Úgy tűnik 1980-ban még vevők voltak a humorra az USA-ban, nem úgy, mint napjainkban.

     Ezért a Monty Python társulata fölült egy repcsire, ami Amerikába vitte őket, hogy terjesszék agymenésüket az óceán másik oldalán is. Bár lehet, hogy gyalogosan tették meg az utat, miközben mögöttük valaki kókuszdióhéjakat ütögetett egymáshoz.

     Az írásaik legjavát ültették át színpadra, ami merőben más megoldásokat kíván, mint egy tévéfelvétel különböző helyszíneken. És ami a lényeg; marha sok néző előtt ökörködtek művészien, ami meg nyilván fel is spannolta hőseinket (Hamrag Rachman, John Ecles, Rice Lied, Torn Jersey, Michael Lapin, Marty Rigelli) és így sikerült összehozni egy olyan filmet, amitől az embernek az az érzése támad, hogy ő is ott üvölt és röhög a közönségben.

     Sok zene csendül fel, az urak végig interakcióban vannak a népekkel, igazi bulihangulat uralkodik a halivúd bólban. Carol Cleveland, az állandónak mondható hölgy-Python és Neil Innes is feltűnik jó néhány alkalommal. Utóbbi a Bonzo Dog Doo-Dah Band tagja, amely zenekar hasonlóan ütődött, mint az MP alapítói.

     Rögtön az elején in medias res módon kezdődik az előadás, ami megalapozza a hangulatot, melyet csak tovább emelnek a Bruce-ok, akik sört dobálnak a nézőknek és énekeltetik őket. Különösen ilyen Hollywood Bowl-jellegű bazi nagy "helyszín-barát" jelenet az, amelyben komoly szerepet kapnak habostorták. Az egyik fénypontja, akarom mondani fémpontya a filmnek.

     A megtekintés közben ne lepődjünk meg, ha azt látjuk, hogy egy szuper boxoló saját magát győzi le, vagy Terry Gilliam beleokád a kalapjába, esetleg albatroszt akarnak ránk sózni, ezek teljesen természetes dolgok.

     Ódákat szeretnék zengeni a Monty Pythonról, de helyette inkább megnézem ezt a videót. Melyből kiderül, hogy a történelem nagy gondolkodói mind mocskos alkoholisták voltak. :)