Woody Allen megosztó filmes, az emberek általában imádják vagy gyűlölik a munkáit. Az utóbbi években nem nagyon alkotott maradandót, ám a múltban remek alkotások kerültek ki a keze alól, saját kedvencem tőle A Jáde Skorpió átka. Egyik korai, kis híján 40 éves mozija az Annie Hall, aminek az a különlegessége, hogy a mai napig ez az egyetlen vígjáték, amely megkapta a legjobb filmnek járó Oscart. Akkor ez vajon azt jelenti, hogy ez a világ egyik legjobb vígjátéka? Nos, a történet ismertetése után elmondom, hogy mit gondolok erről… 

Alvy Singer (W.A.) egy new yorki stand up comedy-előadó, aki keresi a helyét a világban. Elérkezik a 40. születésnapja és ekkor visszatekint élete nagy szerelmére, Annie Hallra (Diane Keaton), és megpróbál rájönni, miért mentek szét végül. Közben bemutatja nekünk az életét, meg a nagy kérdéseket, amik foglalkoztatják, mialatt azon tanakodik, hogy vajon mi a szerelem lényege, mi az értelme, és hogy egyáltalán minek az?

Ha lényegre törően akarom összefoglalni, akkor ebben a filmben szinte semmi nem történik 2 órán keresztül, csupán a szereplők beszélgetnek, de Allen olyan nagyszerű technikai ötleteket vitt bele, amik még ma is tök jók, ráadásul sok remek zsidóvicc van benne – neki szerintem megbocsáthatjuk, ha kifigurázza a zsidókat -, ám a hangulata hamar megváltozik. Az első fele kétségtelenül egyedi, humoros és úgy-ahogy érdekes, ám a második felére mindez kiveszik belőle. Persze ehhez hozzájárul, hogy az elején a kapcsolat kialakulását és virágzását mutatja be, utána meg azt, ahogyan tönkremegy, ezekből pedig egyértelműen következik, hogy az első része kellemesebb élmény a néző számára.

Számomra leginkább az egyedi, szokatlan megoldások tetszettek. Alvy a narrátor szerepét is betölti, de sokszor kilép az adott jelenetből, ahol éppen van és elkezd közvetlenül a nézőhöz beszélni. (Az angolban ezt „breaking the 4th wall”-nak hívják, de a magyar szakkifejezés számomra ismeretlen.) Emlékezetes példa erre a mozis sorban állási jelenet, és mivel az egész cselekmény Alvy fejében játszódik, így az ehhez hasonló dolgok nem meglepőek. Két szekvencia akad, mikor a beszélgetőpartnerek nincsenek a képen, csak a hangjukat halljuk, később meg jön egy olyan rész, mikor belehallgathatunk Annie és Alvy gondolataiba. Különleges még az a néhány részlet, mikor hősünk másokkal és a nézővel együtt utazik a saját múltjába; sőt, még van egy rövid rajzfilm-betét is. A legjobb viszont az, hogy Alvy véletlenszerűen odalép járókelőkhöz az utcán és velük beszéli meg a gondjait, ráadásul ezek az illetők, mintha csak a saját gondolatainak/belső énjének kivetülései lennének, mindig őszintén válaszolnak és tisztában vannak emberünk problémáival, pedig most találkoztak először. Ugyanígy van, amikor a járókelők hirtelen megszólítják őt és tanácsot adnak neki, a csúcspont viszont az iskolapadba való visszautazás, ahol a gyermek Alvy a táblához megy, miközben a felnőtt önmaga megjelenik a helyén és dumálni kezd a gyerekekkel meg a tanárral, de csupa felnőtt témáról. 

Woody bácsi a szokásos figuráját adja elő (emellett író és rendező volt), aki kedveli, az most se csalódik majd benne. Diane Keaton cuki és Annie olyan fura, érdekes lány, szerintem bárki szívesen megismerkedne/összebarátkozna vele. Kisebb szerepben felbukkan néhány ma már igen ismert, de akkor még kezdő színész: Jeff Goldblum (vendég a partin), Christopher Walken (Duane), Shelley Duvall (Pam), Beverly D’Angelo (színésznő a tévében) és Sigourney Weaver (Alvy párja a mozi előtt, csak messziről látszik, nincsen szövege). Három híres, de nem színészettel foglalkozó ember szintén felbukkan a képeken: Marshall MacLuhan (filozófus, önmagát játssza), Truman Capote (író, önmaga hasonmását kelti életre) és Paul Simon (Tony-t, a híres producert alakítja). A történet megírásában Allent szerzőtársa, Marshall Brickman (Rejtélyes manhattani haláleset, Hétalvó) segítette.

