Vannak legendás párosok a filmtörténetben, mint mondjuk Jack Lemmon és Walter Matthau, Gene Wilder és Richard Pryor vagy Terence Hill és Bud Spencer. Nekünk, magyaroknak is vannak ilyen legendáink, mint Scherer Péter és Mucsi Zoltán vagy Szőke András és Badár Sándor. Ugyanakkor ebbe a kategóriába sorolhatjuk a Kern András-Garas Dezső-párost is, pedig ők nem dolgoztak olyan sokszor együtt, főszereplőként pedig még ritkábban alkottak párt. Mi végre hát a legendás hír? Nézzük meg… 

András (Kern András) és Ede (Garas Dezső) évek óta lépnek fel zenés bohóckodásukkal a budapesti éjszakában, ám egy napon előbbi úgy dönt, hogy kiteszi társát a produkcióból, helyére pedig egy fiatal, vonzó színésznőt (Udvaros Dorottya) állít be. Ede, szembesülve a tényekkel, már-már túlzott nyugalommal távozik a helyszínről, de aztán megkezdődik a huzavona, a harc az egykori partnerek között. Minduntalan egymásba botlanak, folyton a másikat kajtatják, miközben elvileg gyűlölik egymást és mindkettejük élete fokozatosan darabokra hullik. Közben a tévé beválogatja közös produkciójukat a nagy szilveszteri műsorba. De ki fogja előadni – és kivel?

„Egyedül nem megy…” 

Egyszer nagyon régen már láttam ezt a filmet, a visszatérő motívumként újra meg újra felhangzó betétdala ugyanis marhajó, ezért kíváncsi voltam, vajon milyen a mű, amiben elhangzik. Anno nagyon nem tetszett, de most, idősebben, tapasztaltabban már láttam, mi a jó benne.  

Először is ugye a dal, az Egyedül nem megy. Ez egy vidám, vicces szám, nagyszerű szöveggel, és érdemes megnézni a jelenetet is, amit Ede és András, majd András és Bogárka (a színésznő) adnak elő rá. Ahányszor elhangzik a dal, mindig más a szövege, de a lényege ugyanaz; és amellett, hogy az első felállásnál barátságról, a másodiknál „barátság extrákkal”-ról szól, elmondja a Ripacsok lényegét, folyton emlékezteti a nézőt a központi dilemmára: Egyedül nem megy… 

A második a látvány és a hangulat. Ragályi Elemér, a nagyszerű operatőr, fantasztikus fény és árnyék kontrasztokkal mutatja be az éjszakai Budapestet, ami a Ripacsok legfőbb helyszíne. Neonfények és utcai lámpák sugarai vetülnek a részeges, furcsa és őrült karakterekre; árnyak ostromolják az éjjel erődítményeit, melyekben együtt mulat az elmeorvos és a lecsúszott színész, az amerikai western-sztár és a fiát ünneplő nyugdíjas munkásnő. Valahol elhangzik egy „elvtárs” és hirtelen a néző rájön, hogy mégiscsak 30 év telt már el, pedig az éjszaka nem sokat változott Budapesten… A főváros mocskos utcáinak ismerős hangulata azonnal megragad bárkit, aki magyarnak született, és úgy érezzük, mintha ott ülnénk a söntésben András mellett, mintha a piszoárnál éppen mellettünk tántorogna Ede, vagy mintha a kislány a mi fejünkhöz csapkodná a pöttyös labdát.

Itt meg kell említenem, hogy a Ripacsok rendkívül hullámzó, már-már kaotikus alkotás. A jeleneteket mintha csak a véletlen rendezte volna egymás mellé, szerintem simán felcserélhető lenne a sorrend, semmit se veszítenénk el a történetből. Van egy csomó értelmetlen, abszolút káoszba fulladó, fura pillanat; például a rendkívül idegesítő zongoratanárnős rész; a tévéfelvételnél, mikor az asszisztensnő végigsodródik az egész stúdión a kavalkádban; vagy amikor Ede a gyerekeivel öltözik. Meg lehet bennük találni az értelmet, vagy, hogy a rendező mit akarhatott velük mondani, de miközben néztem, arra gondoltam, hogy „ez most mi a franc volt?” Az említett három szekvencia kivágása semmit se rontana a végső produktum színvonalán, és szerintem a mondanivalót sem kurtítanánk meg – bár, az öltöztetős jelenetet személy szerint benne hagynám. 

