb, a nyolcvannyolcadik legizgalmasabb és az utóbbi száz év nyolcvanhetedik legjobb filmje címeket kapta meg. Saját korában Arany Medvét nyert Berlinben, 2007-ben pedig beválasztották az Egyesült Államok Nemzeti Filmarchívumába. Manapság mindenütt igazi klasszikusként tekintenek rá, mind a nézők, mind a hozzáértők körében elismert darab; az üzleti iskolákban gyakran vetítik, mert rendkívül jól ábrázolja a csapatdinamikát és a konfliktuskezelést. Rengeteg tévésorozatban van hasonló történettel rendelkező rész, készült többféle filmes feldolgozása is, a legismertebb a '97-es, Jack Lemmonnal. 

Ez egy nagyszerű film, mert izgalmas, érdekes és "nyugdíjas kora" ellenére időtálló alkotás. Sorsokat láthatunk, mindenkiét: a vádlottét, a bíróét, az ügyészét, az ügyvédét, a tanúkét, az esküdtekét és így tovább. Mindenkit befolyásol valami (előítélet, egyéb teendő, stb.) és végig ott lebeg a szemük előtt a rossz döntés lehetősége - vagyis hiába lett az a vége, ami, nem tudhatjuk meg, hogy tényleg jól döntöttek-e. Én azt mondom, hogy igen, valahogy jó érzést azt hinni, hogy így helyes. 

Pontozás:

imdb: 8.9

Szerintem: 5/5 

Várható írások: Tekken.