Érdekességek: Az alapötlet szerint gyilkosság lett volna a középpontban, aminek az elkövetőjét keresik, a szerelmi szél pedig ezzel párhuzamosan futott volna. Ez végül nem került be ide, de később átalakult a Rejtélyes manhattani halálesetté. A két író Manhattan utcáin sétálgatva találta ki a sztorit. Brickman szerint Allenre azok a dolgok hatottak a legjobban, amiket Alvy is átél: betöltötte a negyvenet és elkezdett félni a saját halálától; ezek mellett pedig direkt döntött úgy, hogy a humort háttérbe szorítja „az emberekről szóló történet” javára. Számos dologban egyezik a fiktív karakter megalkotójával: Mindketten stand up comedy-előadóként keresték a kenyerüket (és ugyanazokat a poénokat mondják); Allen járt Diane Keatonnel, aki Alvy barátnőjét játssza (Keaton megerősítette, hogy legalább részben a tényleges kapcsolatukon alapul a fiktív románcuk), pl. az iskolai időutazásnál a táblára felírt december 1. Woody bácsi szülinapja, és a konkrétan megjelenő 1942. december 1.-én 7 éves volt, vagyis éppen iskolás-korú. Szóval még egyidősek is. Ennek ellenére a rendező tagadja, hogy tényleg önmagáról mintázta volna hősét: „Az emberek a fejükbe vették, hogy az Annie Hall önéletrajzi volt, és nem tudom meggyőzni őket, hogy nem volt az.” Diane Keatonnak szintén sok közös vonása akadt saját karakterével: A figurát egyenesen neki írták, a két nő ugyanazokat a ruhákat viselte és még a nevük is egyezik (Keatont eredetileg Diane Hallnak hívták, a beceneve pedig Annie volt). Diane azt nyilatkozta, hogy ez a kedvenc szerepe, nagyon sokat jelentett számára és hogy még ma sem zavarja, ha azonosítják vele. Annie külseje meghatározó divathullámot teremtett a ’70-es évek végén – állítólag maga a színésznő találta ki az összeállításokat, de a jelmeztervező Ruth Morley-nak biztosan volt beleszólása a dologba, sőt, a híres divattervező Ralph Lauren is magáénak vallotta az „Annie Hall külső” megteremtését. 

Kezdetben 3 millió dollárt szántak a forgatásra, de a költségek végül 4 millióra rúgtak. A hullámvasút alatt álló ház tényleg létezett, Coney Islanden állt és Kensington Hotelnek hívták, a felette ívelő vidámparki látványosságot pedig Villámcsapásnak. 2000-ben mindkettőt lebontották. A stáb tagjai közül többen állították, hogy a rendező rosszul bánt velük, köztük például MacLuhannel is. Talán ezt támasztja alá az a tény, hogy Allen 200 statisztát trombitáltatott össze Coney Islandre, akik órákig álltak készenlétben a kedvéért, ő azonban egész nap nem dolgozott semmit. A sorban állós részt egyetlen hosszú snittben vették fel. A kokainos poén teljesen véletlenül történt, ám a tesztvetítésen a közönségnek annyira tetszett, hogy benne hagyták a végső változatban, és forgattak hozzá némi körítést, hogy jobban beleilljen a cselekménybe. Hasonlóan spontán pillanat volt, mikor a Robot alakító Tony Roberts a kocsiban ülve a fejére tette a kapucniját, amin egy zöld szemvédő éktelenkedett. Amit Woody bácsi ekkor kérdez, az nincs a forgatókönyvben. Sok jelenet nem került be a filmbe, így például az sem, amikor egy közlekedési lámpa „utasítja” Alvy-t, hogy szerezze vissza Annie-t; ezt viszont a direktor annyira giccsesnek találta, hogy le se forgatta, ám évekkel később visszaköszönt az L.A. Story – Az őrült városban.

Annie-t biztosan Diane Keatonről mintázták, de az, hogy Chippewa Falls-ban született, az Allen egy korábbi barátnőjére, a népdalénekes Judy Henske-re utal. A forgatáson a rendező összejött a csak egyetlen jelenetben szereplő Stacey Nelkinnel. A cselekményhez keretet ad a két vicc, amit Alvy narrátorként mesél el. A stáblista és a főcím alatt egyáltalán nincs zene, de a játékidő többi részében se nagyon van – ez Ingmar Bergman hatása. A pszichiáteres duplajelenet technikai bravúrja, hogy nem osztott képernyőt látunk, hanem egy szobát, amiben a két szettet felépítették egymás mellé és egy vékony fallal elválasztották őket. A mozis sorban állás előtt két pofa elkezdi „zaklatni” Alvy-t, és mikor Annie végre megjön, az eredeti szövegben a hős azt mondja szíve hölgyének, hogy „Itt állok a Keresztapa szereplőivel.” A két pacák közül az egyik, Rick Petrucelli, tényleg szerepelt az említett Godfatherben, de a poén az, hogy Diane Keaton is. 

