A film rendezője, Jafar Panahi, hazájában, Iránban és a világon is elismert rendező. A játékfilm és a valóság között szeret "sétálni" alkotásaiban, mint például A tükörben is.

     Mina (Mina Mohammad Khani) másodikos és édesanyját várja egy teheráni iskola előtt. Kis idő múltán, mivel anyukája sehol sincs, megpróbál rájönni, merre is lakik. Annyi biztos, hogy egy buszra szokott felszállni, el is viszi a megállóhoz a tanítónője egyik ismerőse. Még mielőtt letenné őt ott, a kislány gondol egyet, leszáll sofőrje motorjáról és fölszáll egy járműre - persze az nem haza viszi. Hanem az ellenkező irányba. A másik végállomáson van most, a buszvezető megmondja neki, melyik busz viszi haza, mármint oda, ami Mina elmondása alapján lehetséges úti cél lehet. Tehát most valószínűleg a jó buszon van, ám ekkor valami egészen szokatlan történik: valahonnan azt halljuk, "Mina, ne nézz bele a kamerába!". Az említett pedig követeli, álljon meg a busz, és kijelenti, nem akar többet játszani a filmben. A stáb nem tudja, mi történt, végül hagyják, hadd menjen haza. Viszont a kamerát nem kapcsolják ki, követik hazáig.

     Azt sem tudni, innentől minden a valóság megörökítése, vagy azért van-e még, ami a forgatókönyv alapján történik? A film kitalált első része sem teljesen kitalált, az biztos. A buszon lévő utasok párbeszédeiből megismerkedhetünk valamennyire az európai ember által kevésbé ismert iráni társadalmi helyzettel. Elöl csak férfiak ülhetnek, a nőkön, még Minán is fejkendő van. Nálunk utcazenészek vannak, náluk ők a buszra is fölmehetnek. Egy idős nő arról panaszkodik, hogy azért nem találkozhat az unokájával, mert még eltanulja az ő vidéki akcentusát. Egy jósnő a leghátsó ülésen fogadja a jövőjükre kíváncsiakat. Megtudjuk, hogy egyre többen költöznek a fővárosba, és így egyre nagyobb lesz a szakadék a város és a vidék közt. Egyébként maga a busz úgy néz ki, mint bármelyik idősebb masina Magyarországon. A közlekedés viszont maga a káosz. Nehéz kiigazodni a várost kevésbé ismerőknek.

     Ezek alapján tehát joggal sajnálhatjuk szegény Minát, aki kétségbeesve keresi anyukáját, már a sírás kerülgeti. Épp ezért elég érdekes a film eleje, mert az ember tudni akarja, hogy a frászba jut haza szegény ebben a borzalmasan nagy városban. Aztán jön ez a váltás, ami szinte fejbe vágja a nézőt. Emlékezhetünk rá, milyen volt gyerekként közlekedni, és megtudhatjuk, miként reagálnak Iránban a felnőttek egy kisgyerek eltévedésére. Vannak totál közönyösek, akadnak segítőkészek is, de persze nem könnyű segíteni, ha nem értjük pontosan, mire gondol a gyerek. Egyszóval érdekes a film, mert teljes mértékben beleélheti magát a néző Mina helyzetébe. És hát a valóság a legjobb rendező. A főszereplő kislány pedig hihetetlenül jól játszott, amíg játszott. Kedvem lett volna érte menni, és megvigasztalni meg hazakísérni. (Valószínűleg csak sűrű káromkodások közepette jutottam volna el vele a házáig, köszönhetően az autósoknak.)

     Nekem először nagyon furának és kissé értelmetlennek tűnt ez az egész, de aztán átgondolva rájöttem, hogy tetszett.