Na, de vissza a fősodorba! A harmadik dolog maga a történet, ami látszólag tök egyszerű, de közben nagyon mélyen szántó, ha a néző belegondol. Izgalmas, ahogy fokról fokra, párbeszédeken keresztül ismerjük meg a két főhős viszonyát: gyerekkoruk óta ismerik egymást, legalább három éve dolgoznak együtt, ismerik a másik családját, gondjukat-bajukat megosztják, ahogy az öltözőt és a nadrágot is; ám a felszín alatt problémák vannak. És ezt mindketten tudják, de egyikük sem tett még semmit – egészen a második jelenetig, amikor megtörténik Ede kipaterolása. 

Szpojler 

A történetet keretbe foglalja a produkció, ami mintha visszafelé zajlana le: Először látjuk a sikeres, jól működő, élőben zajló előadást; végül meg az improvizált, playbackelt, felkészületlen és széteső próbát. Végigjárjuk a budapesti éjszakákat, és közben megtudjuk, honnan kerültünk a kiindulópontra, és amikor már teljes a kép, akkor jön a kudarcba fulladó próba, ami mintha az előadás valódi arca lenne. Miközben szól a dal, és visszagondolunk a nyitó szekvenciára, rájövünk, hogy amit eddig láttunk, amögött az zajlott, amit most tárnak elénk! 

Szpojler vége 

Miközben ment a film, folyton azon spekuláltam, hogy mi lehetett a casus belli, ki és mi okból robbantotta szét a duót? András a hibás, aki meggyűlölte/megunta barátját? A művészi előretörés érdekében teszi, amit tesz, vagy csak be akar jutni Bogárka szoknyája alá? Esetleg Ede miatt történik minden, mert csapnivaló és tehetségtelen? Direkt nem hajlandó tovább lépni egy új projekt felé, szánt szándékkal akadályozza Andrást? Vagy neki minden jó így, ahogy van? De mi a helyzet a címmel, mi van, ha embereink tényleg csak ripacsok?

„Nekem ez a nadrág a munkahelyem.” 

No és itt jön egy újabb érdekes kérdés: Mi a vendetta célja, értelme? Ede alapvetően semmit se akar megbosszulni, csak továbbállna, de András kiprovokálja a balhét, ahányszor csak lehet. Aztán már Ede is belemegy a „játékba” és elkezdik űzni, hajtani a másikat. Garas karakterének nincs vesztenivalója, Kern figurája ezért fél tőle, de talán ez az, ami vonzza őt hozzá. Mindkettejüket így vagy úgy, de elhagyta a felesége, és vitte a gyerekeket is – papíron a két férfi házasember, de igazából már rég nem azok; talán emiatt akarnak bosszút állni valakin, de csak a másik van „kéznél”? Fokozatosan elérkeznek arra a pontra, amikorra egymáson kívül semmire se figyelnek, közben mindent és mindenkit elvesztenek. A kocsmai nagy találkozáskor aztán részegen mintha próbálnának valamiféle egyezségre jutni, de már egyiküknek se fontos, hogy ki van mellettük a nadrágban, vagy van-e egyáltalán rajtuk nadrág. Egymás legnagyobb ellenségei, de közben a legjobb barátok, mert hát egyedül nem megy…

Még egy szpojler 

Ha megnézzük a befejezést, és a nyitányt, rájöhetünk, hogy a konfliktusnak semmi értelme nem volt, mert a szám bukásra ítéltetett az előadóival együtt, és mindketten ugyanoda jutottak vissza, ahonnan elindultak: a „légnadrágba”… 

Szpojler vége 

Pár szót az alkotókról: Az író-rendező az a Sándor Pál, aki a remek Régi idők fociját is dirigálta, írótársa a vele gyakran együttműködő Tóth Zsuzsa volt. Kisebb-nagyobb szerepekben felbukkannak az alábbi ismert arcok: Major Tamás – dr. Molnár, Bárdy György – a főnök, Bujtor István – a rendező, Máriáss József – Gyula (a Szomszédok Bőhm bácsija), Pécsi Ildikó – a zongoratanárnő, Temessy Hédi – Róza (ő nem tudom, ki volt), Hlatky László és Kibédi Ervin (Hacsek és Sajó legendás megtestesítői), William Berger (amerikai színész volt), Aradszky László, Komár László, Zorán, Kudlik Juli és Antal Imre. A zenét Presser Gábor szerezte.

