„A foci szent dolog.” Még a munkatáborban is.

1944 tavaszán járunk valahol a mai Ukrajna területén. Már április van, de havas a táj, kevés a betevő falat, elkeseredett és csontra soványodott, egykor életerős férfiak dolgoznak a bányában, fogvatartóiknak engedelmeskedve. Akik magyarok, akárcsak ők. Belegondolni is szörnyű ebbe a kiszolgáltatott és igazságtalan helyzetbe. Az idén 100 éve született Fábri Zoltán [Tévésámán megjegyzése: a szöveg még 2017-ben készült] erre vállalkozott, kicsit a futball szemüvegén keresztül, és létrejött ez a film.

Ónodi II. (Sinkovits Imre), mindenkinek csak Dió, a munkaszolgálatosok amolyan meg nem nevezett „főnöke”. A többiek (legtöbbjük) adnak a véleményére, szeretik hallgatni beszámolóit a régi, csillogó futballista-évekről, svéd szőke ciklonokról, a szép múltról. Hirtelen haragú és karakán fazon, de a szíve a helyén van, így amikor kijelölik, hogy szervezze meg a Führer születésnapjára rendezendő mérkőzésen a németek ellen játszó csapatot, közli a frankót: vagy kiveszik a tagokat a bányamunkából és rendesen adnak nekik enni a felkészülés idejére, vagy nem lesz csapat.  A futball szentségét kiemelő sportoló, aki még a munkatáborban is igazi atlétának tűnik, kénytelen az általa csak csontvázaknak titulált bajtársaiból összeválogatni egy szedett-vedett bandát. Aki bekerül, az jól jár, legalábbis ezzel hitegetik egymást a meccs előtti napig, mikor is kiderül, nem biztos, hogy olyan jó lesz ennek a hirtelen elkezdődött sportkarriernek a vége...

A film nagyszerűsége egyrészt természetesen óriási színészmoguljaink felsorakoztatásában rejlik, de igazából az olyan vonzó benne, hogy emberi. Mindig elgondolkodom a megnézetele után, hogy már megint eltelt 2 óra és fogalmam sincs ki és hol vagyok épp, ennyire beszív magába. Az elején szó szerint fázik a lábam, amikor Márkus László alakja mezítláb keresi a bakancsát a hóban. Amikor arról beszélnek, milyen éhesek, az én gyomrom is elkezd korogni, a végén szinte érzem az orromban a port, ami azon az iszonyatos focipályán felszáll egy-egy passznál. A Sinkovits tekintetétől megijedek, amikor valakinek megmondja a magáét, Garas Dezső arckifejezésétől meg összeszorul a szívem, ha azt mondja, hogy a gyerekeinek viszi haza a kis furulyát, amit hajvágásért kapott fizetségül. A végső jelenet mindig váratlan és ijesztő számomra, még ha kicsit esetlennek is mondható mai szemmel.

Izgalmas és egyben borzasztó belegondolni, mit válthat ki az emberből a háború, a kiszolgáltatottság: együttműködést, elidegenedést, szélsőséges agressziót vagy érthetetlen vidámságot. Bosszú, harag, együttérzés, kedvesség jön a legváratlanabb irányból. A megpróbáltatások hatására az egyén elállatiasodhat vagy megtalálhatja lelki békéjét. Fábri a filmjei többségében ezt vizsgálja; hogy az adott, a történelmünket nagymértékben meghatározó események milyen érzelmi hullámvasutat okozhatnak.

A legkülönbözőbb hátterű és természetű emberek a focimeccsen mindent elfeledve egy emberként szurkolnak a csapatnak és ez több szempontból szimbolikus jelentőségű: ott, a munkatáborban mindenki egy nemes célért küzd akár játékosként, akár szurkolóként. Itt most senki sem munkaszolgálatos, csak magyar ember. A film 1961-ben készült, amikor egyáltalán nem túlzásként állíthatom, egy szimpla vasárnap délután nagy történelmi jelentőséggel bírhatott; hiszen nyertünk vagy vesztettünk. A csapatunk és vele együtt mi is. A szürke és veszélyes ötvenes évektől kezdve az emberek többségének ez az egy szórakozása volt, amikor úgy érezhette, tartozik valahova, egy nemzet része. Egy meccsen mindenki kiüvölthette magából a feszültséget, örömittas mámorban úszhatott egy gólnál, elfelejthette, mi van a munkahelyen, milyen zűrök vannak a családban, lesz-e elég pénz a zsebében hónap végén. Ott és akkor csak a meccs számított. Így van ez a filmben is, kissé sarkítottan ez a magyarországi mindennapok megjelenítése. Épp ezért megrázó a végkimenetel...

Nem lehet elég jelzőt találni az itt megjelenő színészek teljesítményére, egytől-egyig olyan férfiakról van szó, akikről az ember egyszerűen képtelen levenni a szemét, akár filmben látta, akár (annak idején) a színpadon (gondolom én), oda kellett figyelni rájuk, magyarul az isten is erre a pályára szánta őket. A már fent említetteken kívül láthatjuk Görbe Jánost, Rajz Jánost, Koltai Jánost, Gera Zoltánt, Velenczey Istvánt, Suka Sándort. Sinkovits Imréhez hasonló tehetség szerintem 100 évente egyszer születik, nem tudom őt eléggé dicsérni. Az író Bacsó Péter volt egyébként, szintén nem kis név a szakmában. Én akárhogy keresgélek, mégsem találok hibát ebben a filmben. Ülök, a kezeim a billentyűzet fölött arra várnak, hogy bármi objektívat és értékelhetőt írjak, de hát nem megy, mert csak azzal tudok szolgálni, hogy az érzelmeim szempontjából írom le, amit láttam.

[Tévésámán megjegyzése: Rövid véleményemet erről az alkotásról itt olvashatjátok.]