Megfigyelhető, hogy helyszíntől függően hogyan változik a látványvilág: Manhattanben felhős ég, szürkeség; Los Angeles-ben forró napfény; az álomszerű időutazásos jeleneteknél pedig ragyogó színpaletta figyelhető meg. David Halle szociológus szerint a film intellektuális téren szembeállítja egymással LA-t és NY-ot, előbbit negatívabban ábrázolva. Manhattan filmszínháza klasszikus és külföldi filmeket vetít, míg a kaliforniai B-mozikat; ugyanakkor Alvy hazai terepe olyan, mint ő maga („borús, klausztrofóbiás, szociálisan elhidegült, de ugyanakkor intellektuális menedék is, tele feszültséggel”), míg LA Annie számára a szabadság jelképe. Rob saját műsora alá műröhögést kever – ennek bemutatása Hollywood kritikája. Az író Christopher Knight szerint az egész cselekményt Alvy tapasztalatai határozzák meg: „Általánosságban azt, amit megtudunk Annie-ről és a kapcsolatukról, azt mind Alvy-n keresztül láthatjuk, aki tolakodó módon képes megállítani a cselekményt és kilépni belőle, hogy könyörögjön a néző jóindulatáért [magyarul hogy a saját oldalára állítsa a nézőket].” Pszichoanalitikus, zsidó-centrikus és modernista szemlélettel még tovább lehetne cikkem tárgyát elemezni, de én megelégszem ennyivel.

Az Annie Hall, mint már említettem, 4 millió dollárt emésztett fel, de több mint 39 milliót hozott vissza. A kritikusok saját korában és ma is odavannak érte: négy Oscart kapott (Legjobb Film, Legjobb Rendező, Legjobb Eredeti Forgatókönyv, Legjobb Színésznő) és ugyanennyi BAFTÁt (ugyanazokban a kategóriákban). Diane Keaton ezek mellé még elnyerte a Legjobb Színésznőnek járó Golden Globe-ot. Az Amerikai Filmintézet a Top 10 legjobb romantikus film közül a 2.-nak választotta, a 4. legjobb vígjátéknak és minden idők 31. legjobb amerikai filmjének. 1992-ben bekerült az USA Nemzeti Filmarchívumába, meg benne van az 1001 film amit látnod kell mielőtt meghalsz című könyvben. 

Woody Allen viszont nem tartja kiemelkedőnek saját művét. Azt mondja, nagyon messze van attól, amit elképzelt: „A filmnek arról kéne szólnia, mi zajlik egy pasas agyában… Senki sem értette meg, mi megy végbe ott. Mindenkit csak a köztem és Diane Keaton közti kapcsolat érdekelt. De engem nem ez izgatott… Végül le kellett egyszerűsítenem a filmet magamra és Diane Keatonre, és erre a kapcsolatra, szóval igen elégedetlen voltam vele.” A rendező többször visszautasította a folytatás elkészítését, mondván „Ha folytatást akarnak csinálni, az csak a pénzéhség miatt van, szóval nekem nem nagyon tetszik ez a dolog.” 

Ez egy érdekes és vicces film, de korántsem tökéletes. A különleges megoldásai és a központi témája miatt örökérvényű, ugyanakkor mai szemmel nézve kissé lassú, eseménytelen, plusz minél közelebb kerülünk a végéhez, annál unalmasabb lesz. Viszont Alvy Singer azt üzeni nekünk, hogy a szerelem „irracionális és őrült és abszurd”, de mégis kell az Élethez, és ezt fontos megjegyeznünk! 

Pontozás: 

imdb: 8.1 

Szerintem: 4/5 

Hírek:

- Woody Allen jelenleg egy még cím nélküli 6 részes miniszérián és egy ugyanígy név nélküli egész estés filmen dolgozik. 

- Diane Keaton szinkronhang lesz a Némó nyomában folytatásában. Kedves magyar forgalmazók! Hogyan lett a Finding Dory-ból, ami Megtalálni Dórit jelent Szenilla nyomában?! És MIÉRT? 

- Sigourney Weaver újból megjelenik James Cameron dübörgő Avatar-dömpingjében, de ami sokkal izgalmasabb, hogy elvállalta az új Alient is. Kár, hogy azt Neill Blomkamp fogja rendezni… (Ezekből semmi se lett.)

- Christopher Walken valamelyik A dzsungel könyvében lesz asszem szinkronhang? 

- Jeff Goldblum visszatér az új Függetlenség Napjában, ami Independence Day: Resurgence névre hallgat. Kérdés, hogy erre ki kíváncsi? (Válasz: Senki. El is tűnt, olyan gyorsan, ahogy jött.)