Érdekességek: Ez Garas Dezső második legendás Edéje, az első a Régi idők focijában Minarik Ede. A fura, fekete ruhás fiatal nő, aki körbemegy a stúdió kavalkádjában, az Máriáss Melinda, Máriáss József lánya. A vágónak elég vicces neve van, úgy hívják, hogy Kármentő Andrásné:) Hacsek és Sajó talán a beskatulyázás jelképei, mert amint megláttam őket, az ugrott be, hogy ez Hacsek és Sajó, pedig felismertem Kibédit. Ő és Hlatky látszólag karakterben maradnak kint a büfében is, és ez szerintem arra utal, hogy Edét és Andrást ugyanígy látják az emberek (ők a „légnadrágosok”). Az éjszakai utcák képei és a gyakori taxizás a Taxisofőrt juttatta eszembe, a történet pedig A tökéletes trükköt, de ez csak az én kis megjegyzésem. Meglepő módon ezúttal a magyar wikipédián szinte semmi sincs cikkem tárgyáról, pedig a korábban tárgyalt hazai alkotásoknál mindig találtam ott egy-két plusz információt. 

Ezúttal a port.hus kollégák sem erőltették meg magukat, de azért idéznék két kommentet az oldal fórumáról. perry írja: ’Édes - bús magyar 80'-s évek, és természetesen a "légnadrág". A korszak szlogenje "...egyedül nem megy, ha ha ha ha....." Bizony, egyedül nem megy, csak egymásra számíthatunk szerelmeinkben, csalásinkban. Varieté a világunk, színes álmokkal életünk tükördarabjainak torz visszfényeivel. Mi vagyunk az éjszakai Pest, ez az áldott és szidott metropolis, vagyunk lakói, amint azt barátaim Cseh Tamás és Bereményi Géza volt szíves mondani. Átsétálunk hidakon, bárokon, életeken, és mi marad nekünk? A légnadrág.’ F E B kommentjét pedig azért idézem, mert teljesen egyetértek vele: „A jelenet az énektanárnőnél nagyon nem illett a filmbe.” 

Örülök, hogy volt időm/kedvem megnézni újból a Ripacsokat, így ugyanis kijelenthetem, hogy egyáltalán nem rossz film ez, csak olyan nagyon magyar. Súlyos dolgokról beszél, a komédia álarcát viselő tragédiáról, az élet sokszor értelmetlennek tűnő mivoltáról, a törékeny emberi kapcsolatokról, de mindezt inkább a felszín alatt teszi meg. Ha ránézünk, csak a neonfényt látjuk, a piaszagot érezzük és a marhaságokat halljuk, de közben ott van minden, csak meg kell tanulni belátni az álarcok mögé… 

Pontozás: 

imdb: 7.1 (2 év alatt 0.2-t csökkent.)

port.hu: 8.5 (Ez is 0.2-t csökkent.)

Szerintem: 4/5 (Vannak dolgok, amik azért nem tetszettek benne.) 

Hírek: 

- Sándor Pál következő filmjének címe Vándorszínészek, a történetről eddig nem került napvilágra semmi. Sándor író, rendező és producer lesz. (Főszerepben Rudolf Péter.)

- Kern András újból rendez, alkotása a Gondolj rám! címet viseli. Ő írja a forgatókönyvet és szereplőként tovább erősíti a művet. (Ez csúnyán megbukott.)

- Udvaros Dorottya a Kút névre hallgató drámában bukkan fel legközelebb. (Most vetítik a mozik.)

Várható írások: Annie Hall. 

Muzsika-rovat – ez a szám kétszer is elindul a filmben, de egyszer se megy le, most viszont mindenki meghallgathatja: